A Martinovics Összeesküvési Pör Részletei
Repülj föl véres függöny!
Lássátok a véres tragœdiát, melynek színpada a vesztőhely s melynek borzalmairól csak félve szóltak eddig megrémült apák félénk unokáknak; mint ki az ördögöt emlegeti.
Halljátok a neveket, miket eddig leirni nem volt szabad, miknek emlékét mély sírba temették, vérfoltjait lemosták a kezekről s a hozzájuk kötött eszméket fekete szemfedővel fedezék el.
Le a szemfedővel!
Lássátok a csontvázakat, mik alája rejtve voltak, e fő nélkül eltemetett holtakat; halljátok az elfojtott hangokat, miket a börtönfal s megrémült keblek zárt ajtaja elnyelt s áldjátok az Istent, ki a mult századot eltemeté s megfordítá az idők folyását.
Minő idők voltak azok!
Ki fog róluk számot adni a túlvilágon?
*
Elrongyolt iratokból, miknek tartogatása halálveszélylyel járt, apáról fiúra maradt hagyományokból, miknek tudása az ember álmait zavará, külhoni lapokból, s a zajosabb események köztudomásra jutott lárma-hangjaiból közlöm e sorokat, miknek alapját egy helyadat nélküli, franczia nyelven kijött nyomtatvány képezi.
Nem vádolom a megholt királyt: én a magyar koronát tisztelem; s jól tudom, mint vették ki a kormánypálczát elbízott kegyenczek a király kezéből, mikor a király aludt, mert a király is ember. Voltak, kik az Isten nevében népeket gyilkoltak le, kik máglyára hurczolták az ártatlanokat s azt mondák: ez az Isten akaratja; de én azért az Isten ellen főt nem emelek.
Kétszeres bűnösök ők: vétettek a hon, vétettek a király ellen: amattól vérét, emettől népe szeretetét rabolták el. Álljanak a nyilvánosság ítélőszéke előtt.
*
1794 julius vége felé több személyt, kik jacobinus érzelmek s tilalmas levelezés gyanujában álltak, elfogtak, többek közt Riedel hadnagyot. Hallottuk (igy szól egy azon korban élt honfi), mily kemény fogságban tartották s mint rendeltetett fejükre vallatás előtt halál.
A vidékeken bizottmányok rendeltettek ki, mindenütt a jacobinus clubbokat felfedezendők. Bécsben az őrök megkettőztettek s az őrsereg két osztálya magyar katonasággal szaporíttatott.
De mindezt Magyarországon nem tekinték aggodalommal: tudták, hogy azokkal semmi tilos összeköttetésben nem áll a magyar; hitték, hogy alkotmányuk által törvénytelen erőszak ellen védve vannak.
Azonban aug. 13-án Buda-Pesten éjjeli elfogatások történtek. Elfogatott Hajnóczi, Szerémmegye volt alispánja; Laczkovics kapitány; Szentmarjai, kik éjjel ágyaikból hurczoltattak börtönbe.
Három nappal ezután Zsigray gróf, a kőszegi kir. tábla elnöke s Martinovics apát, néhai Leopold király nyugdíjas gyóntatója.
Nagy ingerültséget keltének e rendkívüli és erőszakos bebörtönözések; Pestmegye közgyülésében Keglevics gróf hevesen kikelt a kormány erőszaka ellen, s felszólítá a rendeket, hogy kötelességökhöz képest követeljék a kormánytól a honfiak elfogatásának okait nyilvánosságra hozatni.
Telekinek hítták azon embert, ki ez indítványt megbuktatá. Az udvar kegyencze, egyrészről pártfogói titkos cselszövényei, másfelől a túlnyomó hatalommal biró papság által gyámolítva, hogy ne győzött volna a hazafin, kinek minden fegyvere az igazság iránti lelkesültség és honszerelme volt?
Pestmegye rendei beértek azon kérelemmel, hogy a kormány Magyarországban ítéltesse el a foglyokat.
Az udvar e kérelmet hagyta kérelemnek maradni s nem gondolt vele.
