V.

Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység vermei».

Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van. A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.

Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?

Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé lett és hová jutott?

A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.

És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad, mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő, idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»

Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott, egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az arcza, mint a csillagokkal behintett ég!

Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?

… A pap megtanult imádkozni…

Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:

– Helenka! itt vagy?

Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges savanyú iró.

– Helenka! Itt vagy?

Bizonyosan itt kell neki lennie! Ki keresné fel őt itten más?

S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa árnyalta házikóval.