VII.

Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.

Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken, völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó, és abban duskálkodó vendégsereg. És volt lakoma pazar asztalokkal, a hol reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»

De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.

S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő. Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani, összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.

Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével.

Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az amphitheatrumban.

És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson, pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta ismét a kelevézt Doroszenko.

Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni. A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt, a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.

Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott, felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás odairányozta a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel ledönté a lováról az óriást.

– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a mint Doroszenkót ledőlni látta.

– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György áhitattal.

A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött, másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni, folyvást veretve a győzelmes sas által.

Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával, a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.