VI. FEJEZET. A KANCZELLÁRNŐ.

Trenk Frigyes mindennap friss szekfűbokrétát vitt holt kedvesének, azt odatűzte a kriptaajtó rácsai közé. Az volt a szép Jelvira kedvencz virága. A rózsát gyűlölte, mert menyegzői bokrétájára emlékezteté. És akkoriban még nem is voltak télen is virágzó rózsák: a kertészek csak a centifoliát ismerték, fehéret, pirosat s annak a szirmait, változatosság kedvéért, mesterségesen megfestették. Ellenben a szekfűkertészet minden palotában divott. Százféle válfaj volt, változatos színvegyületben, miroboláns nevekkel.

Ezek a szekfüvek egészen búskomorrá tették Frigyest. A milyen hetvenkedő, bőbeszédű volt eddig, olyan zárkózott, olyan hallgatag lett ezentul.

A kanczellár gyakran ott tartotta őt magánál ebéden s a neje mellé ültette. Úgy bántak vele, mint egy beteg gyermekkel. A komédiába is magukkal vitték. Semmi sem derítette fel.

– Ez a fiu bizonyosan szerelmes! mondá Bestuseff.

Olyan jól megőrizte a titkát, hogy még a kanczellár sem tudta meg, hogy egy kedves halottat gyászol.

Hanem a kanczellárnő már tudta.

Azt a georgiai nőt, a ki mint Jelvira komornája, az egész szerelmi cselszövényt útba egyengette, úrnője halála után szolgálatába fogadta a kanczellárnő s attól aztán minden titkát megtudta Frigyesnek.

Ebéd után a fekete kávéhoz átmentek a kanczellárnő belső szobájába Frigyes és Oettinger, a többi vendégek a kanczellárral együtt annak a pipatóriumába vonultak kávézni: az úrnő nem tűrhette a füstöt; az ő kedvéért Frigyes és a régi házi barát, Oettinger, lemondott a dohányzásról.

Egyszer aztán csak ketten maradtak magukban a boudoir kávéasztalkája mellett: a kanczellárnő és Frigyes.

(A magyar etimologia ugyan azt követelné, hogy kanczellárnét irjunk, de a tényállás majd igazolni fogja, hogy kivételképen helyes a kanczellárnő.)

A magas úrhölgy még mindig igen szép volt, bár a harminczas évek tulsó szakaszában járt is. Egy nagy kamasz tékozló fia is volt már, az első házasságából. Elébb egy német kereskedő neje volt. Bestuseff, mint hamburgi rezidens szeretett bele s nőül vette a fiatal özvegyet. Bötticher Anna karcsú, magas, királynői termet volt, klasszikus idomokkal; gondosan megőrzött finom arczszíne, sima, redőtlen homloka. Nagy önuralkodása által elérte azt, hogy az arcz kecses gödröcskéi nem alakultak át vénítő ránczokká: se harag, se dévaj kedv redőket nem szoktatott a szép szobor vonásai közé. Vénus volt; de keztyüs kézzel.

Mikor egyedül maradtak Frigyessel, a szép hölgy eddig szokatlan lágy hangon szólalt meg.

– Édes Trenk! Én ismerem önnek a fájdalmát. Tudom, mit szenved. A szivébe látok. Önnek egy halottja van, a kit nem szabad megsiratnia. Önt a visszafojtott könyjei emésztik.

Erre a szóra visszatarthatlanul a szemébe szökött Frigyesnek a köny.

S akkor a méltóságteljes Anna odahajolt föléje és lecsókolta a szeméről azt a drága könyet.

Ezzel aztán felszabadítá az ifjut, hogy e nemes részvéttől dobogó kebelre boruljon s ott lelke fájdalmait kedvére kisírja.

És aztán többször is megengedték neki, hogy szivének sebeit ily módon gyógyítsa.

Az Aetna jéghegye alatt tűzláng lobog.

A királynői büszkeséggel sugárzó német asszony egy spanyol nő szenvedélyével tudott szeretni. Trenk Frigyes nagy hamar megtalálta azt, a mit elveszített.

S a szekfüvek nem vándoroltak többé a P...ff családi kápolnához.

