V.

Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon. Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.

Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.

Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek éjszakáján elrobogtak.

Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában dolgozott a rajzolásán.

– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok! Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth!

Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát úgy-e jobb idiótának lenni?»

Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»

Iparkodott kiverni fejéből az ezután következő gondolatokat.

Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.

A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.

Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.

A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.

Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.

Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.

Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, mégis csak felment még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.

A rendőr egyenesen Florinda kisasszony budoárjába vezette.

Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.

Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.

Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva, lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.

A végrehajtó rögtön felvilágosítá:

– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.

Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»

A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:

– Igen, de kitől kapta ön meg az árát ennek a bútordarabnak?

Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót.

– Heuteroth bankár úrtól kaptam meg a pénzt.

– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.

A szögletben elfojtott zokogás hangzott.

A segéd kikiáltá a bútordarab becsárát: «öt forint.»

Ennyire volt becsülve a remek bútor hivatalos úton.

Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!

Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz, elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a jegyző elé.

«Senki többet!»

Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán csapott volna közéjük.

«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a szoba.

A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök hogy szerencsém volt.»

Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.

– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is feleségül.

Kis János egészen megrettent ettől a szótól.

– Kisasszony, én egy közönséges mesterember vagyok.

– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem nőül. Én önnek hűséges asszonya leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.

– Én szegény vagyok…

– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.

– Én nem adhatok önnek semmit abból, a mi drága, a mi fényes.

– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta, becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.

Kis János kezét nyújtá Florindának.

– Elveszem önt.