IX.

Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mint egy teknőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonnat rengeteget két út vágja keresztül, az egyik orosz Cirkassziából jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni s megy Dargó vára felé szűk vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át s a csecsencz föld főútját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a Szuncsa folyón át hatol a Kaspitenger felé. A hidat a Szuncsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda állíták fel.

Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy út bármelyikén induljon el, ott készen várja a harcz.

Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy tánczolt a moszkók karján, kézről-kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgő poharakat a diadalmas fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott oda künn, bámulva a szivárványszinű röppentyűket. Óh ez pompás mulatság volt.

De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.

Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.

– Samyl! Samyl! viszhangzik ez erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyan azon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hol védje magát.

A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.

Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz össze-vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsánczolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint dühös vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja szíven – a büszke oroszlánt; csak hadd jőjjön, hadd ordítson.

A Szuncsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve a felállított ágyútelep, hosszú sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.

A harcz szemtől-szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?

A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik sziven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vízbe bukik le, a nélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.

A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az, hosszú, vékony dárda kezeikben, oldalaikon széles végű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni a sötétben.

Lovastul a vízbe bocsátkoznak s olyan csendesen úsznak át a sebes folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallani közeledésüknek.

Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:

«Halál a moszkóra!»

A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.

Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczú hadfi áll, és a kettő testvérre ismer egymásban.

Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurczolja magát, hogy az ellenség szuronyai között útat törjön az utána jövőknek.

Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz aczél úgy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.

De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a vékony pálcza suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire rámutatott, halva van az.

– Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig néhány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó férfi még Balkár bég?

Gyáma hallja a kihivó szót s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.

Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.

A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s szinről-szinre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó szent György, árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?

Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elől; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.

Fele az orosz ezrednek parancsnokával az üteg védelme alá menekült, a másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz?

– Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjjetek oda, a hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!

Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a szemtől-szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.

Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.

– Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!

– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve, ropogva terjed, felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.

– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull rájok az izzó falevél.

A tűz egyre terjedt, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, mely utóbb oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.

Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! ki merne azokra gondolni most, az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól.

Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s míg ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját vízbemártott pakróczokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még oly vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.

A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.

– Futsz moszkó előlem! vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!

Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen s düh támadt sziveikben.

– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.

S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.

A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, mely majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.

Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.

Két fenevad nem rohan olyan dühvel egymásra, mint a két vezér; összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arcz a másikon fekszik, egyik szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajítva föl a lángoló égbe.

A dæmoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s úgy összeölelkezve hajítá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.

Az iszonyú lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyútelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély útakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett.

Ott pedig az alatt átkelt Samyl.

Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta próféta, ki seregei javával ott várt a tulsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.

Az ellenség, mely száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, úgy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig, félelmesen bőgve…

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.

Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és foglyok.

Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az emlékkőre felül ezt jegyezték fel:

«E helyen hullott el nyolczezer orosz.»