III.

Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt guano-szigetre.

«Miből lesz tehát a guano?»

Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát elkölteni.

Ezeknek a hulladékaiból támadtak azok a szigetek.

Tehát rothadt haltrágya az, egész a sziklafenékig.

Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre elkészült.

A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne. Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.

Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb, bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.

Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető. Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a szalonnája.

Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, a mik keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt, mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog, csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó pézsmáját, a perui guanot.

Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban, szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz közepén áll.

A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a «mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek, miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.

Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte venni Jacinth ezen a szigeten.

Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két kisérőjével; az inas az első héten scorbutot kapott, annak kénytelen volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.

A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.

Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol elvesztett millióit akarta újra feltalálni.

Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak, apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet, pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.

Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is; ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre, öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?

Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?

A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört, ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen folyjon a munka. Az a rettenetes munka.

Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott por, mint a szitált méreg száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.

Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A mellett tolvaj és irigy.

Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén, ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján, kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg, igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség. Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.

És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani, megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta volna, hogy ez a fél vad ember, feketére sült torzonborz arczával, övig érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?

Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!

De kivált asszony nélkül!

Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi hang nem hallható.

Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.

Az Iquique szigeten mit keresnének nők?

Ez az élet nem nekik való.

Ebben érezte Jacinth legnagyobb elhagyatottságát.

Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő, hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet látni, fele útja a meghalásnak.

Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.

Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három hónap alatt annyi chilii salétromot elárusított Sabron, hogy nemcsak az egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már félre téve.

E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá, hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját, Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.

Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az érett embereket.

Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert neki még sok dolga van a világban.

Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi neki sem fogyott ki a foga alól soha.

Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül feküdt már, azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van, még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember azután vagy megél, vagy meghal.

Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az egészségével.

Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának, s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely a tűzön sistereg.

Ez a sárgaláz.

A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb, hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.

Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A mire az szívesen vállalkozott.

Mihelyt be lesz hordva a guano, az árát is megküldi.

Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja, nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.

A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.

Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen nyugtalan éjszakája volt. Mindig azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?

Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte magával.

Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem tudott magán segíteni.

Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete lehetett itten.

Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve, elfelejtve.

A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki kellett állania.

Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki azt a kígyót elűzze onnan!

Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.

Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él, nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból.

Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták, hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón: kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik, kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne mindennek.

És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán. Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!

Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most egy női hang!

A beteg lehunyta szemeit és várta, hogy meghaljon.

Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen felkapaszkodik, majd csak megöli már.

E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg fölötte:

– How do you do? sir!

Jacinth felnyitja szemeit s maga elé bámul.

A hang női hang volt. S az arcz, mit maga előtt látott, egy nőnek az arcza.

És ez nem volt álom.