III.

Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.

Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált volna.

Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.

Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.

A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt, unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.

Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.

Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.

Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.

A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte, hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret enni.

– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere, mint a hó.

– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.

– Tehát a moszkók laknak itten.

– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.

Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:

– Melyik csatában győzték le az avar népet?

– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották, s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.

Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.

Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen, mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.

Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége elfogására kiküldött kozákokat.

A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.

Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.

Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy várt szépen az érkezőkre.

Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házát felgyujtsák.

Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.

Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.

Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.

Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.

A házi gazda tartotta alant a hágcsót.

Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.

– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.

– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtől talpig.

– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.

– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a hurkon keresztül.

A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.

Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.

Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.

A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.

Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.

Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:

«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő egy nap alatt megint visszajövők».

A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.

«Balkár bég, cserta bég (ördög bég)» mondogaták a kozákok.

S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.

Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni.