VII.

A müzülmán esküje nem gyermekjáték: a mit Istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.

Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, a mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől búcsúznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.

Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.

– Hol van Gyiungyila? – szólt öcscséhez fordulva, midőn szabadnak érzé magát.

– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?

– Azt mondtad, hogy még most is szeret.

– Igazat mondtam. Ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?

– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, a kit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harminczezer próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből s azzal édes kedves öcscsének veséin keresztül nyargaljon.

De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak saját homlokát ütötte öklével: «bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban bíztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz és lehetsz magad asszonynyá és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették kardját és szeretőjét!»

Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabadított cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.

Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire megvan csalva, hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt, mely nélkül épen úgy megszabadulhatott volna!

A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes rokonának nevezte őt.

Milyen rosszul esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.

– Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod? nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.

Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.

– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember, a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabadítás.

Dániel bey nagyon elkomorodott e szóra.

– Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.

Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lett?