Tehát a kecskeméti homokbuczkák között agarászni, a sós tó nádasaiban kacsázni, hébe-hóba a katonákat rájtsuloztatni; hosszú ebédeket végig enni, karczos idei bort inni és hosszúszáruból dohányozni: – ez volt az élete annak a tűzlelkű ifjunak, a ki már tizennyolcz éves korában a királyi udvar fényében pompázott, fejedelmi kegyencz volt, a gárdát vezette, jó barátokkal és jó ellenségekkel csak úgy komázott, a ki a berlini magas körökben Európa legnagyobb tudósaival, lángszellemeivel társalgott, Moszkvában a világ fő-fődiplomatáival országrendítő kabalákat koholt és most itt sakkozik naponkint a kecskeméti prédikátorral, az egyetlen emberrel, a kivel filozofálni lehet – diák nyelven.
Hát még az eltünt elysium! A fejedelmi szép asszonyok, a regényes, kalandos, tüneményes varázsnők, az angyali Amália, a dæmoni Miranda, a tündéri Jelvira, az istennői Anna! A kecskeméti nép pedig puritán. A nők a templomban külön ülnek a férfiaktól, s másutt nem látni őket. Negyven éves kora előtt az asztalnál sem foglal helyet az asszony, ha idegen vendég van jelen, s a hajadon leányt az első szobába sem eresztik, nehogy az ablakon kinézzen.
S itt kellett vesztegelni annak a nyughatatlan léleknek, a kinek a félvilág sem volt elég.
Hányszor megátkozta Kecskemétet!
S hányszor visszaimádkozta ezt az átkot később! Bár csak visszakerülhetne oda megint, a becsületes Gyenes uram portájára, a jó fehér czipó, szalonna, meg az ürmös karafina mellé!
Huszonnyolcz éves volt már Frigyes s kétségbeesetten vette észre, hogy kezd kihízni minden uniformisából: hasat ereszt, mint biró uram.
Ekkor kap egy fekete pecsétes levelet, kurir által küldve. Az öcscse tudatja vele szeretett édes anyjuknak halálesetét s meghívja Danczkába, atyafiságos osztozkodásra.
Vegyes érzelmek tódultak Frigyes kedélyére, mikor e gyászhírt vette. A szeretett anyáért fakadó könyekkel együtt járt az örvendező szívdobogás, hogy alkalmat és okot talált Kecskemétről megszabadulhatni.
Folyamodott rögtön a bécsi főhaditanácshoz szabadságolásért, családi ügyeinek rendezése végett.
Az apai örökségét a porosz kormány elkobozta, hűtlenség miatt, az anyai hagyaték iránt pénzbeli egyességet kellett kötnie a testvéreivel.
Nem telt bele két hónap, hogy az engedélyt megkapta az elutazásra.
Hej de örült, mikor válét mondhatott a vendégszerető magyar városnak!
Arra gondolt, hogy Danczkából, a mint ott a dolgait végezé, átvitorlázik Szentpétervárra, a hol akkor az orosz udvar tartózkodott, s a rég nem látott kedves arczokat ismét ragyogásra kényszeríti megjelenésével. – Talán ott is marad?
A bécsi ellenségei is úgy vélekedtek. Olyan nagyon megszerették, hogy gondoskodtak felőle: csak egyszer kimenjen az országból, soha többet vissza ne térhessen.
Egész messzeható ármányt koholtak ellene. Berlinbe irtak a kormánynak, hogy Trenk Frigyes azért megy Danczkába, hogy a király ellen orgyilkos merényletet kövessen el. Ausztria nagykövete volt Berlinben Puebla gróf, s ennek a titkárát, Weingartent nyerték meg a cselszövők czinkostársul.
Ki volt csinálva Bécsben, hogy Trenk Frigyest Danczkában időzése alatt a poroszok kezébe juttassák.
S ez az annyi természetes észszel megáldott lángész oly együgyű buta módra ment bele a kelepczébe, hogy maga sem tud az önigazolására egyebet felhozni, mint véghetetlen elbizakodottságát.
Danczkában csaknem egyidejüleg megjelentek az öcscsei és hugai. Azokkal hamarosan kiegyezett Frigyes. Az anyai örökségéből ráeső részt átengedte nekik hétezer tallérért, a mit azok rögtön ki is fizettek neki.
