III.

A hogy a magyar szójárás mondja: «egy csepp tüzem sincs, egy szikra vizem sincs», ezek szerint bizonyára Kis János mesternek is egy mákszemnyi ánglus vérnek kellett folyni a magyar ereiben, hogy eltérve az ősi virtustól, az igért időnél ne egy héttel később, hanem pontosan napjára küldje fel a kész iróasztalt Heuteroth bankár úrékhoz.

Egészen oda illett az a kisasszony szobájának garniturája közé, a hol minden bútornak a táblázata rózsafából, a talapzata, a lábai pedig eczetfából (szömörcze) készültek. A rózsafa az asztalos munkában májszinűre hajló piros színben nyilatkozik, erekkel tarkázva, a szömörcze színe ellenben tört halavány zöld, reczézett hullámokkal. Ritka szép fanemű az mind a kettő, s a hozzávaló anyag nem is minden asztalosnak a fáskamrájában hányja-veti magát. De Kis János mester bővölködött mindezekben a ritka hazai bútoranyag fajtákban; volt neki a raktárában nagy választékban diófa, cseresznyefa, égerfa, szilvafa, kőrisfa, a melyek a hány annyiféle színváltozatot ád ki; némelyik olyan, mikor ki van dolgozva, mintha valami festett tájkép volna.

A mesterséges faragások, elhajlítások meg a betétek is egészen megfeleltek a franczia empire korszakából való ízlésnek, úgy hogy azzal mind Heuteroth úr, mind Florinda kisasszony teljesen meg voltak elégedve.

Hátra volt még a titkos fiók kifürkészése.

Florinda kisasszony nem akart a kikötött egy hétig várni. Vagy most, vagy soha sem!

Az iróasztalnak volt öt fiókja elől, ugyanannyi hátul. Azt mind valamennyit kihúzták, de semmi titkos fiókot sehol felfedezni nem birának. Lábbal felfelé is fordították: úgy sem fedeztek fel semmit.

Ekkor aztán megadták magukat. Szépen kérésre fogták a dolgot, hogy fejtse meg hát maga a mester a rejtélyt.

– Hát nézzék önök. Ezek a fiókok, kihúzva, mind egyformán hosszúk. A két középső fiók feneke között azonban van egy hézag s abban van a rejtekfiók. De annak a falán semmi kulcslyuk nincsen. Hanem az asztal felső lapja be van vonva préselt marokin-bőrrel. Ennek az arabeszkjei között van egy élek-e halok-e? virág. Ha azt megnyomja az ember a hüvelykujjával, rögtön felpattan a titkos rugó nyomásától a rejtekfiók oldala, kivülről láthatatlan sarkain elfordulva.

A bankár és leánya egészen el vala ragadtatva a csodálkozástól.

– No, ez igazán zseniális ötlet. Ezzel ön százezreket csinálhatna magának, ha pátenst kérne rá a kormánytól.

Kis János nagyot nevetett erre. Az kellene még csak! Pátens.

– Mondja csak, – kérdezé a bankár, – csinált ön már hasonló rejtekfiókos iróasztalt valakinek?

– Soha sem kivánt tőlem ilyent senki.

– Tehát ez az egyetlen? No akkor, kérem, ne is csináljon senkinek, hogy ne tudják a titkát. Lássa ön, ha egyszer a leányom férjhez megy, ez a rejtekfiók nagyon jó lesz neki, az érdekes tartalmú leveleit a férje elől eldugni.

Kis János megijedt. Micsoda beszéd ez? Egy apától, a ki egyforintos szivart szív, egy kisasszony leány előtt, a kit a sacré coeurben neveltek! Nem fut az ki mindjárt a szobából? Hiszen az ő arcza (az asztalosé) úgy kigyulladt e szóra, mintha valami gonosztetten érték volna.

Florinda nemcsak hogy nem futott ki a szobából, de még csak el sem pirult; finom piros ajkai gúnyolódó mosolyra nyiltak meg, kivillogtatva gyöngyszínü fogsorait s balkezének lagymatag legyintésével mutatva a papájának olyanformát, hogy «ne taníts te engem erre!»

– Hát «bánja a szösz!» mondá magában Kis János s kihúzta a zsebéből az árjegyzéket, odanyújtva a bankárnak. «Egy iróasztal rózsa- és szömörczefából, 100 frt.»

Heuteroth úr kivett a tárczájából két darab százast, s azokat a három újja között megropogtatva, odanyújtá az asztalosnak.

A mester az egyik százast kihúzta a bankár újjai közül, a másikat ott hagyta.

– Csak vegye ön el a másikat is, – mondá nagylelkű szemhunyorítással a bankár.

– Az én árjegyzékem száz forintról van kiállítva.

– S miért nem akarja ön elvenni a másikat is?

– Mert én azt szégyenleném.

– Barátom! – szólt a bankár, ingerkedő nevetéssel, – a ki szégyenkedik, az soha sem lesz gazdag.

– Gazdag az, a ki a sorsával meg van elégedve, s én az vagyok.

A bankár nagyot nézett a szeme közé: – hisz ez a bőrkötényes ember egy «úr» – egy gavallér; csakhogy épen a frakkot megfordítva viseli: elülről felkötve.

– Kérem, tessék helyet foglalni, kedves szomszéd uram; legyen szerencsém.

Azzal helyet mutatott neki a selyem kanapén a leánya mellett; maga állva maradt, háttal a márványkandallóhoz dőlve.

Kis János nem szabadkozott; leült szépen a drága kerevetre.

– Hát ön, kedves szomszéd uram, nem is sejti azt tán, hogy ön már most is gazdag ember.

– Abban az értelemben, a hogy mondtam, igenis az vagyok.

– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi értéket képez.

– Az nekem egészen mindegy.

– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer forint tiszta jövedelme.

– Hát az asztalos műhelyem?

– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a szállás.

Kis János a fejét csoválta.

– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt; arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes házáért.

A bankár nagyot kaczagott.

– Tudom, tudom! Ön idealista. Az asztalosok mind idealisták.

Kis János indulni akart. Ekkor Florinda kisasszony kezére tette a kezét.

– Maradjon még. Én is akarok önnek valamit mondani.

Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan cserép kézművesnek?

– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.

– Ha én tudnék róla.

– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor hang.

Kis János nem tarthatta vissza a nevetést.

– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.

– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka tehetséget. A művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.

Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív? Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék, hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a ki az ő dalait a zongoráján kisérné.

Most meg aztán azt nem tudta visszatartani, hogy nagyot ne sóhajtson.

– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.

Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az asztalos elé tartá.

– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért – készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab: válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt; kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.

Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.

– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem, ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok. Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim, rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy látom más uraktól.

Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.

Kis János aztán valami nagyon okosat akart még mondani befejezőképen:

– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s válogatnak a franczia sampányikban.

A bankár megorrolt, odaszólt a leányának francziául:

– Ez nem ideálista, hanem idióta (hülye).

Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az asztalosságot.