IV.

Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.

Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.

De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta, hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául, s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»

Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon, a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál, hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.

– Jó napot, szomszéd uram!

Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági tag.

– Olyan régen nem hallottam önt már dalolni. Talán megharagudott rám?

– Isten ments! Hogy haragudnám én a kisasszonyra?

– Hát talán másra?

– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem lehet énekelni.

– Mit rajzol?

– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló pap rendelt meg nálam.

– Ejnye, de szeretném én azt a rajzot meglátni.

– Ha nem átall a kisasszony szegény házamba belépni.

Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál, a ki már ismerőse volt.

Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza, odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.

A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni, hogy ez egy remekmű lesz.

– És ezt ön a saját fejéből tervezte ki? kérdezé a mestertől.

– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri cordes».

– Ah! Ön járt Francziaországban?

– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész országot – gyalog.

(E szerint jól kell neki tudni francziául.)

Florinda kisasszony a kezét nyújtá a mesternek.

– Ön nem haragszik «ránk»?

(Most már többesben intézte a kérdést.)

– Én nem szoktam rovásra haragudni, kisasszony.

Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt az.

S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót.

Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan hamar lehúzni.

Ettől fogva aztán a rajzoló tábla mellett is tudott danolni Kis János.

De csak bezárt ablak mellett.

Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a lábát.