A fogoly magyaroknak Bécsben kellett törvény elé állni idegen bizottmány előtt, a rendőrség házában.
E bizottmány elnökei voltak: Perger gróf rendőr-miniszter és Sauron gróf; a többi ülnökök: Héker, Ressel, Beer, Cappus, Fábi udvari tanácsosok, Orlandini generalauditor, Seidelmeyer, Martinoli városi tisztviselők: jegyző volt Hopszer rendőrtitoknok.
Ki e neveket elolvasta, képzelheti, mit várhattak a vádlottak biráiktól?
El voltak ítélve, mielőtt a vád ki lett volna ellenük mondva. Novemberig tartott a bizottmány vizsgálata. November végén mindenik tagja dicsérő oklevelet kapott az udvartól, s csak akkor hozattak Budára a fogoly magyarok.
Időközben elfogták Szolárcsik jogtanárt és Bacsányi litterátort; az utóbbi, midőn hallá, hogy keresik, maga ment föl Budára a nádor főherczeghez ártatlansága teljes érzetében s ott rögtön vasra veretett s vitetett Bécsbe.
Deczemberben újra elfogatások történtek az egész országban: hatvanan fogattak el; legtöbben nem is gyaníták, miért? többnyire értelmes, jólelkű emberek.
Ha ezek legkisebb vétküket érezték volna, juniustól, midőn Martinovics elfogatott, nem megszökhettek volna-e?
És ezek eleinte mindjárt a szoba közepére lánczoltattak, soha a börtönből ki nem bocsáttattak, gyertyát nem adtak nekik, senkit sem eresztettek hozzájok, silány ételen tengődtek; a katonaságnak meg volt hagyva, hogy velük a legszigorúbban bánjék: bottal verték őket!
E méltatlanságoktól elkeserítve Tódor, Králi és Bolti üvegdarabokkal kisérték meg magukat elölni; mi kettőnek sikerült is. Ők kiszabadultak a börtönből a sírba.
Meg volt tiltva e dologról beszélni: a ki szólt, résztvevőnek tartaték. Végre megjelent a királyi ügynök vádlevele, mely azt állítá, hogy az elfogottak bűne felségsértés. Ők a democratia elveit akarták felállítani, forradalmat idézni elő, összeesküdni a trón és a király személye ellen, republikánus catechismust készítettek: ezért kivánta rájok a fej- és jószágvesztés büntetését kimondatni.
Az összes 60 vádlott védelmére csak 50 ügyvéd adatott, ezeket sem ők nevezték ki; hanem a nádor előtt esküt kellett letenniök, mely eskü tartalma nincs tudva; annyi azonban tény, hogy Horváth ügyvéd ez esküt letenni vonakodván, a foglyok védelmére nem bocsáttatott; bár ezek közül többnek csak benne volt bizodalma.
Minden birónak, biztosnak, tisztnek, őrnek, papnak, kik ez ügygyel érintkezésbe jöttek, szigorú hallgatás parancsoltatott: kik szót mertek volna a befogottak mellett emelni, fenyegetésekkel kénytetének hallgatásra, az ülések mély homályba valának takarva, törvényes szokás ellenére titokban tartatának; a foglyok pereit legközelebbi rokonaiknak sem mutatták meg.
A foglyok ügyvédeinek mindent, a mit a foglyok védelmére hallottak, elébb a királyi ügyészszel kellett közleni, csak a mit ez helyben hagyott, ment a pörbe.
Az egész pör csupa véres szemfényvesztés volt.
A királyi ügynök vádolt s védelmezett. Kimondatott az elv. A büntető statusgond magas röptének minden elfogottak vérére volt szüksége, hogy a franczia forradalom szörnyei eltávolíttassanak.
Nem úgy uraim, legyetek igazságos birái a népnek s akkor fogjátok e szörnyeket eltávolítani.
Ti most mindnyájan a nagy ítélőbiró széke előtt álltok, kit megcsalni nem lehet, ki személyválogatást nem ismer és igaztalan ítéletet nem hoz.
De büntetéstek nem csak a túlvilágon ért el. Az elvetett vér magva megtermé gyümölcseit s betelik az átok, mi titeket utól nem ért, a ti fiaitokban.
Német János királyi ügyész, midőn meghalt, egyetlen ember sem volt temetésén: kerülte őt minden ember, mint mirigyet; csak az igazak átka kisérte ki a sírig, át a túlvilágba, föl az Isten elé!
*
A befogottak számára azonban, hogy elítélésüknek mégis ürügye legyen, vétkeket kelle föltalálni. Mondák, hogy ők a párisi convent által gyámolittattak, hogy ők fel akarták az országot zendíteni. 300 ezer ember van Magyarországon felfegyverkezve s az éj is meghatározva, melyen Buda-Pestet felégessék.
Mindezeket azonban nem tudták csak egy szóval, csak egy irattal is bebizonyítani.
Kimondjuk tehát mi: az utókor.
Meg kellett nekik hallniok, mert a népet szerették és tudták, hogy mint lehetne rajta segíteni; mert keblükben a fölvilágosodás és emberszeretet napja lángolt, s e napra nem volt szüksége azon kormánynak, mely önző machinatióit az absolutismus sötét homályába szerette burkolni.
Ezért hullani kellett fejeiknek; föld alá kelle őket tenni: sírba vagy a börtönbe.
Kihirdették, hogy Budán a házakban oltásra kész vizek tartassanak; éjjel-nappal őrcsapatok jártak az utczákon; ágyúk vonultak a térekre; az őrök hármasával állíttattak fel; a lőportorony körül egy zászlóalj katonaság őrködött éjjel-nappal. Így ámíták a népet egy mondvacsinált veszedelem rémhírével.
A foglyok közül 40-en a Martinovics-féle társaságba bonyolódva találtattak; a többi 20 még csak tudója sem volt a véteknek, melynél fogva elítéltetett.
*
Május 20-ikán 1795-ben korán reggel tizezer katona állott fegyverben; öt elítélt vitetett parasztszekéren, hajadon fővel, hosszú szakállal, a vesztőhelyre. E foglyok valának Szentmarjai, Zsigrai, Laczkovics, Hajnóczi és Martinovics apát.
Miért volt e tizezer ember fölállítva?
Egy kormány, mely mindent elkövetett, hogy népe szeretetét megnyerje, 10,000 emberrel kénytelen biráit őriztetni, midőn öt «gonosztevő» ítéletét végrehajtják?
Fölösleges félelem! Ötvenhárom év előtt a magyar nép önérzete, lelkének erélye meg volt törve, el volt temetve a tömlöczben. A sötétben mit lehet egyebet tenni, mint aludni?
Ha a gyermek fél, azt mondják neki: hunyd le a szemed és alugyál!
Az intelligentia szomorúan, megrettenve tartá honn magát, nem ment a véres tüneményt bámulni, mit a hizelgők szája ítéletnek nevez.
Első volt Zsigrai gróf, ki a vesztőhelyre hurczoltatott. Gyöngén viselte magát fogsága alatt is; akként is halt meg. Öntudatlanul hurczolták a homokra; a bakó három csapásra tudta csak lemészárlani fejét. Utána jött Szentmarjai, ritka szép tehetségű ifjú: alig huszonöt éves; lánglelke szárnyai kissé le voltak ernyedve. A királyi ügynök azzal biztatá, hogy kegyelmet fog nyerni; most látta, hogy csalódott. Nyugodtan, szótlanul, szomorúan ment a halálba, nem könyezett, nem panaszkodott, sorsát békével viselve, letérdelt és meghalt.