Csakhogy Anna okosabban tudta vinni a szerelmi cselszövényt, mint a knéz-leány. Ő minden koczkáztatást ki tudott kerülni.

Bestuseff ismerte feleségének szigorú elveit. Semmi oka nem volt a féltékenységre, a gyanakodásra. Egy jól nevelt férj hozzá van már ahhoz szokva, hogy egy házi barátot lásson maga körül, a ki a feleségét sétálni kiséri, otthon mulattatja, verseket olvas fel neki, pletykákat hord neki a városból, a bálban gardirozza, s ha migrénje van, a rigolyáit vállalja. Ez egy igen szükséges utenzilia a háznál. S ha kettő van ilyen, annál jobb.

A kanczellárnő az udvarnál nagyobb hatalommal bírt, mint a férje. Esze is több volt, mint az urának. Erzsébet czárnő egészen az ő befolyása alatt állott. Beleavatkozott az országos politikába s értett hozzá, hogyan kell szövetségeket kötni és elrontani.

Gyűlölte a poroszokat. Ez volt az alapszínezete a jellemének.

Nem is jutott be porosz a moszkvai udvarhoz az ő hatalmi korszaka alatt, az egyetlen Trenk Frigyesen kívül. Ezt épen az a balsorsa ajánlotta, hogy saját hazájából száműzetett, hogy Frigyes király nem restelli őt különös üldözése tárgyául kiválasztani. – Aztán azok az udvari mende-mondák, a mikből Trenk Frigyesnek egész tárháza volt; a berlini, potsdami, charlottenburgi élményekkel terhelve. Ezek egész a czárnő budoárjáig nyitva tartottak előtte minden ajtót.

Majd megfelelő czímet is szerzett neki ehhez új pártfogónője. A czárnő kinevezte Frigyest udvari kammerjunkerének.

Ekkor aztán már aranykulcsa is volt minden ajtó felnyitásához. A czárnő kammerjunkere! Egy ilyen méltóság előtt mélyebb komplimentet vágnak az udvaronczok, mint egy miniszter előtt.

De ezen udvari hivatalon kívül még egy olyan foglalkozást is kellett teremteni Frigyes számára, melyben nagy tanulmányai, fényes tehetségei méltó munkatért találnak. Ez is megjött. A kanczellár megtette Frigyest belső titkárának.

S ebben az állásában ez a huszonnégy éves ifju teljes betekintést nyert az egész európai politika rejtélyes gépezetébe. A legtitkosabb levelezéseket ő olvasta és fogalmazta. S lángesze, tanulmányai, nyelvismerete komoly sikert biztosítottak a számára. Rövid időn nélkülözhetlen emberévé lett a kanczellárnak. Óriási szorgalommal dolgozta fel a rendezetlen ügyek halmazát: alig engedett magának alvásra időt. S aztán, hogy annál szorgalmasabban végezhesse teendőit, magában a kanczellári palotában rendeztek be a számára kényelmes lakást, közel a kanczellárnő lakosztályához.

Okosabb is így, mint az ablakon át járni fel kötéllajtorján.

Ez új hivatalában is szivesen látott vendége volt mind az osztrák, mind az angol nagykövetnek, a kik mindketten egyetértettek Bestuseffel a porosz király elleni politikai cselszövésben.

Lord Hyndtforth ezentúl is hű oltalmazója volt kegyenczének. Ő nála volt letéve Trenk Frigyesnek minden vagyona, mely (saját életrajza szerint) a szép Jelvira halála után hétezer aranyból állt készpénzben s rövid három hónapi hivataloskodás után, daczára a pazarló életmódnak, – felszaporodott nyolczezer aranyra. – A mi azt bizonyítja, hogy Oroszországban a miniszteri titkárokat nagyon jól fizethették abban az időben.

Bevallja ugyan fiatal hősünk egész őszintén, hogy a pártfogónéjától tetemes összegeket kapott; de hozzá teszi, hogy ezeknek nagyrészét a méltóságteljes Anna tékozló fiának a hinárból kiszabadítására fordította.

Ha ezt tette, akkor csak atyai kötelességet teljesített.