Három Királyné

Három leánya volt madame Godinnak: Anais, Gabriella, és Salomé. Mind a három igen szép volt. Egy-egy év volt közöttük a korkülömbség.

Mikor nagyon kicsinyek voltak még, elvitte őket a kártyavetőnőhöz, jövendőt mondatni a számukra.

Neki magának már nem volt szüksége a horoskopra: ő már megkapta a magáét; a férje, monsieur Godin házmester volt és a mellett czipőkészítő; ő maga pedig mosónő; de előkelő, finom fehérneműek számára született mosónő. Meg lehetett elégedve a sorsával.

A jövendők titkaiban járatos asszonyság kirakta a kártyákat a tevebőr-vánkosra mamzell Anais számára s pozitive állította, hogy a mamzell Anaisből előbb-utóbb királyné lesz.

No hát ez jó egynek. Mamzell Anais volt a legidősebb. Úgy is illik, hogy az elsőszülött kezdje legfentebb.

Hanem aztán a másodízben is kirakott kártya mamzell Gabriellenek is azt a hírt hozta, hogy ő is királyné lesz: ha egy kicsit várni tud.

De erre már madame Godin fejet csóvált: két királyné! Az egy országban is sok, hát még egy familiában?

A tudós nő ismét megkérdezte a dodonai berkét a jövendők felől, Salome kisasszony érdekében. És a csalhatatlan kártya ennek is azt a biztató választ adta, hogy királyné lesz.

Madame Godin ugyan nagyra lehetett a nyert jóslatokkal. Három prezumtiv királyné még sohasem sétált végig az aszfalton «egy» paraplé alatt. Nagy dicsekedve mondta el a jó hírt az urának.

A becsületes czipész azonban épen nem osztozott a felesége diadalmámorában.

– Mit nekem: királyné? Az akárki lehet a világon. Hogy adjak én három királynénak enni? Mit vegyek én magamnak az ő királynéságukon? Hisz az olyan már minálunk, mint télen a jég: senki sem ád érte semmit. Bár legalább pékmesternének jövendölte volna valamelyiket.

Hát azt bizony madame Godin is jobb szerette volna; de hát mit tehet az ember a fátum ellen? A görög tragödiákból tudhatjuk, hogy a mit ránk olvastak, annak meg kell történni.

Leghamarább beteljesült a jóslat a legnagyobb leányon. Mademoiselle Anaist egyszer meghallotta danolni egy énekmester, a ki ott lakott a házban; megtetszett a hangja: rábiztatta a szülőket, hogy taníttassák énekelni, hires művésznő lesz belőle.

– Jó lesz biz az! – mondá Godin apó. – Így legalább hamar czélt érünk vele. A theátrumban a legolcsóbban osztogatják a királynéságot. Abban a tartományban még van kelete a királynéknak.

Mamzell Anais azonban csak még sem lett theátrumi királyné: annál egy tartománynyal alább is beérte az æquator felé; hanem lett belőle bálkirályné, a ki a Clozerie de Lilasban, meg a Moulin rougeban gyakorolja a hatalmát. Sceptrum helyett thyrsus.

Ezen a példán okulva Godin asszony, a második leányával szigorúbban fogta a gondozást. Azt oda állította a mosóteknő mellé. Nevelt belőle derék, jó erkölcsü, munkás leányt.

Bizony szép és nemes hivatás!

A tisztaság kultusza!

Hol kezdődik az ember?

A fehér ingnél. Azon alúl a Darvin népe.

Mamzell Gabrielle tökéletesen megfelelt e nemes küldetésnek. Csipkefodrokat hófehérre kimosni, hímzéseket dudorosra kikolmizni; ingelőket aczélsímára kivasalni úgy nem tudott senki, mint ő.

El is nyerte megérdemelt jutalmát.

