V.

Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?

Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.

Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.

Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.

Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.

A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.

– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.

– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.

– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.

A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.

Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.

Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.

Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.

– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.

– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.

– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.

A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!

Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.

– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.

A bajadére felsóhajtott.

– Bár jönne az idő hamarább.