Laczkovics bátor, indulatos ember, merész férfi, elkeseredést mutatott; a körüllevőket sietteté, hogy gyorsabban menjenek s legyen már egyszer mindennek vége, a mellé adott pappal nem sokat gondolt, annál többet beszélt a megyei hajduval, kitől ismerősei után tudakozódott; a néptömegen szabadon, elfogulatlanul nézett át, sorsa részeseit biztatta, állhatatosságra buzdítá. «Nem fáj az, bajtárs, kiáltá többször, midőn a vérpadra akart ülni; még akkor is mondá Hajnóczinak, midőn már előtte két levágott fő hevert: «csak egy pillanatnyi bátorságot!» Biráinak fenszóval szemökre hányta, hogy meg voltak vesztegetve, hogy embertelenek!
Midőn a négyszögbe lépett, rögtön s gyorsan ment a vérszékhez, s midőn előbb ítéletét akarták előtte felolvasni, azt nem akarta végighallgatni.
«Nem szégyenlik, mondá, a hazugságok ily nyilvános szövevényeit a nép előtt felolvasni?»
A bakókat elűzé, nem hagyta magához érni, maga vetkezett le és leült: a pap után nem mondá az imádságot, hanem Horácz versét kezdé el fennhangon mondani: «justum ac tenacem propositi virum» stb. A bakó azt mondá: «igen szépen és érzékenyen imádkozott diákul» s lecsapta a fejét.
Ennek ellentéte volt Hajnóczi: magas tiszta lélek. Azon vidámság és nyugalom, melyek a léleknagyság ikertestvérei, utolsó perczig nem hagyák el. Kiterjedt tudományú férfi, több jeles könyv szerzője, nagy publicista, mindenkor csöndes, nyugalmas életet visel. Ártatlanul halunk meg, mondá: az uralkodó párt szenvedélyének esünk áldozatul, s valóban nem méltó élni az emberiség ily mély romlottságában.
Kivégeztetésök napján még irt elnökének és mátkájának, mert épen jegyben járt, midőn legyilkoltaték; de e levelek nem jutottak kézhez, hanem elégettettek; a mellé adott tiszteletessel különféle philosophiai tárgyakról beszélt. Minden ismerőseit barátságosan köszönté. Midőn a négyszögbe lépett, megismert egy katonát, kit még alispán korában maga iktatott be, kérdé tőle: ismeri-e őt? mondá, hogy köszöntse rokonait, mondja meg, hogy nyugodtan halt meg; maga vetkőzött le, kérte a bakót, hogy kötelességét ügyesen teljesítse, s úgy halt meg, mint élt: nyugodtan, szeliden, arcza nem változott meg; mosolygása, mint egy üdvözülté.
Utoljára jött Martinovics, a társulat feje.
Kortársai így vázolják őt: tudományos, ritka lelkitehetségű férfi, ki Európa csaknem minden nyelvét beszélte. József és Leopold uralkodók legbizottabb embere. Ez utóbbitól 3000 forint nyugdíjt húzott a császári pénztárból. Mindvégig azt állítá, hogy őt maga Leopold bizta meg, hogy Magyarország számára alkotmányt dolgozzon ki, s annak elavult intézményeit újra képezze, hogy a dúsgazdag papság illő határok közé szoríttassék, a paraszt és polgár terhei a nemességgel megosztassanak, az igazságszolgáltatás és politikai kormányzat javuljon, s a mágnások és általában az aristocratismus korlátolva legyen. E részben hivatkozott Leopold sajátkezű levelére s fogalmazásaira, melyeknek iratai közt kelle találtatni, miket Bécsben lefoglaltak. Társaságának nem más czélja volt, mint a jövő országgyülésre a kedélyeket és elveket egyesíteni.
Midőn ítélete felolvastatott, azt kérdé Németh Jánostól: «fog-e ön egykor ily nyugodtan meghalni?»
Utolsó pillanatig erősen hitte, hogy kegyelmet nyer; ismételve mondá: «lehetetlen, hogy engem Ferencz császár lefejeztessen, hiszen atyja iratai nálam vannak». Talán ezen reménylett megkegyelmezésért volt, hogy utolsó napjaiban pietismust affectált.
De midőn Zsigrait kivégeztetni látta, a borzasztó látvány alatt elájult s e percz óta nem birt többé magával. Hozzá kellett kötözni a véres székhez, s midőn a bakó halálos csapásra emelé föl pallosát, leesett a kendő szemeiről s látó szemekkel fogadta a fejére lezuhanó halált.
