IV.

A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.

Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik!

Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.

Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!

A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:

– Megállj! ki vagy?

Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.

A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:

– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.

E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje.

A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.

– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy.

– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.

A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.

Ekkor azt mondá neki:

– Mondjad ki e jelszót: «török, görög, mind egy ördög.»

A bég utána mondá szépen:

– Török, görög, mind egy ördög.

A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.

– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.

A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és egy darabka sajttal élt.

Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán partjain tanyázott.

Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz csapását.

Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor közepett látta magát.

Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.

Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret a bey rajta ülni.

– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.

– Avar fejedelem; válaszolt ez.

– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?

– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.

A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.

– Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől.

– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.

A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.

– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.

Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.

– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután minket elárulj?

– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.

Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly, szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem venni úgy észre az arcz méltóságát.

Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:

– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint egy erős láncz fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.

Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.

Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.

Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!

Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért engedték Kizliárig menni.

Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van már Kizliár, siessen ő is.

De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.

Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem veszik.

Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.

Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.

Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.