Alig volt tizenkilencz éves, a midőn az a dicsőség érte, hogy a húshagyó-keddi nagy felvonúlás alkalmával, általános szavazattöbbséggel őt választották meg a nagy világváros összes mosónői királynéjuknak. «La reine des blanchisseuses!» Őt vitték végig a nagy körmenetben Páris boulevardjain, négy trakéni paripa által vontatott szekéren, hívatásának jelvényei által körülvéve. Igazán szép mosónő-királynő vált belőle.

No hát ez is elérte, a mi a jövendők könyvében meg volt írva a személyes rubrikája alatt. Királyné lett. S meg kell vallani, hogy a mosólapát a kézben sokkal büszkébb jelvény annál a bizonyos csettegtetőnél, a mit a Pierrettek forgatnak a kezükben.

Hátra volt még a harmadik leány, a legifjabb: a Salome. Ez volt mindannyi között a legszebb. Sáfrányszőke a haja, porczellán-testszín az arcza, granátvirág-pirosak az ajkai, gyönyörű fitos orra és az egész arczának csalfa mosolygása. Aztán milyen szemek! A hányszor villantak, annyiféle színt váltottak. Volt abban zöld, kék, granát; esteli, nappali fény; epedés, csábítás, ábrándozás; szívszomorítás; minden.

S ez a leány volt az erényességnek a mintaképe.

Nem kellett ennek se anyai felügyelet, se apai dorgálás: maga vigyázott magára. Egy mandoletti-boltosnál volt alkalmazva, mint elárúsító kisasszony.

De annyira szigorú volt ez a látogató urakkal szemben, hogy még csak az ajándékul ott felejtett centimeket sem fogadta el s a mi bókokat mondtak neki a fiatal és öreg gommeux-k, azt mind hallatlanná tette. Mikor ott ült azon a magas karszéken, körülrakva pogácsákkal, pástétomocskákkal és likőrös üvegekkel, igazán úgy nézett ki, mint egy királyné. S ha valakinek chartreust töltött a hosszúnyakú kis pohárba s az megtalálta csókolni a kezét, fenséges méltósággal mondta neki: «Uram!»

A mindennapos habituék között, a kik esti 9 órától 12-ig ott kantaskodtak a mandoletti-boltban, volt egy rendes vendég, a kit a többiek úgy híttak, hogy: «Don José».

Húsz éven aluli fiatal embernek látszott: erősen olajbarna arczszínnel, sűrű holdsarlóforma szemöldökkel gazella-szemekkel: alig sarjadt még a bajusza.

Ez állandóul ott foglalt helyet a szép pogácsaárulónő kredencze mellett s nem csinált belőle titkot, hogy szerelmes bele.

Annyit tudtak felőle, hogy studiosus medicinæ, a ki a Sorbonneba jár leczkét hallgatni s az amphitheatrumba, a boncztani előadásokra.

Igen komoly, szelíd fiúnak ismerte mindenki.

Senkivel sem barátkozott, semmi diáktársaságba nem járt, a mulatságokban részt nem vett. A mit elfogyasztott, azt fizette készpénzzel; de túlságos kiadásokat nem tett. Egész fényűzése abból állt, hogy minden este hozott egy szál fehér szekfűt Salome kisasszonynak, a mit az elfogadott s a fodrai közé tűzött.

Egyszer aztán azt mondta Don José Salomenak:

– Kisasszony. Abban az országban, a hol én születtem, az a szokás, hogy a mely leánynak egy férfi esztendő és egy napig mindennap egy szekfűt adott, azzal deklarálta magát, hogy feleségül fogja venni.

– De hát van-e ön abban az állapotban, hogy engem feleségül vehessen? – kérdé a kisasszony.

– Még most nem; de majd leszek.

– Mikor?

– Hát még egy esztendeig kell tanulnom a Sorbonneban: akkor leteszem a rigorosumot.

– És azután?

– Azután leszek bacheliere és két esztendeig működöm, mint assistens a protomedicus mellett.

– És akkor?

– Akkor beiratkozom docensnek s foglalkozom a magántanítással két esztendeig.

– És végre?

