A Faggyúgyertya
(Elbeszélés.)
Volt egyszer egy nagy nemzetnek egy hozzá méltó nagy fia. Épen olyan zseniális, olyan fellengős, olyan lánglelkű, olyan könnyelmű, mint a nemzete.
Lángeszével és a sors csodafordulataival röpülve emelkedett magasra, legmagasabbra. Utoljára megválasztotta őt a nemzete vezérlő fejének. Az lett, a mit hajdan (egy évtized előtt) császárnak neveztek. Csakhogy ez a czím kiment már a divatból, mint a hogy kimentek a nagyvirágú ruhakelmék, a hogy kiment a divatból az az epezöldszínű viselet a minek a neve volt «Bismarck en colère» (Bismarck haragszik), aztán meg a krikri tréfa, meg az úrnőjük ruhájával egy színűre festett ölebecskék, aztán meg a «Schwarzer Péter» társasjáték, meg a chignon, meg a pater Klinkowström prédikácziói, meg a potichomanie (fazékfestési düh) s más egyéb változandóságnak alávetett zsarnokkegyenczei a kornak. A császári czím is azok közé tartozott. Azért a hozzá való kelmék megmaradtak. Ugyanaz a fényűzés, könnyelműség, dicsvágy, nagyralátás, gyönyörhajhászat, a mi egykor császári volt, csakhogy más etikett alatt.
Az új államfő, magas rangjára lépve, első dolgának tartá a szakácsok nagy mesterét magához szegődtetni, kétszer akkora fizetéssel, mint a mekkora egy miniszternek dukál. (De hát a macska is egye meg ám azt az ebédet, a mit egy miniszter főz.)
Kitűzték a napját a fényes beiktatásnak, s csak olyan nagy parádéhoz készültek, mint egy koronázásnál, a kerek világ legpompásabb városának ez nem kerül megerőltetésébe, hisz ott a hétköznap is olyan ünnep, mint nálunk a követválasztás.
Az egész országból seregestűl tódult fel a sok kiváncsi nép erre az országos ünnepre. Ebben az országban nincsenek se urak, se parasztok, mert minden ember egyenlő. Külömbség csak az emeletek között van: parterre, belle étage, első emelet, mezzanin, második, harmadik, negyedik, ötödik emelet, manzard: ezek képezik a rangfokozatokat az emberek között. S ez az osztályozat különösen kitünik számokban kifejezve egy ilyen országos ünnepély alkalmával. Azokban az utczákban, a melyekben az államfő a díszhintóban, a díszkisérettel fog végigvonulni, egy első emeleti ablak használati bére ötszáz frank, a padlásszobáé pedig már csak egy arany.
A nagy nemzeti ünnep előtti délután a mindenféle képviselet között lehetett látni egy összetartozó párt, férfit és asszonyt, hatalmas alakokat, a kik könyökkel furtak maguknak ösvényt a népözön árjában. A férfi tömzsi, széles vállú, kurta nyakú alak volt, simára borotvált arczczal, de annál bozontosabb szemöldökkel, a kiegészítő házastárs ellenben hatalmas öles termet, csontos végtagokkal, hímzett főkötős fejjel, melynek a tekintélyes sasorr erős igézetet kölcsönzött. Erősen idegen jelmezt viseltek. Csizma, harisnya, nadrág, szoknya, dolmány, egész a süvegig mind exoticus kifejezésű rajtuk.
Egy borjubőrrel fedett bőröndöt hoztak magukkal, melyet hol az egyik, hol a másik vett át, a szerint, a hogy kifáradtak a viselésében.
Minden kapu előtt megálltak, végig olvasták a lajstromot, mi van kiadó a házban. Fejcsóválva odább mentek.
Egyszer aztán mégis megakadtak egynél. Ez lesz a legalkalmasabb. Hatodik emelet. Padlásszoba, utczára nyiló ablakkal. Alku szerint.
Ide felmentek.
Az illető ajtószám tulajdonosa egy országgyűlési szolga volt, a ki hivatásánál fogva már a képviselőtestülethez tartozik, s annálfogva a politikai élet színvonalán lebeg.
