X.

A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték – ők ketten.

Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.

Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.

Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt marad».

Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.

Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.

Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.

Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.

– Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.

Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.

Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.

A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.

A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.

Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.

Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.

Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.

Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?

Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.

Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.

Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.

– Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.

Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.

Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi ellen.

A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az aczéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.

Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.

Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.

Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, a mit a másiknak szánt.

Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.

A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.

Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.

Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.

A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:

– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.

Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.

Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:

– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.

Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:

– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.

És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.

De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.

Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.

Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:

– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.

A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!