*
Ez ötön kívül még tizenötöt ítéltek halálra, kik közül 13-an azon irgalmatlan kegyelmet kapták, hogy a sír helyett a börtönbe temettessenek el.
Élethosszú fogságot a halál helyett.
Valóban a nép kormányzói nagyon gazdagok a büntetések osztogatásában.
Kettő közülök lefejeztetett.
Ezek voltak a legügyesebb, a legkitünőbb fők, s vétkük is ez vala. Maguk a vérbirák is elismerék, hogy ezek sokkal kevésbbé valának vétkesek, mint a többiek.
Általános volt a közvélemény, hogy Magyarországot csupán minden szilárd s önálló lélektől akarják megfosztani, kiknek haláluk oka egyedül lelki tehetségeik.
Fiatal gyermekek voltak, 20–25 év között.
Neveik Szolarcsik és Őz.
Őz ítéletében nyilván elismerik a birák, hogy a rendbe föl nem vétetett, a társaság székéről s czéljairól értesítve nem volt, a catechismust is csak kivonatban olvasta, s a felett az ebben foglaltatott elvek ellen vitatkozott. Mi volt hát halálbűne?
Ő és társa azon engedelmet kérék maguknak, hogy saját védelmökre néhány eszmét tehessenek föl, ügyvédjök tájékozásaul. Ezen fogalmazásokban kifejtett átható ész nyomai bámulatra gerjeszték a birákat: meghökkentek s ezen iratokat fordította ellenük a királyi ügynök; ezek voltak a szerencsétlenek megölő betűi. Ügyvédüknek szigorú hallgatás parancsoltatott; ellenmondásai félrevettettek.
A vesztőhelyre indulván, Szolarcsik lelkesülten, szabadelműleg vitatkozott a mellé adott pappal, s midőn ez a feszületet kezébe adá, azt mondta: hogy a Messiást is azért feszíték keresztre, mert a népet és az emberiséget szerette. A pap erre megdorgálta, hogy ne hasonlítsa magát a Krisztushoz, mire Szolárcsik mosolyogva mondá: ki tudja, tán egykor én is nemzetem megváltója lehettem volna: bár használna neki halálom, bár fölébredne! (Te mondád! fölébredénk s szent legyen előttünk neved és halálod emléke.)
Őz nyugodtan lépett a halál elé. A református pappal sokat elmélkedett az emberi és isteni igazság fölött; megkisérlé a néphez szólni; de ebben mind ő, mind társai meggátoltattak a katonaság által.
Élte huszonötödik évében halt meg szűzen, mocsoktalanul.
Kedvese, egy illir leány, a vérpadig kisérte s kiszökellő véréből egy pohárral megivott, mondván: «élj bennem és általam égbeszállt lélek!»
Környezői őrültnek tartották, kinek nehéz nyavalyája ellen gyógyszerűl ajánltatott e szörnyű ital.
*
Minden kivégeztetéskor egyszersmind a kivégzettek pöreit is elégették!
Mindnyájukat úgy ismerte a világ, mint becsületes, tiszta jellemű férfiakat, kikhez véteknek gyanúja sem férhetett.
S a nemzet látta őket meghalni, mindvégig állhatatosan.
S a nemzet hallgatott, s még csak haláluk okát sem merte kérdezni.
A nemzet hallá legjobb fiainak halálkiáltását, s nem ébredt fel rá.
A kemény föld megitta kiömlő vérüket s nem kapott lázt tőle; nem rázta le a hátára rakott börtönöket. Volt anya valaha ily érzéketlen fiai iránt, mint a régi boldog Magyarország?
*
A többi 46 fogoly ítéletei nyomtatásban adattak ki.
Ez volt az egyetlen oklevél, mely az egész perből napvilágot látott.
