IX.

A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.

E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.

A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.

Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.

– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.

A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.

És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.

A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a vízbe.

A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.

A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.

Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.

A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.

A lányka úgy kaczag magában e mulatságon.

A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.

A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.

A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.

A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.

Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.

A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.

A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.