I.
Világtalan kietlen éjszaka…
Az élet hallgat és a sírok megszólamlanak…
Nem olyan éj, minő volt, mielőtt nap és csillagok lőnek teremtve, hanem olyan, minő volt a keresztre feszítés golgothai éje, midőn nem az ég világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a megfeketült napból vér folyott a földre. A nap fenn van az égen, de fénye nincs. Mozdulatlan lomha felhők sötét tömegei fogták el világát… Dél van és éj.
Olykor a távol láthatáron percznyi villanás ütközik fel: más országban járó fergeteg hangtalan villám-lobbanása, A pillanatnyi fény zöldes derűjében föltünik a néma, a fekete világ körrajza. Sötét hegytömegek, sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor kerített városok, fekete erdők, fekete sík mezők s a rajtok keresztül kigyózó fekete folyam.
Majd, mintha álmodnék a vidék, s álmában kezdene neszezni… nehéz nyögő sóhaj vonul végig a hallgatag világon, minő egy börtönbe ásott nép kínfohászkodása: tompa dörgés, mintha nedves hant hullana üres koporsó födelére, enyészetes harangszó ringása, zúgó énekhangok zárt ajtajú templom ablakain keresztül, s a lejáró folyam egyhangú zúgása.
Oly fojtottak, oly temetettek e hangok, mintha tengerfenékről jőnének ez álmatlan hallgatás közepett.
Mindig több harang kezd szólani: a fagyasztó templomi zsolozsma mindig zúgóbb lesz, csengetyűhangok szólanak bele s lánczok csörrenései; csak a fájdalom és a szentelt kétségbeesés hosszú, hidegen égető sóhaja marad oly reszketeg!
Hirtelen, – mintha a pokol nyitná meg kapuját, vagy mintha meggyúlt tűzokádó szakítaná fel rejtett kráterét: vakító tűzfény gyullad ki a földön, lázzadó világával vérnapot gyújtva ez égnek száz máglya lobogó ragyogványában. Az egész csillagtalan világ mint egyetlen vérrel festett kép áll elő: erdők és templomok, hegyek és fellegek.
Vér az égen, vér a földön!
Hosanna, hosanna! dicsőség Istennek! ordítja milliom ajk, dicsőség Istennek a magas mennyben!
Kiáltó harsonák, vad dobzörej, bömbölő harangok zenéje kiséri ez istendicséretet, mintha vadult erőszakkal akarna utat törni magának a fellegeken keresztül, vagy el akarná fojtani a martyrének reszketeg imáját, hogy meg ne hallhassa azt Isten.
Hosanna, hosanna! Kiáltja a rabszolga nép, ki lánczának szemein számlálgatja le imádságadóját.
Az ég pedig fellegekkel van elzárva a földtől.
Nem akarja az ég látni a földet. Nem akarja imádságait hallani az Isten.
Bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt tévelygéseikben nem ismerék; bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt a kisértet óráiban megtagadták; de jaj és kárhozat azoknak, kik nevében a népre lánczaikat rakták, kik hirdették a hazugságot s az oltár háta mögött kaczagtak, kik vérrel áldoztak Isten dicsőségére!
Ezeknek imádságait nincs, a ki meghallgassa!
De számlálva vannak azok a könyek, miket az üldözött erény titokban kihullat; föl van irva minden fohász, mi a szabadság vértanuinak ajkait elhagyja s eljőend a minden adósságok visszafizetésének napja, melyben lészen a kevélység megaláztatása!
Erőtlen gyönge hangok alig hallható éneke zeng a szent ordítás közé: fájdalmasan nyugodt, szelid, megadó ének… ott a máglyák fölött fehérbe öltözött sápadt alakok égnek, hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve: a lángok arczaikat csókolják, a nép köveket hajigál fejeikre s ők imádkoznak hóhéraikért s égnek emelt arczczal állják ki a lánghalált e szóért: «szabadság!»
Milyen fehér ott a láng, a hol az ő szent testeik égnek, mint világít az emberek arczaiba, azokéba, kik ott körülállanak: vad tomboló tömegek, fanatikus rabszolga képeikkel, középlények ördögök és vadállatok között; s azokéba, kik messze bérczek ormain futva bújdokolnak; futva, de arczaikat daczosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők; rongyosak, de büszkék.
Bujdosva fut a fejedelem is: a jók apostola, kiűzve ősei honából; kifosztva, megátkozva s elhajtva a fergeteges éjbe, ki idegen országok hidegébe. Feje körül a jövő dicsőség glóriája fénylik, e tündöklő töviskoszorú: örök koronája az Isten igaz fölkenteinek. Arcza halvány és bús, mint a földet elhagyó Astræa arcza, tekintetében a honszeretet emésztő fájdalma. Szemében köny ragyog, kezében királyi pálcza helyett a vándorút koldusbotja.
Oh, e koldusbot fogja egyszer visszavívni Magyarhon szabadságát.
Ott a máglyák előtt veressel bevont székben egy fekete férfi ül.
Sugárzik arczáról a sötétség, mint tűzből a világ; homlokán fekete négyszögű korona; kezében pásztorbot, melynek egy vége gyémántos, körüle tömjénfüst áradoz és mysticus ének hangzik a visszataszitó alakok ajkairól.
Hideg gyönyörrel nézi a martyr-szenvedést, hideg arczának egy vonása sem változik; de szive benn örül.
A megvakított nép oda jár öltönye redőit csókolni.
Gyilkosok, lopók, szentségtörők és hazaárulók szítják a tüzet, kapkodják a szentek szélhordta hamvait, melyekért megbocsátja vétkeiket a fekete ember.
Az utolsó énekhang is elhal.
A martyrsereg bevégzé a dicső tanubizonyságot: kiszenvedének mind; állhatatosak maradtak az utolsó perczig mind s egy sem tagadta meg lelke Istenét.
A vakbuzgó nép térdre hullva kiáltja:
Dicsőség a véráldozatok Istenének!
De ezer hang kiáltja vissza az erdők sötétjéből, a sziklák ormairól:
Dicsőség a szabadság Istenének!
S ezer arcz fordul daczosan a vérveres világnak, mely reájok lobog, ijesztő fényével, de ijedetlenül: vállaikat nyomja minden kínszenvedés, minden nyomor terhe; de térdeik nem hajolnak meg alatta.
Visszafordítja arczát a fejedelem is, e szenvedésben el nem csüggedt arczot, melynek szelidségében az oroszlán bátorsága lakik, visszasugárzik abból lelkének világa, azon léleknek, mely ha egy nép között lett volna kiosztva, nagygyá tette volna azt örök időkre.
Oh, egy nemzetnek csak egy ily szentje támadhat egy nép életében.
Minek is volna több?
Az álló csillagnak nem a földön a helye.
Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag, melyre a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát, fölemeli halvány fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy ország fejedelmének meghagyott, mintha mondaná:
Visszatérek…!
A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély szemére vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke törpített nép. Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a bérczek állanak, hol a bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja azt, s átkot mond a nép apostolának fejére.
Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a légre, melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, enned ád, ha fázol, tűzhelyéhez bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz, eltemet. Átok, átok, átok reád.
Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus énekét az eget káromló csorda.
A templomfalak iszonyú visszhangja döng rá.
A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép rajta, a nép arczra borulva imádja azt.
Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen, vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?
Azt akarjátok-e mondani neki ez által:
Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.
Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta tenni a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.
Lásd ember és remegj.
Az ördög úr a földön! lássátok halva az Istent!
Jaj annak, ki az embert szeretni tanítja!
Im e halott itt Isten volt, a szeretet Istene és meggyilkoltatott.
Lásd ember és tanulj félni, tanulj gyülölni!
Miért nem festitek úgy az Istent, midőn a sírokat megnyitja s azokat, kik tanultak szeretni embert és hazát, a mennybe fölviszi?
Van-e rettentőbb alakja a bálványimádóknak, kik undok faragott kép előtt hajtják meg arczukat, mint a tietek, kik az Istent úgy mutatjátok fel a népnek, mint egy mezitlenre vetkőzött, megostorozott, szétfeszített emberalakot?
A halál urát a halál lábai alá tapodva!
Te mindezekről semmit sem tudsz, szegény biboros ember, te korona alá festett kép, kiről a lelkét nem bíró nép Istene képét másolja le, a haragban és villámok dörgésében uralkodó Istenét. Nevedben úgy, mint az Isten nevében, lelkeket gyilkolnak, embervért ontanak, befecskendezik vele az oltárt és a koronát, hogy féljenek tőlük.