– Végre megkapom a doktori diplomát s hirdethetem a hirlapokban, hogy doktor Don José gyógyít idegbajokat és idűlt hurutot.

– Ez épen öt esztendő, Don José. Tehát tegyük most jégre ezt a mai thémát s aztán majd öt esztendő múlva melegítsük föl ismét; a mikor ön már lesz valami.

– Jól van. De hát igérje meg, hogy várni fog rám addig.

A leány kezet adott rá. Neki is nagyon tetszett ez a fiatal ember, azzal az ábrándos, méla tekintettel.

Alig múlt el néhány hónap, midőn Don José ismét megjelent a szokott helyén, a kredencz mellett; megcsináltatta magának a sorbethet s mikor azt felkanalazta, azt mondá a lánynak:

– No már most vagyok valami, mamzell Salome.

– Ugyan mi lett ön, Don José?

– «Király».

No nagyot nevetett erre a szóra a szép Salome.

– Ugyan miféle király lettél te, kis José? Karneval-király, Lawn-tennys-király?

Az pedig nagyon komolyan erősíté a mit mondott.

– Valóságos uralkodó lettem. Az apám is az volt. Most ő meghalt. S engem hazahínak, hogy foglaljam el a trónját és uralkodjam az országa fölött.

– S hol van az a te országod?

– Afrikában.

– Mi a neve?

– «Khémi.»

– Hahaha! Nem ott teremnek a «khemikáliák».

– Arab nyelven: «Mazr».

– Ezt meg ki sem tudom mondani.

– Hát akarsz-e királyném lenni?

– Majd beszélek elébb szülőimmel.

– Holnapig határozd el magadat; mert három nap múlva indulnom kell országomba. A marseillei kikötőben vár rám a hadihajóm, «Tadsimáni Hakikát.»

Azzal José fizetett, mint egy király, aranynyal a hachépástétomért és az egy pohár sorbetért: nem várva, hogy visszaadjanak belőle.

Mamzell Salome fölírta a jegyzőtáblájára e két szót: «Khémi és Mazr» s aztán a ki csak odajött hozzá egy pohár likőrért, mindenkitől megkérdezé, hogy hol fekszik a földglóbuson Khémi vagy Mazr nevű ország; de biz arra mindenki azzal felelt, hogy tátva maradt a szája. Pedig volt a vendégek között bachelier, docens, filozopter elég; sőt egy commis voyageur is volt, a ki az egész mappát beutazta buckskinnal, de az is azt felelte a tudakozódásra, hogy ha volna a világon Khémi-Mazr ország, azt ő már régen felruházta volna buckskinnal.

A szép Salome meggyőződött róla, hogy a kis José csak egy idétlen tréfát koczkáztatott vele.

Feltűnhetett volna a szép Salomenak, hogy valahányszor a kis José belépett a patisserie-boltba, utána egy perczczel egy szürke szakállú, barnaképű éltes úr benyitott, a ki aztán bevette magát egy ablakmélyedésbe, hozatott magának egy pohár limonádét, maga elé vett egy újságot s azt le nem tette addig a kezéből, a míg az ifjú José búcsút nem vett s az ajtó felé nem indult. Akkor az öreg úr is kivett a zsebéből egy frankot, letette a tálczára: tíz centimet a pinczérnek s ment kifelé.

Egyszer egy asztalszomszédja megszólította, hogy mi a legújabb távirat Szentpétervárról, abban az újságban, a mit a kezében tart? a mire azt felelte neki az öreg úr, hogy «nem tudom én; nem ismerek én ebből egy betűt sem.»

A pinczérek azt a nevet adták neki, hogy «monsieur Schachmatt».

Ezt az alakot nem vette figyelembe mamzell Salome. – Hát biz a buffet-hébék nem sokat törődnek a szürke szakállú urakkal, a kik csak egy frankot költenek naponként.

Másnap délelőtt, a mikor még Salome otthon volt a szülőinél (a patisserie csak délután hat órakor nyílt meg a közönség előtt), egymásután három bérkocsi állt meg azon díszes ház előtt, melyben madame Godin férje székelt, mint házmester és czipész.

