VI.

Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat, végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.

Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán fizet vissza.

Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.

Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.

Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyességet.

De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.

Gyáma bég segített rajta.

Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.

– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.

– Vessz el te, mint nagyságos úr.

– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.

– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.

– Az hazugság; pompás mauzoleumot építettünk neki. Meg fogom neked mutatni. Látni fogod.

– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sírba fognak szállítani.

– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani a vezérek szívét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.

– Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen? az annyi volna, mint megigérni, hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a míg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.

– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan bolond, hogy neki állana lapáttal visszahányni azt medrébe? Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van kerítve dargói várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége? Azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat üldözőinek? vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig végsőt vonaglik most.

E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?

– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is mind szabadok lesznek ismét, haza mehet kiki családjához, felkeresheti nejét, gyermekeit, a kik várnak reá.

Balkár bég nagyot sóhajtott e mondásra: ő reá nem vár seki.

Gyáma megérté testvére titkos sóhaját s halkan súgá neki:

– Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki oly régóta vár reád?

Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép fiatal leányt maga előtt, a milyennek őt elhagyá és azt kérdezé – hol van ő?

– Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.

Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem jár le a hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszony koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva, kétségbeesve, midőn őt a vesztő-helyre viszik, látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen. Nem, így nem akart meghalni többé.

Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, úgy hogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.