Üldözik az igazságot és a hazugságokat díjjazzák.
Te mind ezt nem tudhatod. Hogy hallhatnád a hizelgők szavától, néped elfojtott kínjajdulásait? hogy láthadnád e kövérre hízlalt rabszolga-seregtől, kik aranyosan, fényesen, mint pávák és pillangók rajongnak körüled, népednek rongyait s a sebeket, miket e rongyok takarnak?
Oh, ha csak egyszer álmodban keresne föl egy ily tekintete a nevedben teremtett nyomornak, nem mernél többet aludni e koronás fővel.
Szegény biboros ember!
Ki tett ily kevélylyé tégedet? Mivel vagy másoknál dicsőbb? Mivel vagy másoknál nagyobb? Szállj le magányos fényed magas karszékéből, s ha lenn vagy, emeld le aranyos süvegedet, s hasonlítsd magadat ama megalázódásában is oly fönséges arczhoz, mit egy országüldözte bujdosó visel.
Melyik lesz kettőtök közül a fejedelem? Ő e vagy te?
Szegény biboros ember…
Ütött az óra! Megszólalt a menny, végig dörgött földrengető szava az országokon. A határok bérczfalai reszketve, inogva, mint vert ebek dörögték vissza azt.
A népszabadság feltámadásánák napja megérkezett.
Föl térdeidről porig alázott nép, emeld föl járom alá görbült fejedet! nézd, az ítéletnek napja elérkezett!
Eddig ti beszéltetek a mennynek, most a menny beszél ti nektek.
És ti, kik a népnek birái voltatok, álljatok elő! vagy ha kezeiteken ártatlan vér és megszegett eskük szennye tapad, rejtsétek magatokat el, rejtsétek magatokat a sírba; az ítélet napja elérkezett!
Eddig ti ítéltetek, most ti fogtok ítéltetni.
Hosanna! Dicsőség a szabadság Istenének a magas mennyben!
Az egész mindenség egy nagy égő templom boltozata, villámló fellegek, mik a földet végig korbácsolják: a mennydörgés harsog.
A föld vért iszik és tüzet okádik, görcsösen rázkodva meg kínjaiban az ingó városok alatt.
Nézzétek: éjszakról, hol a magas bérczeken fenyves tenyész s a fenyvesek alatt szabad népek laknak, fennragyogó éjszakfény támad: ezernyi lángoló sugár, fehér-kék és vereslő fényben, miknek összessége az égre fölragyog: kardok tündöklő éjszakfénye.
Lángoló arczok pirulása támad együtt vele, minden arcz egy-egy cherub arcza, szabadság és honszeretet van irva mindegyikben.
A merre e lángkaraj halad, ledőlnek a tömlöczök falai, kijőnek a rabok, láncz helyett kard terem kezökben s kik eddig hallgatva tűrtek, beszélni kezdenek fegyver-csattogásban.
És a hamis próféták, kik azt hitték magokról, hogy az ég alól kinőttek, elvetik erőtlen hatalmuk átkos vasvesszejét s sápadtan futnak el, nyomorú életöket gyáván megmenteni vagy megmaradnak bálványaik körül, hogy azoknak hulló omladékai alá temetkezhessenek.
Jaj nekik, jaj azoknak, kik a hazát árúba bocsáták! számukra kész a sír.
Jaj azoknak, kik a lelkeket megölték. Számukra kész a pokol.
Repül a zászló, csillagosodik az ég. Vérzik a királyi nap. Hol eddig minden puszta volt, az égen millió fény lobban elő, miknek lételét nem gyanítá senki.
«Isten, szabadság és haza!»
Ez volt a zászlóra irva.
Mindenütt, holott ez meghordoztaték, virradt a szabadság, reszketett az áruló, ingott a trónus, melynek mennyezetén ártatlan vér foltjai, talapján lánczok ijeszték a térdre nem borulót.
E trón bibora oly nemes magyar vérbe volt megmártva.
E trón zsámolyára oly nemes könyeket sírt a magyar nemzet.
Idáig jött a hős, karddal tört utat magának e trónig s midőn odajutott, az élők, kik vele szembe álltak, semmivel sem voltak pirosabbak a halottaknál.