Egy lakosztálya volt csak; de az, architekturai furfanggal és két spanyolfallal oly módon három részre osztva, hogy a külső volt a konyha, a közbenső a műhely, a legbenső pedig a háló- és a toilette-szoba.

A külsőben vasalt madame Godin manchetteket, a közbensőben varrt monsieur Godin sarkot egy női czipőre, a belsőben olvasott regényt mamzell Salome.

A három hintóból egymásután négy férfi szállt ki s mind a négy belépett a concierge ajtaján.

Az első volt a kis Don José, a második monsieur Schachmatt, a harmadik egy nagyon öreg férfiú, a kinek derekáig ért a szakálla, a negyedik pedig egy martiális alak, a kinek az arczán végig vonúlt egy régi seb helye.

Mind a négyen valami exotikus katonai egyenruhát viseltek, mellükön csillagokkal, oldalukon karddal, a fejükön veres fez volt.

– Kit tetszik keresni? – kérdezé Godin asszony.

– Godin urat.

– Az én vagyok. Tessék besétálni.

– Mind a négyen bementek a belső szakaszba.

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé Godin asszony.

A Schachmatt néven ismert úr beszélt mind a három helyett.

– Én vagyok Ali Keremet Dsihanogli Hodzsa, ő felségének Jusszuf királynak nevelője, főtanácsadója, kincstárnoka, főpapja: egyszóval sheik-ulizlámja. Ez itt az én királyom. Ezek pedig az ő nagyvezérje és admirálisa.

S miben lehetek felségteknek és nagyméltóságtoknak szolgálatjára? – kérdé Godin anyó.

– Mi azért jöttünk ide, hogy ő felsége, első Jusszuf király számára megkérjük a kegyelmed leánya, Salome princzessznek a kezét.

De már erre a szóra Godin mester is kijött a lábszíjból.

– No már, urak! Én is tudom, hogy mi szokás farsang utolsó napján! De az ilyen maskarádét kikérem magamnak. Magam is voltam török basa s tánczoltam a persa sah kadinájával a galopp infernalban legénykoromban. Ismerem ezt a provincziát.

Madame Godin figyelmezteté a férjét, hogy ez még sem azonos az operabáli tréfával. Török ruhát ugyan könnyű szerezni, de ilyen derék szakállt, meg ekkora kardvágást a pofán keresztül nem lehet kölcsönkérni a maskarádé-raktárban. Legjobb lesz megkérdezni a mamzelltől magától, hogy ismer-e valakit ezen idegen urak közül.

A harmadik rekeszből előhítták mamzell Salomét.

– Ah, hisz ez a kis Don José! – szólt csengő kaczajjal Salome, a ki megkérte a kezemet. Ez meg a monsieur Schachmatt.

– Ez itten első Jusszuf király, a ki a princzessz kezét megkérte s a kinek a princzessz feleségül igérkezett.

– Mihelyt valami állása lesz.

– Állása nem lesz, ülése lesz a trónon. Ön tartozik beváltani a szavát. Ön királyné fog lenni.

– Hallod apjuk? – rebegé madame Godin, oldalba aposztrofálva öklével a czipészt. – Hát nem megjósolta ezt a kártyavetőnő? Hát nem igaz?

– Majd mingyárt megmondom én, hogy mi az igaz? – okoskodék Godin apó. – Hozzátok ide a Figarót!

A házba sok lap járt a lakóknak, a miket a kapusnál raktak le; de azok közül Godin apó csak a Figarót szokta olvasni.

A mi a Figaróban van, az «van»; a mi a Figaróban nincs, az nem lehet.

Odahozták az orákulumát. Feltette a pápaszemét az orrára.

A betűkben van valami mágnes. Ha egy nagy lepedőlapnak valamelyik hasábján a saját nevünk van kinyomtatva, azt egyszerre meglátjuk: odakapja a szemünket.

