VIII.

Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.

Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.

Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.

A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülről ne lehessen látni mi van benne?

Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú, a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.

Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most ő aludnék ott a mezőn.

Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.

Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.

Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.

Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif: fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.

– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy emberre.

Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.

– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak kettőt…

Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.

– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.

– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal. Ketten hamarább készen leszünk.

– Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.

Share on Twitter Share on Facebook