Ezzel tehát mehetett volna rögtön Danczkából akárhová: haza Kecskemétre, vagy még hazább Szentpétervárra.
Ugyan miért kellett neki még tizennégy napig Danczkában maradni?
Ha ezt az időt arra fordította volna, hogy elzarándokoljon az anyja sírjához: ennek az anyának még a holtkeze is megvédte volna a fejét nagy veszedelmektől. De hát ő maga azt mondja, hogy mulatni maradt ott. Danczka kikötő város, mindig tele utazó néppel, a kik szeretnek vigadni.
Maga beszéli el, hogy Danczkában egy ismerőse sem volt. Az egyetlen ismeretsége hivatalból lett kötve az osztrák rezidenssel, Abramson úrral.
Abramson úr született porosz volt. Soha Bécset nem is látta; ez idő szerint is a porosz király alattvalója, kit csak Bestuseff ajánlatára nevezett ki a bécsi kormány danczkai rezidensül.
Hát ennek az embernek a kezére bizta Trenk Frigyes a fejét.
De nem is jól mondja, hogy több ismerőse nem volt Danczkában. Mert ott találta Reimer urat is. Azt a bizonyos Reimer porosz rezidenst, a ki őt négy év előtt el akarta fogatni s a kit ő megkergetett, hogy még a parókája is a markában maradt. Ez még mindig ott volt Danczkában. Találkozhatott vele elégszer Abranson úrnál, a hol mindennapos vendégül látták. – Talán gyönyörűségét találta benne, hogy a megsértett ellenséggel ingerkedhetett?
Hogyan nem érezte, hogyan nem sejtette, minő veszélyes örvény partján jár itten?
Mikor először el akarták Danczkában fogni, akkor még nem volt egyéb bűne, mint az, hogy egy királyi herczegnővel tilalmas viszonyt folytatott s a glatzi várfogságból erőszakosan kitört, de azóta hozzájárult, hogy az elfogására kiküldött porosz altiszteket s magát a hadnagyot csufosan megbotoztatta, tetézte a terhét a Goltz nagykövettel való elbánása; a rovására lett jegyezve a Frigyes kegyelmének visszautasítása; és végre az osztrák katonai szolgálat elvállalása.
Elhagyta-e Trenk Frigyest egyszerre a fantáziája, a memoriája, a judiciuma, hogy nem birta maga elé képzelni királyi ellenségének lángoló haragját egykori kegyencze ellen, ki felköti az osztrák mellvértet és a kardot, azzal a bizonyos tudattal, hogy azzal saját királya és hazája ellen fog fordulni? Mert hiszen azt csak kellett tudnia, hogy Goltz nagykövet a berlini kormányt értesíté arról a diplomatiai gépmozgásról, mely Erzsébet czárnőt az Ausztriával közösen megindítandó hadjáratra Poroszország ellen feltüzelte; s ebben a machinatióban magának Trenk Frigyesnek is nagy része volt.
És mindezeket jól tudva, mégis elég könnyelmű volt nap-nap után ott tánczolni Abramson úr estélyein: egy ágyúlövésnyi távolban a porosz határtól.
Ez valóban olyan merészség, a minek nem lehet más nevet adni, mint «párbaj az ördöggel».
Ha már akkor megirta volna Goethe a Faust-ját, abból megtudhatta volna, hogy az ördög nagyon jól tud vívni.
A hajó is ott volt már a kikötőben, melyen Trenk Frigyes Szentpétervárra készült utazni. Az elindulás előtti nap estéjén már át akart rá költözni, s ezzel kikerülte volna a balsorsot. De a vendégszerető Abramson erővel ott marasztá magánál búcsúvacsorára. A nagy dinom-dánom után haza ment a szállására.
Alig feküdt le az ágyába, midőn beront az ajtaján két városi biztos, husz katona kiséretében s azt mondja neki, hogy öltözzék fel gyorsan és kövesse őket. Elvitték a városházára s ott bezárták a börtönbe. Kiabálni, protestálni nem használt semmit.
Másnap délben megjelent a börtönében Abramson. Nagy szemforgatások közt allegálta, hogy ő mindent elkövetett barátja megszabadítására: volt a magisztrátusnál, a polgármesternél, a szindikusnál, követelve Trenk Frigyes szabadon bocsátását, ki mint osztrák császári tiszt dekretummal és menlevéllel van ellátva. A polgármester Rutenberg uram azonban dühös a bécsiekre. Neki két fia járt ott a magas iskolába, a kik részt vettek a «fügelegények társaságában» s ezért őket pellengérre állították, daczára polgármesteri leszármazásuknak; most azért boszút kell állani egy osztrák tiszten. Igy tromfol vissza Danczig városa Bécs városának.