A vidéki házaspár előadta a reflexióit. Ők hajlandók a holnapi napra kibérelni a padlásszobát éjjeli tizenkét óráig.
– Az ára egy arany, mondá a szobatulajdonos.
– Megadatik, mondá az asszonyság.
– Húsz frankos arany.
– Magam is úgy értettem.
Azzal előkereste a kamizolja zsebéből a gondosan papirba takargatott aranyat s átadta a szobatulajdonosnak.
– Hanem ezért azután az ablak egészen a mi rendelkezésünkre bocsáttatik.
– Azzal a kikötéssel, hogy a felvonulás alatt én is az önök vállán keresztül nézhessek le az utczára, mint harmadik haszonélvező.
– Helyes. Azonban estére az egész ablak a mienk. Abba mi a saját transparentünket kivánjuk elhelyezni, a melyben a saját gyertyáinkat fogjuk égetni.
Ez is ratifikáltatott.
Mire a vidéki úrhölgy, hitestársa kezéből kivéve a bőröndöt, azt felcsatolá s kitárta annak a tartalmát.
Volt abban egy nagy, sült ürüczomb, papirba takarva, egy megszelt fekete kenyér, azután egy katulya alakú kasornya, fekete alapon kivágott betűkkel, melyek hátul fehér, piros, kék beolajozott papirral voltak beragasztva, aztán meg két szál mártott faggyúgyertya. Egyéb semmi.
– Hát önök semmi váltani való fehérneműt nem hordanak magukkal az úton? kérdé elszörnyedve a szobatulajdonos.
A jövevények rábámultak, nem értették a dolgot. Mi legyen az? Váltani való fehérnemű? Ilyesminek az ő vidékükön semmi hire nincsen.
– Hiszen holnapután visszautazunk. Három nap mulva otthon vagyunk ismét.
Három nap ide, három oda, az alatt csak nem vált az ember inget! Ez előtt két századdal még Erzsébet angol királynénak is csak két váltani való inge volt összevissza.
A képviselőházi teremőr ajánlkozott rá, hogy a bérlőit (csekély díjért) végig hordozza a nagy világvárosban s megmutogatja nekik annak a nevezetességeit, de a jó emberek azt szépen megköszönték, nincs nekik mit nézni ezen a nagy háztömegen, meg annak a fényes kirakatain, boltablakain, szebb látvány annál egy naplemenet, meleg eső után a hegyek között, birkabégetéssel. Ők csak a holnapi parádét jöttek megnézni, ma pedig jókor lefeküsznek.
A helyett kipakolták az ürüczombot, meg a fekete brugót, s a mellett vacsorához ülve, szivesen megkinálták a házigazdájukat is, hogy tartson velük.
A mossziő azonban kimenté magát. Ő, mint aféle belső ember, az ülés végén, a képviselőház buffetmaradékaiból összevegyített «harlekin»-nal már urimódon jóllakott, s eféle paraszt kolláczió iránt nem érez hajlandóságot.
A két utazó aztán, kellően megvacsorálván a hazulról hozott elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.
A reggeli ágyudörgésnél már talpon voltak s kiültek az ablakba.
Jó magas nézpontjuk volt, egy hatemeletes háznak a padlásablakából.
Ott ugyan sokáig ülhettek. A czeremónia a képviselőházban kezdődött, onnan átment a vének tanácsába, onnan a hadgyakorlatok mezejére, s csak délután jutott el végre abba a téres utczába, melyben a teremőr vendégei várták. Azalatt azonban eleget ágyúztak, s ez is élvezet a falusi embernek.
Időközönkint a házigazdájuk is hazakerült egy pillanatra, elmondani az ünnepség eddig lefolyt dicsőségeit, melyekben ő, mint kiszolgáló közeg, közvetlenül szerepelt. A legjobban televette a száját annak a nagy bankettnek (illetőleg az előkészületeinek) a leirásával, melyet a főváros ád a városházában a nagy férfi tiszteletére. «Ezerötszáz teríték! virágokkal! Szökőkutak az asztal közepén! A nagy ember mellszobra fagylaltból kiformálva!»
– Hallod ezt, öregem? mondá az asszonyság.
«Kétezer gázlámpa világítja meg az éttermet, s a zenekarzat homlokán gázból kiformálva fog ragyogni a neve nagy betűkkel.»
– Az ő neve gázlámpákból! Hallod ezt, öregem?
Végre a népriadal erre felé közelgett.
Már akkor késő délután volt.
November utolján hamar esteledik. A nap utolsó sugarait veté, csak a padlásszobák ablakára már, a belletagenak már nem jutott.
Ekkor jött a nagy díszmenet, tárogatókkal és fánfárokkal végig az avenün. Elől-hátul lovas katonacsapatok, közepett az aranyos hintó. Minden ablakból hullott a virágeső az ünnepelt férfiura. Egy karzat összerogyott a sokaság terhe alatt s ott nagy lárma támadt. De azt is elnyomta a lelkesedés riadala.
– Látod azt? Hallod azt? öregem, rebegé az asszony.
A férfi arczán végig csorogtak a könyük.
Mikor aztán az ő ablakuk alatt is végig haladt a díszmenet a diadalhintóval, ők is kihajoltak az ablakból s tarka zsebkendőikkel integettek üdvözletet a nagy nap nagy hősének.
A nagy férfiú pedig, kalapját levéve integetett viszonüdvözletet az ujjongó közönségnek.
– Látod ezt? Meglátott bennünket! Nekünk köszönt vissza! lelkesedék a nő.
– Látom, zokogá a férfi, de nem látott semmit, mert a zsebkendőjével törülte a szemeit.
– Oh, ti bolond pugrisok! Kánker de burzsoá! kaczagott a házigazda. Azt hiszitek, hogy az a nagy ember a ti köszöntésteket viszonozta?
– Hát hogy ne? mondá az asszony, hisz ő a mi fiunk. Én vagyok az anyja, ez meg az apja, né!
– Ez az apja? tamáskodék a teremőr. Lehetetlen!
A nő azonban komolyan vette a dolgot.
– Hallod-e polgártárs! Ezt meg ne próbáld kétségbevonni. Mert én becsületes asszony vagyok. Én az uramon kívül más férfit nem ismertem. Azért az én fiamnak, a nagy embernek, bizony ez a kis ember az apja. Nézz rá! Ugy hasonlít hozzá, mintha a száján köpte volna ki. Ha akarod látni, itt az útlevelünk. Mi vagyunk az ő édes szülői.
A derék ember elhült, elbámult.
– Ti vagytok a nagy ember szülői? S ti ezt az ő felvonulását innen az én padlásszobám ablakából nézitek?
– De ki is teszünk ám magunkért! mondá az asszony, Nézd, milyen szép transparentet csináltunk a tiszteletére! Gyertyát is hoztunk hozzá. Ezt kiteszszük ide az ablakba.
S azzal kibontogatva a papirosból a két szál faggyúgyertyát, meggyújtá azokat, beleilleszté a transparent bádogtartóiba, s kitette az ablakba. Épen beleillett.
A világhírű nagy ember, a hatalmas, dicső nemzet feje, midőn belépett a városház dísztermébe, országnagyjaitól, tábornokaitól kisérve, a túlvilági fényözön, az őrjöngő üdvriadal közepett kis istennek érezte magát.
Mit ér, ha azt a transparentet nem látta, mely a manzard-szoba ablakában piros-fehér-kék betükkel ragyogtatá: Éljen a mi fiunk!
Négy hónap mulva a nagy ember meg volt bukva, s egy év mulva halott lett. A temetése is pompás volt. Azt is szabad volt meglátni a padlásablakból a jó paraszt embereknek.
Azután pompás szobrot emelt neki a nemzeti hála.
Annak a leleplezésénél is ott volt a pór-öltözetű öreg házaspár.
– Látod ezt, öregem! milyen szép szobra van! otthon a mi városunkban nincs ilyen a szent Severinusnak.
Az öreg megtörlé szemeit.
– Jobb lett volna a Leónak otthon maradni!
