III.

A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll!

Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében, véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett, rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a bástyán keresztül a gyász-menetre.

Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti neveztetni: Chmielniczky György herczeg.

Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem háborgatta benne.

S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az álmokból minden kitelik.

Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van, mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel a szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)

S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának, mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája keresztben hosszában!)

S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab fekete kenyér, meg egy korsó víz.)

Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a miktől feketéllett a szobája fala.)

Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja. Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják, éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik; – a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította, felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!

Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének megálmodott, az szeme láttára megvalósult.

Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy városnegyede leégett.

Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik? Meg valamennyi?