(Jó lesz megjegyezni, hogy az a «fügelegények társasága» azzal foglalkozott, hogy a legocsmányabb bacchanáliákat rendezte az osztrák fővárosban s az ilyeneket Mária Terézia uralkodása alatt szigorúan megtorolták.)
Igérte azonban Abramson, hogy rögtön tudósítani fogja a bécsi kanczelláriát Frigyes elfogatásáról s nincs kétsége, hogy diplomácziai úton fogják követelni szabadonbocsáttatását. Addig maradjon nyugton, s a mi megőrizni való értékes vagyona van, azt bízza ő rá.
És Frigyesnek még most sem derült fel az agyában, hogy ez az ember az ő elárulója; a ki őt terv szerint játszotta ellenségei kezébe! S a helyett, hogy torkon ragadta volna s megfojtotta volna, átadta neki minden pénzét: anyai örökségét.
Abramson azután azt irta Bécsbe a kormánynak, hogy Trenk Frigyest a saját hebehurgyasága miatt fogták el a poroszok. Nagy hetykén átlovagolt a pomerán határon valami szerelmi kalandra; ott csipték el, mint porosz katonaszökevényt. Ezt a jelentést aztán Bécsben tudomásul vették s többet senki sem rontotta el az étvágyát azzal, hogy Trenk Frigyesről beszéljen.
És még azon napnak az éjjelén megjelent a börtönében Raimer, a porosz rezidens, ugyanazzal a porosz tiszttel, ugyanazokkal a porosz altisztekkel, a kiket a mult alkalommal Trenk Frigyes oly csúfosan elveretett; azok elvették tőle, még a mi értékes ékszerei voltak, lehuzták a gyűrűket az ujjairól, lehurczolták a bezárt kocsiba s éjnek éjszakáján kirobogtak vele a városból.
Mire megvirradt, egy porosz állomáson voltak vele; ott beült mellé a kocsiba egy huszártiszt, tizenkét huszár pedig mellette lovagolt.
Igy vitték állomásról állomásra, míg egy nagyobb városba értek vele. Ott azután megpihentek. Addig hozzá sem szólt senki. Éjszakára mindig be volt zárva.
Abban a városban a württembergi herczeg volt a főparancsnok. (Ugyanaz, a kit Schiller a «Geisterseher» költeménye hőseképen megörökített.)
Ez a fejedelmi nemes úr, a mint az értesítést kapta Trenk Frigyes elfogatásáról, azonnal odaküldé hozzá a hadsegédét s fölvezetteté magához. A belépő foglyot azzal fogadta, hogy kezet nyujta neki. Ez jó omen volt.
Frigyes kapott a kedvező hangulaton s nem késett panaszát előadni, népjog elleni elfogatása felett.
A herczeg azzal válaszolt rá, hogy meghívta magához ebédre. Fényes társaság volt együtt. A herczeg fiatal nejének is bemutatá az ifju regényhőst, a ki nagyon érdeklődött iránta, az egész társaság, valamennyi porosz tiszt mind a legbarátságosabban beszélt vele. De mintha összebeszéltek volna, valamennyi azt a themát variálta, hogy bizony Frigyes király nagyon fel van ingerelve Trenk Frigyes iránt s tőle semmi irgalmat, kegyelmet nem várhat.
Csak hogy világosan a fülébe nem kiabálták: «fuss innen szerencsétlen! ott a nyitott ajtó!»
Nem értette meg.
Nem is zárták itt be. Ott maradt a herczeg palotájában vendégül, kisétálhatott a városba; ha katonatiszttel találkozott, az félretért előle.
S aztán megint csak visszatért a herczeg palotájába.
Ott folyvást szivesen látták.
Harmadnap aztán, hogy csak nem akarta felhasználni az alkalmat, ismét kocsira ültették: de ezuttal nyilt csézába s minden lovas kiséret nélkül útjára bocsáták. Csak egy tisztet adtak mellé utitársul. Az is álomnak adta a fejét az első órában, s aztán nagyokat bámult, mikor felébredve még mindig maga mellett látta a foglyot.
