IV.

A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti ornamentum volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.

Egyszer aztán elvette valami a kedvét az ablakon kínézegetéstől.

A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a «gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe, felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?

Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.

Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak egy mulatságukkal kevesebb volt.

Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána vándorolt nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is adtak neki.

Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta nekik Helenka:

– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?

Vállalkoztak rá elegen.

A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni, hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti koponyafellegvárát.

Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!

Ez a minden álmok ajtaját megnyitó varázskulcs.

Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.»

Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.

Sietett hozzá!

Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett ablakából.

A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a lábát bokában. Nem tudott odább menni.

Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett. Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.

A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik tengertükrön.

Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben, hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.

A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak rohantak s futni hagyták a szökevényt.

Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.

A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán eladták rabszolgálónak, ott maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett az ura miatt.