Vurman bazini polgár, ki egy lakománál a papság túlságos hatalmáról s a király fiatal éveiről beszélt, 100 botra s négy évi fenyítőházi munkára ítéltetett. Több más elfogatott minden itélet nélkül elbocsáttatott. Fodor körmendi plébános szintén elbocsáttatott és azon fölül szombathelyi kanonok lett.
Mindezek mysteriumok, miknek homályába belátni nem lehet.
Martinovics ítélete legelőször hozatott, pere első volt s először vétetett föl a hétszemélyes táblán s ez a királyi tábla ítéletét annyiban élesítette, hogy az általa fölállított társaság négy főnökének kivégeztetését végig kellett néznie.
Tehát a hétszemélyes tábla már előre tudta, hogy e négy embert vétkesnek fogja találni s halálra ítélendi, «mielőtt pöreiket látta volna!»
Ugyanezen tábla fölségsértésnek veszi, ha valaki olyan iratokat készít, mik felségsértést vonnak magok után.
Hisz így legelső könyv volna a biblia, mit ki kellene az országból küszöbölni, mert ez ugyan nem sokat hizeleg fennálló alkotmányainknak, nehéz volna benne megtalálni azt az eszmét, mely nemes és paraszt között külömbséget teszen.
Krisztus mindenkit egyenlőnek mondott; de hiszen keresztre is feszítették érte.
*
Hajnóczi ítéletében az találtatott nehezítő körülménynek, hogy érettkorú volt, Szolárcsikéban az, hogy fiatal.
Amannál nincs jobbulás lehetősége, mert megrögzött a bűnben, emennél nincs remény, hol a bűn oly korán mutatkozik.
Őz ítéletében nyilván kimondatott, hogy a társaságban nem állott, a jeleket el nem fogadta s mégis el lőn ítélve, miért? mert esze volt? mert csillaga volt a nemzet egének, melyet el kelle oltani?
Versegi ítéletében felhozatik, hogy a marseillaisi indulót zenére tette. Tehát az ítélő birák nem tudták, hogy ki szerkesztette a marseillaise dalát? vagy talán nem akarták tudni. Nagyon mulatságos, mit ez indulóra a nagyméltóságos urak véleményeztek; azt mondják, hogy ez igen sértő kifejezéseket foglal magában, hogy ez arra van szerkesztve, hogy lázadást gerjeszszen s a népet a király és az ország ellen fegyvert ragadni zendítse.
Tehát ezúttal a mi táblabiráink mint zeneműbirálók is szerepeltek.
Landerer ítéletében nevezetes az, hogy a királyi tábla fölmenté a halálbüntetés alól, a hétszemélyes pedig halálra ítélte.
Hallatlan eset, hogy a legfelsőbb tábla a legmagasabb büntetésig menjen: ha ugyan büntetésnek szabad e halálosztogatást nevezni. Szmetanovicsot, e húsz éves ifjút szinte fölmenti a királyi tábla, a hétszemélyes pedig, hol maga a nádor elnökölt, mit tennie, mint érdekelt félnek, nem lett volna szabad, mert így biró és vádló volt egy személyben, halálra ítélte s hivatkozott nála sz. István decretuma 15-ik czikkére. És e czikk nem halált, hanem számüzetést mond. Szinte halálra ítéltettek, daczára enyhítő körülményeknek, Sulyovszki, Kazinczy, Szabó, Szlávi és Uza. Vétkük volt, hogy a Catechismust látták «és föl nem adták». Halálra a Szlávi és Laczkovics testvérek, hogy testvéreiket nem árulák el.
Hát mióta taníták aportirozni a magyar embert, hogy hegyes orral szaglálja a rejtett véleményeket, kapjon fel minden elejtett szót, lopja ki a meggyőződést, az emberek véleményét szivéből s fusson vele ahhoz, kinek őrvét nyakán viseli? Mióta merik nyíltan kimondani, hogy az árulónak fizetése jár? s mióta büntetik halálra azt, a ki hallgat?
Rosti Pál ítéletében azt mondja a hétszemélyes tábla, hogy minden bárminő reformra egyesült társulat tiltva van törvényeink által.