Pedig néhol olyan közel vitt el az út a lengyel határ mellett, hogy egy iramodással más országban lehetett volna.
Csak ment a végzete elé bután, érzéketlenül.
Ugyanaz a Trenk, a ki a glatzi várból fegyveres csapaton vágta magát keresztül, a ki átuszott a jégzajló folyón, a ki még egy sánta szökevénytársát is a hátán czipelte: most megbénult a szökés gondolata előtt.
A kisérő tiszt szándékosan rövid utakat tett a foglyával, minden állomáson a térparancsnokhoz szállásolta be, a ki a herczeg szóbeli izenete folytán teljes szabadságot engedett a fogolynak. Mindenütt előre rémítették a király haragjával. Trenk nem látott, nem hallott. Pedig megmondták neki, hogy Berlinben mi vár rá?
Kiváncsi volt a veszedelmére!
Egy kis mezővárosban egy kapitány fogadta, ki a Württemberg herczeg dragonyos ezredének utolsó tartalékszázadát vezénylé.
Ennek sok dolga volt az ujonczok betanításával. Egy délután egészen magára hagyta Frigyest a szállásán. A századát gyakorlatra vitte messze a városon kívül.
Frigyes lement az istállóba, ott talált felnyergelt, felkantározott lovat, pisztolyt, kardot. Csak fel kellett volna ülnie és a város másik kapuján csendesen kilovagolnia.
Hanem akkor eszébe jutott, hogy hát aztán hová? «Haza» Kecskemétre?
Inkább Berlinbe fogolyképen.
A százados nagyot bámult, mikor este a gyakorlatról visszatérve, furcsa foglyát ott találta a szállásán.
Még másnap is tett vele egy próbát. Kivitte a csézáján az erdőre. Talán a csalitok, a pagonyok megsúgják neki a jó tanácsot, hogy fusson a rengeteg mélyébe.
Egy helyen megállítá a kocsit a százados s azt mondá Frigyesnek:
– Hej! Itt ebben pagonyban szép csiperke gombákat lehet találni. Szálljunk le, keressünk gombát.
S azzal az egyik jobbra, a másik balra elindult a bokrok közé.
Egy óráig odamaradt a jó, becsületes kapitány. Mikor visszatért a kocsihoz, hát nem szemközt jött rá a delinkvens, sisakját tele szedve csiperkével?
– Nem bolond gombát szedtél, pajtás? Rivalt rá boszúsan.
Még azt sem értette el!
Trenk Frigyes azzal a hóbortos reménynyel áltatta magát, hogy őtet most azért viteti magához Frigyes király, hogy ismét kegyébe fogadja, rangjába visszahelyezze s aztán majd akkor újra kezdődnek a charlottenburgi aranynapok.
Ez az őrültséggel határos ábránd annyira elvakította, hogy semmire sem emlékezett, a miért Frigyes királynak oka legyen rá neheztelni.
Útközben kifundálta, hogy majd a midőn a haditörvényszék elé fogják állítani, milyen hatalmas védbeszédet fog tartani eddigi életéről és viszontagságairól. A birák lelke meg fog rendülni.
Nem jutott eszébe, hogy hiszen már a glatzi várfogságba is itélet nélkül dugták be. A berliniek sokkalta egyszerűbb methodus szerint tudtak elbánni az alkalmatlan embereikkel, mint a bécsiek. Azok nem állítottak megfizetett hamis tanukat a vádlottal szembe, nem vesztegettek meg birákat, magas hivatalnokot, hanem brevi manu becsukták az embert, a ki nekik nem tetszett, a hűvösre, – s aztán ott felejtették.
A mint a Württemberg herczeg dragonyosai kezéből más ezred felügyelete alá jutott a fogoly, egyszerre megszünt a barátkozás. Zárt kocsikban vitték Berlinig. Ott még tisztességes szobába zárták, de éjjel-nappal két fegyveres őr volt mellette.
Harmadnapra odajött a börtönébe két hadbiró, meg egy irnok. Hoztak magukkal egy nagy protokollumot.
Leültek az asztal mellé, a foglyot maguk elé állíták.
Kikérdezték: Kicsoda? micsoda? Hol és merre járt? Mit keresett Danczkában.
A míg lehetett, felelt a kérdéseikre.