– Itt van ni! Nyomtatva van! – rebegé Godin apó. – Ritkított betűkkel van nyomtatva. «A Khémi ország királya meghalálozván, utódjául a divántanács a megholt fiát, Jusszufot választotta meg. A szultán, kinek fennhatósága alá tartozik az ország, megerősítette a választást s mai napság a két fő dignitárius megérkezett Párisba az ifjú királynak az athnámét kézbesíteni. Az ifjú király ugyanis ez ideig, mint orvosnövendék tanúlt, a Sorbonneban s szorgalmas látogatója volt a boncztani amfitheatrumnak. Ezen históriai nevezetességű tényhez csatolhatjuk még saját leghitelesebb kútforrásból merített adatainkat. Első Jusszuf, kit a Sorbonneban Don José név alatt ismertek, mindjárt kész királynét is visz magával haza; ugyanis a Lepelletier-utczai patisserie-boltban trónoló buffet-szépségbe mamzell Salomeba beleszeretvén, ezt forma szerint eljegyezte magának. Salome kisasszonynak az atyja lévén monsieur Godin Xavér Ferencz, derék czipészmester és concierge: ennek beleegyezésétől függ a házasság létrejövetele.»

Ez már szentirás!

– No! Most már lehúzom önök előtt a papucsomat! – mondá Godin úr, meggyőződve az igazság felől. Azt igenis jól tudta, hogy a keleti népeknél az a szokás, hogy üdvözlet jeléül nem a fejükről veszik le a kalapot, hanem a lábukról húzzák le a czipőt.

– Akkor hát áldásom reátok! – rebegé Godin asszony, leánya kezét a leánykérő ifjú kezébe téve, ki e szép kéznek középujjára eljegyzés zálogáúl egy pompás brilliántos gyűrűt húzott. Salome kisasszony mindjárt meg is próbálta a solitairet a szekrény üvegtábláján, hogy igazi gyémánt-e? Bizony hasította az az üveget, kihozva az egyesített előbetűkből a J. S. monogrammot.

Erre aztán a kisérő urak mind belenyúltak a kabátjaik zsebébe s előhúzgálták a nászajándékokat; az egyik pompás kösöntyűt, a másik gyöngyös násfát adott át a menyasszonynak, a harmadik pedig egy kettős selyemerszényt, melynek reczéin keresztül csillogtak az aranyak. Ezt a Godin apó markába tették. Mivelhogy a keletieknél az az okos szokás dívik, hogy nem az após ád pénzt a leányával együtt a vejének, hanem a vő ád pénzt az apósnak a leányért.

Ott azután érdemes apósnak lenni!

Azonban mindennyi kincsnek a ragyogása sem volt képes Godin apó szemeit elkápráztatni.

– Nem oda Buda, urak! (Ő ezt valószínűleg úgy mondta, hogy «nem oda Páris!» de így szebben hangzik). Ha én a leányomat férjhez adom, akár egy királyhoz, én azt kivánom, hogy az annak felesége legyen.

– Hát hiszen az lesz; még pedig «aszszéki» – biztosítá Godin apót a sheik-ul-izlám.

– Mi az az aszszéki?

– A kinek az elsőszülötte fogja követni az atyját a trónon: föltéve, hogy fiú lesz.

– Hát én a török házassági törvényeket nem ismerem; mert azt a czipészeknek nem tanítják az iskolában; hanem a franczia törvényt – saját veszedelmemre – tapasztalatból ismerem. Nálunk a házasságot a polgári hatóság előtt kell megkötni.

– Hát az is meglesz.

– De még közbe esik valami. A megkötendő házasságot elébb ki kell hirdetni: az eljegyzésnek a szerelmes pár nevével két hétig ott kell kiszegezve lenni a városház kapujára: a mi arra való, hogy a tizennégy nap alatt a vőlegény mindennap vihessen egy palaczk likőrt a leendő apósának búelfelejtőben. Akkor adja aztán csak őket össze a nótárus.

