A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a víárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek a hidegtől, de még sötétebb és vörösebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.

Az pedig, a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona, tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyöngéd csókot, a mely azt tetszik mondani: «gyermekem, életedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!»

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.

– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háborúba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; a hol ember-ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyúhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.

* * *

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél, mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a víárkokban, kiket tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s a kinek csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a ráfagyott sártól.

– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!

Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis ellenségeinek akar fűteni.

– Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.

Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.

– Vajjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!

Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.

– Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.

Valóban, még csak el sem volt rekedve.

– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.

– Ott.

– Önöknél nem esett az eső?

– Esett.

– Hát a szél fújt-e?

– Fújt.

– Nem találja ön, hogy hideg van?

– Nem.

– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.

– Szükségtelen.

A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.

A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon olyan sebesen.

– Uram! Ön igazán nem fázik?

A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz ez a mosolygás.

– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.

– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?

– A milyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.

– Volt ön ott?

– Igen, a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.

Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon útat önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki tizenhat éves korában.

Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat rostopsin és arak-kortyocskák mellett.

A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, akkor is csak vizet iszik.

Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kísérte.

– Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az egyik tiszt.

– A nem evett és nem ivott katona rossz katona, monda a másik.

Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, a hogy szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.

– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele pohárral.

Az ifju még jobban elpirult.

– Nincs szeretőm.

– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, a min valami medaillon csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a francziák?

Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.

– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem arczkép?

– Igen. Arczkép, válaszolt az ifju. Anyám arczképe.

Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a halál?

Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre jönni.

* * *

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik kidültek a sorból, holtan vagy betegen.

Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.

Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a sánczépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára, nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: «Miatyánk ki vagy a menyekben» egyik kéz a sziven, a másik a kardon s ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körűl az agg vitézt, ki beszél nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol ostrománál…

Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment feküdni…

Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a sötétben, mely kérdéseire felelt.

– Ébren van a gyerkőcz! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá magában.

Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az a hol éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a másikat a szivére tette, az volt a paplan.

– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak köpönyeget sem takart magára!

Pedig oly hideg szél fújt, úgy keresztül-kasul járta az embert.

Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából, ráteríté azt az alvó ifjura.

– Ostoba suhancz! – dörmögé magában – azt szeretném, ha elfagyna keze-lába.

És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpönyegbe.

* * *

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.

Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háború volna az utálatos köd helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos levegő-iszaptól.

Még ez a kérésük is meghallgattaték.

Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis felvidító véresőért, felrohantak sánczaikra: «ime itt van!»

Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.

Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?

A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy árokból már kivetették az angolokat.

De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?

Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.

A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.

– Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én Kozakoff ezredes vagyok.

– Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám közelebb jönni.

S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, a ki előtte alkalmatlankodott.

– Kénytelen vagyok önt elfogni, uram, kiálta a támadó.

– Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.

S úgy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg teke-asztal mellett volna, a hol háborút (à la guerre) játszanak.

Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen ledöfhetik.

Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért megadásról szó sincs.

Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő meg hanyatt essék alá.

A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.

A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harczol; úgy veti magát a szuronyok közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harczol tovább.

– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész testével neki feküdt az ellenség tömegének.

Az mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: «czélozz!»

– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni sánczról verte le az utolsó ellent.

Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a gyerkőczöt.

Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá százan.

– Előre fiaim! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.

Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak újra. Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan, egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás puszta gymnasticai gyakorlat.

* * *

A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.

A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: «rá kell a tacskóra bizni.» Annak nem volt semmi lehetetlen.

Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.

Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.

Ápril utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.

– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.

– Szívesen.

– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?

– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.

– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy ezt meg nem ismerted.

– Rá érek még, felelt az ifju könnyü szívvel.

Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, elég ideje van még!

Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő ágyú világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.

Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.

A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e sánczolathoz a legnagyobb csendességben.

A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll élükön. Égnek a harczvágytól.

Senki sem veszi észre közeledésüket.

Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sánczfokon.

– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.

– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!

Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.

– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant termetét: a széles kard fogai között.

– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le van róva a látogatás.

A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszerítik.

Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé fordítja fegyverét.

– Végezd fiam a magadét.

Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.

A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.

– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével öltönyébe kapaszkodva.

– Mi bajod fiacskám? kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.

Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla valami hideg kéz.

Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, mint egy letört virág.

– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.

– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt meg.

Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy volhynski vadásznak és monda:

– Nagyon jól volt.

Most felvette kardját és ment ezt az embert felkeresni.

Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani fegyver.

Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.

Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.

Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.

Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással… Ezt meg nem gyógyítja senki.

– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá kardját feje körül s lerogyott a porba.

Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt ordítottak.

E kedves zene mellett kilehellte lelkét.