Ilyen törvény Chinában sincs, Muszkaországban sincs, de még a Corpus juris-ban sincs.
Rosti Pál ítéletén túl megszünik a halálbüntetések sora; kiknek pöre eddig fölvétetett, külömbség nélkül mind halál mondatott rá. Ezentúl mindenkire börtön.
Tán a legelsők voltak a legbűnösebbek?
Oh nem. Hisz ezt előre tudni nem lehetett, ez csak a vizsgálat után jöhetett napfényre.
Túros, Abafi, Jancsics, Laczkovics László, Rosti János, Ujgyörgyi, Bacsányi fölmentettek.
Miért menttettek föl ezek, ítéltettek el amazok? az a status titkaiba tartozik.
Az első kivégeztetés megtörtént. Mindenki, maga a királyi tábla is, mely őket elítélte, azt hitte az utolsó perczig, hogy az ítélet nem fog végrehajtatni.
Mondják, hogy a septemviralis biztosítá róla a királyi táblát, hogy kegyelmezési jogával enyhíteni fogja a csak ijesztésül szolgáló ítéleteket.
Azonban adott szavát meg nem tartotta.
Az adott szó megszegése külömben nem példanélküli háromszáz év óta honunk történetének könyvében.
Ekkor történt, hogy a királyi tábla annyira meghasonlott a hétszemélyessel, hogy elnöke, Ürményi, személynöki hivataláról le akart köszönni, miben csak az által gátoltatott meg, hogy a király őt leköszönése előtt kitette hivatalából.
Ez idő óta a királyi tábla senkire sem hozott halálos ítéletet, méltó sajnálatára az illetőknek, kik épen az ezután következőket vették különösen czélba, köztük Abafit és Bacsányit.
Kár volt nem várni, míg valamennyit elítélik s akkor kezdeni a nyakaztatást.
Két hó mulva ez események után a nádor, Sándor főherczeg, irtózatos halállal múlt ki Bécsben. Tüzijátékokat készítettek: a lőpor meggyuladt s a rakéták úgy összetépték és égették testét, hogy bélrészei kilátszottak.
Így élt még iszonyú kínok közt 36 óráig.
Így halt meg julius 12-ikén két órakor Bécsben 1795-ben.
«Ha a Styxen túl az elköltözött lelkek társalkodhatnak még egymással, szeretném kihallgatni a kivégzettek és biráik között tartott beszélgetést.» Így szól egy azon korból fennmaradt kézirat.
Ezek történtek ezelőtt ötvenhárom évvel ezen a földön, hol most a szabadság lobogóit hordják végig.
Siró nők, siró árvák jajgatása hangzék ki az ablakokon, hol most tarka szalagot lobogtat a szél, sápadt arczok vonultak végig az utczákon fal mellé huzódva félre, egymást kerülve, hol most életvidám nép lót, fut, egymást testvérileg köszöntve, ölelve.
Rideg, vad idegen had járta a téreket gépies kopogással döbbentve meg az ébredezőt, hol most szabad, önakaratú nemzetőrség tartja fenn a rendet; köztük legismertebb barátaink arczai. Ártatlan honfivér omlott a piaczon, hol most a diadal-áldomás vörös bora omlik s éljenkiáltástól reszket maga az ég.
Áldjátok az Istent, hogy a multat eltemeté és megfordítá az idők folyását és ne átkozzátok azokat, kik már a sírban vannak.
Legyenek hibáik fölirva és megbocsájtva.
Legyen nyugodalma a lelkeknek, kiknek nevét ötvenhárom év kitörölte az emberek szivéből.
Legyen nyugodalma a hamvaknak, kiknek sírját ötvenhárom év simára taposta, de a kik a sírban sem szüntek meg honukat szeretni, kiknek sebeit az ég üdve sem gyógyítá be.
Most gyógyuljanak meg örökre.
Bocsásson meg az ég a holtaknak, mikép mi is megbocsátunk az élőknek!
Tüzzétek ki a fehér lobogókat! éljen a haza!
