IV.

A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat visel, mint felesége és leányai.

A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek, vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a pírnak.

Hanem azért női hang volt az és női arcz.

A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá Jacinth ajkaihoz.

Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott neki.

Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki, mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb volt.

Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel elkezdé dörzsölni a lábait.

És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá változnék át.

Ez alatt csendesen elaludt.

Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő álom.

Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt virraszsza.

És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa, szilvamag-alakú szemekkel találkoztak.

Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:

– Ki vagy te? Hogy hínak?

– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.

Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.

Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona, hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt szeretné, ha mesélnének neki.

A beteg kiállhatatlan ilyenkor, változékony szeszélyeivel.

Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről, ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik, regélt neki kifogyhatlan csodákat hazája növényeiről, virágairól, állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.

Úgy elmulatott e bohóságokon a gyógyuló beteg.

Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet. Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek, veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön (mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a mesékkel, hogyan kergeti bele a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől; aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.

Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem ápolják.

Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez idomtalan ajkak regéit naphosszant.

Egy reggelen, midőn szenderéből felveté szemeit, azt vette észre, hogy az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.

– Xin! te sirsz?

A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá azt, hogy nem sír.

– Meghalt a Jun-Cho, az én apám, felelé szomoru hangon.

– Mikor?

– Tiz nap előtt.

– Tiz nap előtt? Csak sirasd Xin.

Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak akkor sírt, mikor Jacinth aludt.

És olyankor, mikor sirt, – még csunyább volt szegény, mint máskor.

Jacinth megfogta a leány kezét és azt mondá neki:

– Ne aggódjál Xin, ezután majd én leszek az apád!