IX.

Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.

Ott állt a megvívott Czehrin város kapui előtt.

A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak és népének.

Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.

Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.

– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!

A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.

– «Nye-dám! Ez a sirotok neve. Menjetek haza meghalni!»

Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és népének.

György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s minden csepp köny nem oltani, de lángra szítani jött a poklot, mely szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak miatta!

Eltolta magától a könyörgő asszonyt s kegyetlen szóval kiálta:

«Nye-dám!»

Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete, s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.

A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.

Ah, még egy álom, mely megvalósul.

György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni. S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik. De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.

György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára.

Ez a hölgy volt Czitbara.

A tündérszép delnő odajárult György elé s ott arczra veté magát.

E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy! szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»

A vas-vitézek halk rosszaló mormogása zúgott körülötte.

– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az egész nép előtt.

György nem hallá e szót. Ő csak a csók csattogását hallá.

– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.

Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el szemeiben?

– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.

Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked; kegyelem minden népednek, egész városodnak!»

A vas-vitézek rosszaló mormogása szélzúgássá növekedett.

Most már keserűségtől maró hangon szólt Helenka a férjéhez:

– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin városába a Czitbara palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője mellett ülve?

Ez odatalált.

A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára, s az haraggal fordult Helenka felé.

Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt igézve.

– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd üljön fel ő a te helyedbe.

Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.

– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.

Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.

Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé, merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait. Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az utczán.

Ime az álom!

Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik!