Az Utolsó Fejedelem19)

(Elbeszélés. 1848. május.)

Háromszor látta lelkem arczodat.

Nem a sírból idéztelek föl: a mennyből idéztelek alá.

Kivüled egy csillag sem ragyogott az égen: te voltál az utolsó.

A többi lehullt vagy kialudt.

Fejed körül az idvezület glóriája fénylett: e tündöklő töviskoszorú, mit a martyrok hordanak. Arczodon a megdicsőülés szomorú mosolyával, szent bánatodban jelentél meg előttem, mint egy könyező szeráf.

Napsugarakkal kellene irnom a fekete égre, ha úgy akarnám festeni arczodat, a minőnek lelkem látta azt, s még akkor is kezem nem birná visszaadni e ragyogványt.

Emléktelenül hamvadsz el sírodban. Ha az utókor mindazon köveket, mik emberi kebelben szív helyett feküdtek, egy halomra gyüjti, pyramidot emelhetett volna azokból emlékedre. Most reszketeg szó, elrepülő lélek néma tisztelete, melyben neved áldott emléke él.

Hagyd e szerény Mausoleum oltárára fölirni képedet!

Minket kicsinyeknek hagyott a törpe kor: dicsőségünk futó csillag fénye, minő egy nyári éjszakán száz lefut az égről; de azért nem vagyunk rád méltatlanok: egy Istent ismerünk, a kit te ismertél; egy Istent imádunk, a kit te imádtál: a szent szabadságot!

Hagyd ez oltár-lapra fölirnom nevedet…

Kezem ne reszkess…