– Az lehetetlen! – mondá a dignitárius. – Ennyi teketória!

– No ha lehetetlen, akkor tessék elmenni Transsylvániába: ott még vannak zenészek, a kik kotta nélkül muzsikálnak s menyasszonyok, a kik kihirdetés nélkül férjhez mennek. Igy mondja a Figaró.

– Nekünk itt horgonyoz a hadihajónk a marseillei kikötőben! nem lehetne-e a közjegyzőt, meg a városházának a kapuját magunkkal vinnünk: két hét mulva posta-fordultával retouroznánk?

Godin apó kikérte magának, hogy ilyen szent dolgokkal frivol tréfát űzzenek.

– Eh mit! – vágá ketté a gordi gubanczot Jusszuf király. – Hát ha ez a szokás Frankhonban, hogy két hétig kell a vőlegény és menyasszony nevének kifüggesztve lenni, hát itt maradunk két hétig.

Elszörnyedt erre mind a három udvari főméltóság.

– Hogy marad az ország két hétig király nélkül?

– Ejh, az ország könnyebben el lehet király nélkül, mint én királyné nélkül.

(Ez olyan nagy mondás volt, hogy azt rögtön feljegyezte Godin apó s beküldte a Figarónak. S ezzel Jusszuf király egyszerre népszerű alakká vált a nagy világvárosban.)

Ezzel a nehéz kérdés el lett döntve. A főméltóságok két hétig ott maradtak Párisban s nem lehet róluk feltenni, hogy nagyon únták volna magukat.

A törvényes határidő leteltével végbement a házasság Jusszuf király és a szép Salomè között, egészen a franczia törvényes szokások megtartása mellett. A formaszerűen kiállított házasságlevelet Godin apó rámába foglaltatta s a falra akasztva, mutogatá mindenkinek, a ki a concierge ajtaján belépett.

Tehát mamzell Salome valóságos királyné lett. De még azon felül is valami: valóságos szeretett feleség. A férjét még azután is négyszemközt csak «kis José»-nak nevezte. Az igaz, hogy gyermekek voltak még mind a ketten. Az ilyeneknek nem volna szabad még királyosdit, házasságosdit játszani.

Az elsőbbik feladatával ugyan nem sok fáradsága volt Jusszufnak; országának fővárosába megérkezve, úgy találta, hogy az uralkodás minden nehéz feladatait szépen végzik helyette az ott bekvártélyozott idegenek. Hanem a második élethivatását annál lelkesebben fogta fel.

A szultána aszszakinek nem kellett kerített szerály, sem vizsgaszemű háremőr; maga a férj volt mindene az asszonyának, ura és szolgája. A régi mohamedi szokások nem divatoztak az új király udvaránál, a felesége nem viselt fátyolt az utczán. Senki sem szólta meg érte, csak a softák.

Nem is látott Salome maga körül mást, mint európai viseletű alakokat: külföldi követek, consulok feleségei eljártak hozzá látogatóba s pletykáztak egész czivilizált modorban. Színházba is járhatott és a bazárba bevásárolni, ha a királyi palota előtti dísztéren az a négy sor pálma nem figyelmeztette volna, azt hiheté, hogy Európában van.

A hűséges szerelem nem maradt áldás nélkül. Egy szép napon szemérmesen súgva tudatá a férjével Salome, hogy… két szíve van.

Jusszuf meg volt dicsőűlve az örömtől. Minden miniszterének elmondta, némelyiknek háromszor is, az örömhírt.

És e naptól kezdve aztán oly gyöngéden bánt Salomeval, mintha kristályüvegből volna: a mire csak ránézni szabad.

Salome pedig okos asszony volt: egészen fin de siécle nevelés. Egy hónap múlva komoly beszédet kezdett Jusszuffal, ki őt ölében ringatá.