Aztán ilyeneket kérdeztek tőle:
– Mi módon akarta Danczkából az összeesküvést intézni Frigyes király ellen?
– Kik voltak és hányan a czinkostársai?
– A király szakácsát vesztegették-e meg, hogy annak ételébe aqua toffanát keverjen? Avagy a király vadászát, hogy urát szélpuskával lelője!
– Kitől kapta e merénylet kivitelére a pénzt? Az angoloktól-e, vagy az osztrákoktól? Mennyi pénzt kapott?
– Miféle államférfiak voltak ebbe a komplotba beleavatva?
– Mi oka volt rá, hogy Gohr urat, a moszkvai nagykövetet, megmérgeztesse?
– Miért ingerelte Erzsébet czárnőt Frigyes király ellen?
– Minő viszonya volt Bestuseff kanczellárnővel?
Trenk Frigyes mindezekre a kérdésekre nem felelt semmit.
A tulsó rubrikába aztán bediktálták az auditorok:
«Vádlott makacsul hallgat.»
Az utolsó kérdésnél azonban indulatosan kiálta fel:
– De ez már szemtelenség!
Erre beszólították a porkolábot s meghagyták neki, hogy vizitálja meg a foglyot.
Minden öltönyét levettették vele. Az inge alatt megtalálták azt a bizonyos gyémántokkal kirakott medaillont. Azt elvették tőle, kinyitották, kézről-kézre adták, nézegették.
– Hát ez nem Bestuseff kanczellárnőnek az arczképe?
Az is odacsatolták a protokollumhoz, mint bűntanújelt.
Többet aztán nem vesztegették rá a szót.
A mi egynehány aranyat még találtak a ruhabélésben elrejtve, elszedték tőle; azzal zárt kocsiba ültették s erős fedezet alatt elszállították Magdeburgba. Ott a fellegvárban elhelyezték az előre készen tartott börtönébe.
Csinos kis helyiség volt.
Egy odu a kaszamatában, hat láb széles és tíz láb hosszú. A bejáratot egy vasajtó, meg egy tölgyfaajtó zárta. Az ablak, mely a hét láb széles bástyafalba volt vágva, olyan magas volt, hogy el nem érheté. Az ágya pedig vaspántokkal a padlóhoz szegezve, hogy az ablakhoz ne húzhassa. Kívül is, belül is vastag keresztvasak az ablakon, azonkívül egy sűrű sodrony rostély. Egy szögletben egy kis vaskályha, s egy megnevezhetlen bútor, de ez is a padlóhoz szegezve.
Még most nem verték bilincsbe.
Egy korsóban állt az ivóvíz, s arra volt téve egy másfélfontos profunt. Ez volt a fogoly élelmezése.
A profunt felében penészes volt és ehetetlen: de hát a katonák is csak ilyent kaptak.
És Trenk Frigyes rendkívül jó étvágygyal volt megáldva. Megáldva máskor; de most megátkozva.
A mint délben a profuntját megkapta, azt farkas éhséggel egyszerre az utolsó falatig megette: akkor aztán egész nap koplalt.
Azt mondja, hogy ezer aranyat adott volna érte, ha csak egyszer jóllakhatott volna, kenyérrel!
Aludni sem tudott az éhség kínjaitól. Álmában az átdőzsölt víg lakomák jelenetei jöttek eléje: a tele tálak, a habzó poharak, a mik elrepülnek előle, a mint hozzájuk akar nyulni. Majd meg dobzódik, fal, mint egy sokatevő; fogadásból megeszik egy borjut s megnyeri a fogadást, s akkor felébreszti a lázadó gyomor korgása.
Hej de sokszor visszasóhajtozott a jó kecskeméti házigazda rakott asztalához: a derék disznótorokhoz, a mik elől elszökött, megunva az unalmas egyforma jó életet. Most aztán megtalálta a változatosságot.
Hasztalan könyörgött, hogy adjanak neki legalább több kenyeret.
A várparancsnok Bork, egy embergyűlölő vad kedély, irgalmat nem ösmert:
– Eleget zabáltál a király ezüst tányérairól hajdanában, a miket a bátyád elrabolt. Ha nem tetszettek a király pástétomai, pecsenyéi, akkor most tessék a profuntja. Ezt sem érdemled meg. Nekem egyenes parancsom van a királytól, hogy ennél több kenyeret neked ne adjanak. Ennyivel élhetsz holtig.
Hát «holtig!»