XI.
Véres, eredménytelen volt a harcz.
Tízezeren hullottak el, a nélkül, hogy tudná valaki, miért harczoltak?
Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.
A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.
Az oktalan jégeső leverte őket.
Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon folytattak.
Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.
Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.
Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.
– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a midőn üdvözlé a némbert.
– Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.
– Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.
– Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.
Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:
– Urad nem mondta, hogy vidd vissza a kiváltott leányt?
– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.
– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.
A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.
– Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.
Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.
Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.
Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!
Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda Alinak:
– Ime itt van a leány.
S csak alig hallhatóan susogta utána:
– Ő volt az utolsó.
Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.
A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.
Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, a kié éltében vala.
Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.
Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.
Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.
– Hol vár reánk uram Szaif?
A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:
– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.
És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.
A fejfára pedig ez volt irva:
«Dámeh Allah!
Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős vala.»
Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban felültetve feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz elkezdene mosolyogni.
«Mash Allah!»
Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:
«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert szeretett…
Dámeh Allah.»…