Megállt ott. Lábával a trón zsámolyára lépett. Háromszínű zászlóját a mennyezethez tűzte és szólt:
Ez a magyar trón. Fejemet meghajtom, mert oltár előtt állok.
De nem te előtted, sápadt arczú ember.
Kezemben fejed koronája, kezemben a kard, mely azt onnan leverte, de fölkent homlokod, úgy akarta az ég, hogy szent legyen milliók fölött, nem érintendem azt.
Te királyom vagy, de én birád vagyok.
Te ítélet nélkül büntettél engem, én ítéletet mondok reád és megbocsátok.
Te gyűlölted a népet, mely téged imádott, gyűlölted a magyart, országát kizsarlád, hogy vele idegen hazákat gazdagíts fel.
Te a magyar vért vesztőhelyen ontatád, törvényeinket fölforgattad, behoztad a honba a vérinquisitiót, megyéinkbe idegen bitorlókat küldél ispánokul, üldözted a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldéd gályarabokul; te vész és vihar voltál e hon fölött, melyen Isten jobbkezének kellett volna lenned.
Mosd lásd, mit tevél!
Elverted az oroszlánokat s ebeket gyűjtél magad körűl. Adóssá lettél oly véres tartozásokkal, mikért véred minden cseppje jutna egy rovásra.
De az nem fog hullani.
A király vére szent. Fejeden volt a magyar korona.
E korona a magyarnak bálványistene. Angyalok hozták azt szárnyra véve, hősök hordozták azt dicsőséges csatákban s halva volt a nép, ha elveszté koronáját. E koronához századok dicsőséges emléke van kötve, e korona az örök élet jegygyűrűje a mindenható ujjáról.
Kinek fejét e korona érinté, az tetteiről csak Istennek számol; lehet jó, lehet rossz: a törvény pálczája, s a boszú pallosa meghajol előtte.
E korona a hon, e korona a nép, e korona a szabadság, e korona a magyarok Istene.
Te e koronát vérrel mocskolád be, égetted a hazát, gyilkoltad a népet, lánczot raktál a szabadságra s üldözted, kik a magyarok Istenét imádták.
Im vedd vissza kezemből koronádat. A nemzet bocsánata letörlé róla a foltokat.
Ismét király vagy.
Én teszlek azzá: fejedelemtársad, kit te trónjáról letaszítál s ki téged most semmivé tehetne.
Én királylyá teszlek.
Szeresd a népet, ki téged annyi szenvedés után gyűlölni nem tud. Te félni tanítád őt, s lásd, nem tanulta meg; tanítsd őt szeretni, ahhoz jobban ért»…
Szólt a fejedelem s letette fegyverét.
Így süt ki a napvilág a villám után.
Millioman kiáltanak áldást fejére, midőn a békét a honnak visszaadta.
… Százan mentek vele, midőn harmadszor is számüzetve hazáját örökre elhagyá.
*
Utolsó fejedelme hazámnak: hol alszol te most?
E hon még sírt sem adott neked; idegen föld látta bújdosó arczodat, hét évig vándoroltál hazádon kivül, mint egy holt üstökös, mely semmi nap körül nem forog.
Idegen kéz tett le, idegen földű sírba.
El vagy feledve, mint el van feledve a hely, a hol pihensz.
Hijába küzdöttél.
Nem hyenától születik az oroszlán.
A farkas megtanul kenyeret enni, a magyar egyetérteni soha.
Imádni fogja azt mindig, ki őt testvérei ellen úszítja s széttépi azt, ki önmagával ki akarja engesztelni.
Meg van e faj átkozva.
Erejével önerejére tör, hogy gyönge ellene fejére tapodhasson.
Belül háborog, mint a Balaton, mikor messze és közel csöndes a levegő.
Elveri azt magától, ki érte vérét adta, s kenyeret ad annak, ki meg fogja ölni.
Hisz annak, ki százszor megcsalá s elítéli önnön megváltóját…
Utolsó fejedelme hazámnak, hol alszol te most?
Mely hideg föld nyilt meg számodra, ki temetett bele?
Én nem tudom, de valamit sejtek. Közel lehet az idő, melyben jó volna tudnom, merre van az a föld, mely a hontalanok számára sírt mutat?…