– Hallod-e Josécskám, ez a török vallás becsületes vallás: megengedi a férjnek, hogy több feleséget tartson. Nálunk keresztyéneknél ez meg van tiltva; ezért aztán a férj azt teszi, hogy tilos úton kerüli meg a törvényt. Ha otthon nem találja meg az örömét, keresi a házon kívűl. A török pedig megmondja őszintén, hogy: «kincsecském, én most egyet gondoltam: hozok a házhoz még egy feleséget». S aztán meg vannak szépen együtt hármacskán.

– Te beleegyeznél? – kérdezé Jusszuf.

– Sőt nagy örömöm telne benne. Akkor nem volnék egyedül. Komoran, búslakodva. Ketten volnánk: nevetnénk, tréfálnánk, dalolnánk és összeesküdnénk ellened, hogy mivel boszantsunk.

– No majd szólok erről a Sheik-ul-izlámmal.

Salome megcsókolta ezért a szóért a férjét s tapsolt örömében.

– Csak aztán olyant válaszsz, a ki szebb legyen, mint én.

Jusszuf beszélt erről a dologról a Sheik-ul-izlámmal s aztán néhány nap múlva azt mondá Salomenak:

– No már választottam egy új feleséget.

– Szebb-e, mint én?

– Azt nem tudom. Török leány arczát nem látja férfi, míg a nászszobába be nem vezette.

– De a nevét csak tudod?

– Azt sem tudom.

– De szívesen adják hozzád?

– Azt meg éppenséggel nem tudom.

– Ez egy keleti találós mese, úgy-e?

– Mingyárt kitalálod, ha megmondom, hogy kit szánnak nekem a minisztereim. A szultánnak egyik leányát, a kiről nem tudom, hogy szép-e, nem tudom, hogy mi a neve. És nem tudom, hogy nekem adják-e?

– Hát akkor mért esengsz utána?

– Azért, mert a minisztereim azt hiszik, hogy ha a szultán veje leszek, akkor majd annak a segítségével lerázhatom a nyakamról az idegeneket, a kik most helyettem uralkodnak az országomban.

A szép Salome nagyon elszomorodott erre a szóra.

Szultánleány nem jó lesz feleségtársnak: annak hosszúk a körmei.

De maga Jusszuf nem örült ennek az elhatározásnak. Oda volt az egész jó kedve. Alig mutatta magát emberek között. Mindig ott ült a felesége szobájában, mintha féltené, hogy elveszti.

Mindenféle ürügyet kitalált, hogy húzza-halaszsza a szultánlátogatást; de végre a Sheik-ul-izlám erővel kényszeríté, hogy teljesítse népe közóhajtását, menjen el leánynézőbe.

Hajóraszállása előtt még jól kisírta magát Salome keblén a kis király s minden csókját nála hagyta: az asszonyát pedig rábízta egy tudós asszonyra, a ki nagyon tudós volt, mert már szakálla is volt. Szozima asszonyságnak hítták.

Salome, mentül jobban közeledett reménye beteljesültéhez, annál búsongóbb lett. Elővették mindazok a nehéz sejtelmek, a mik a megáldott nőt üldözik. Félt a haláltól.

– Mondja csak, madame Szozima, nem fogok-e meghalni? – kérdezé a tudós nőtől.

A tudós nőnek a csalhatatlan tudománya állt a kártyavetésből. Megmondta előre Salomenak a jövendőt.

– Királynécskám: ha leányt fogsz szülni, akkor bizonyosan életben maradsz, de ha fiúnak adsz életet, akkor Allah legyen a hátad mögött.

Salome csak nem értett ebből a talánybul semmit.

Törökül kellett volna neki tudni, hogy megértse a mesét.

A hagyományos török szokások szerint egy mahomedi fejedelem trónját mindig az elsőszülött fiú örökli: bárha annak az anyja rabnő volt is. Az első fiúnak az anyja a «Valideh.» S annak nagy hatalom adatik a többi hitvesek fölött.

És ha egy szultánleányt adnak feleségül egy vazallkirályhoz, akkor megkövetelik tőle, hogy ezt tegye a «Valideh szultánává».

