VI.

Kara Mustafa volt ez idő szerint az ottomán birodalom fővezére.

Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.

A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta annak állni.

Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.

Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.

A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani. Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem tűzében! Hogy megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!

Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át, bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig. Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra ültetve, átvezette Péter czár táborába.

«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok, meg a sánták, bénák.

Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.

Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!

Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is visszahuzzák.

De hol van a fejedelemfi?

Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.

Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem tudta, hogy hol van?

Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült a Jedikulába, onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!» ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.

A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.

A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak, miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom azt csak, senki más: jertek utánam.»

Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá, hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más világon.

Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi életben!

– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz most magaddal kicsike kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki maga harangoz, és jár szamárháton.

– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony; hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.

A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:

– Szálem alejkum, hoszpodár!

A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…