És ha van már a háznál egy régibb szultána, a ki egy fiúnak anyja, mi történjék akkor?

Hát hiszen azért bölcsek az állambölcsek, hogy tudjanak erre megfelelni.

*

Jusszuf királyt nagy pompával fogadták a magas kapunál.

Hetekig ott tartották s az alatt az egyik ünnepély a másik sarkára hágott, a miket tiszteletére rendeztek. Látott tűzijátékot, a melyben a röppentyűk az ő nevét rajzolták tűzbetűkkel az égkárpitra, kapott fényes érdemrendeket és aranyos szablyát, poharat koczintott a világ hatalmasságainak nagyköveteivel, díszőrség tisztelgett a palotája előtt. A padisah kézcsókjára bocsátá.

A Sheik-ul-izlám mindennap új jó hírt hozott a számára… A magas politika kedvező fordulatot vett. A divántanácsban túlsúlyra kezd emelkedni a jó barátok befolyása az ellenségekével szemben. Csak még egy «kis akadály» van, a mi elhárítandó. Akkor aztán teljes lesz a siker. De a végett ő neki magának kell elutazni Jusszuf király fővárosába.

Egyszer végre azt jelenté a táviró Jusszuf királynak, hogy no most már el van hárítva az a nehéz akadály.

Akkor aztán megtartották a tiszteletére a búcsúlakomát, nagy muzsikaszóval hajóra kisérték, ágyúszóval üdvözölték, úgy bocsátották el. Minden hajó fel volt lobogózva az aranyszarv-öbölben. S ha az igéreteknek súlya volna és térfogata volna, akkor azokkal még egy hajót megrakhatott volna Jusszuf király.

*

Mikor Jusszuf király megérkezett a hadihajójával fővárosa kikötőjébe, megdöbbenve látta, hogy valamennyi ott horgonyzó hajónak a zászlója félárboczra van leeresztve. Ez azt hirdeti, hogy nagy halottja van az országnak.

Elutazása óta nem kapott semmi hírt Saloméról. Minden levelét, táviratát elfogdosta a minisztere.

Nyugtalanul közeledett a parthoz; a dereglye evezőlapátainak minden csapása egy halotti induló zenéjeként hangzott a fülébe.

S mikor a part lépcsőin felszaladt, a halottas gyászzene egész közel hangzott. Azon a széles utczán, mely a kikötőtől a királyi palotáig vezet, egy néptenger hullámzott, egy mozgó tenger csupa fejekből, melyben nagy nehezen tudott előre haladni egy gyászmenet: elől a dervisek, azután lovas katonák, utánuk a táori zenészek, puskás katonák, azután egy gyászhintó a koporsóval, melyben födéltől, szemfödőtől nem takarva fekszik a halott. Nem is egy halott, hanem kettő. Egy nő és egy csecsemő. Anya gyermekével együtt, utána megint katonák, dervisek nagy csoportban.

A néptengerrel szemben lehetetlen volt előrehatolni Jusszufnak.

Kénytelen volt bevárni a gyászmenetet.

Annak az élén jött a Sheik-ul-Izlam lóháton.

Mikor meglátta Jusszufot, megállást parancsolt a menetnek s a csauszok által utat nyittatott a királynak a koporsóhoz.

Akkor aztán megtudta a király, hogy ki az a nagy halott, a kit ilyen pompával temetnek.

A szép Salome feküdt a koporsóban, mellette újszülött fia.

Megjövendölte ezt neki a tudós asszony: «Ha leányod születik, megélsz; ha fiad születik: Allah veled!»

… Hát ilyen a magasabb politika!

… Az akadály elháríttatott.

… És aztán még sem kapta meg Jusszuf a szultánleányt. Mazr maradt az idegenek alatt.

* * *

Mikor Godin apó megtudta a Figaróból a leánya szomorú végét, azt mondá a feleségének:

«Még is csak jobb lett volna neki pékmesternévé lenni, mint királynévá.»