V.

Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is visszaadta egészségét.

Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival több szúnyog.

Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek árnyéka alatt naponta pihenhetett.

Még is tudott csinálni tavaszt!

A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott. Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál, a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és nyugalom.

Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.

S nem csak a ház körül, de az üzletben is hasznát vette Xinnek.

Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben, megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába, felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.

Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani a kereskedőnek: «uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?

Jacinth erősen is gyarapodott. Ez a lány igazán jobb keze volt neki.

Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és becsületes embereken elvesztett.

Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen visszamenjen.

Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.

– Ah, sir! Ön ugyan későn jön vissza a guanómért megfizetni.

– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva, mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani, elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor, én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom. Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a pensylvaniai bank is. Jó lesz?

– Jó.

– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. Egész comfortot szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?

– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.

– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi kosárral rakni tele.

– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz időközben meghalt.

– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?

– Nagyon jó, monda Jacinth, a yankee tenyerébe csapva.

– S már most igyunk erre egy pohár melasset.

– Hozz, Xin!

Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt, felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.

Mikor elment, Jacinth megkérdezé Xint.

– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat, megkétszerezzük a jövedelmet.

Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan, ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a megcsalatott részéről».

– Hogy csalhatna meg, mikor itt van nálam a pénze?

– Majd meglátja ön.

Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt Xinre bizhatá a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme előtt úgy, mint háta mögött.

Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor sütött-főzött a konyhán.

– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék, jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már el is vitorlázott ismét.

Xin vállat vont.

– Azért én mégis azt hiszem, hogy megcsalta önt.

Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?

Xin összecsapta feje felett a kezeit, s félrevonta Jacinthot.

– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek kékek.

– Hát kékek, mert kék ruhájuk van.

– Az eddigiek pedig sárgák.

– De hát mi bajom nekem az ő kék és sárga gúnyáikkal?

– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak (nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.

– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy önbizalommal Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a meredek, kormoránlakta sziklák választák el.

Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet bejárhassa.

Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között. Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor ünnepelnek.

A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes helynél összetalálkoztak csoportosan.

Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az összejövőket.

Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták, tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik annak a Buddhának áldozzék.

Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket, kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél istenének.»

Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak. – Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése felett!

Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.) Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.

– Látod, monda Jacinth Xinnek, okos embernek mester a neve.

Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt már nem ment volna ilyen könnyen.

Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg volt elégedve.

Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot, hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba kapott és birkózik folyvást.

– Hát a többiek? kérdé Jacinth.

– Azok még eddig csak nézik a verekedést, két oldalt állva.

Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban gyönyörködnének.

A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két birkózó, egy kék meg egy sárga.

Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen az öklére csavarva, a jobb kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a koponyáját bezúzhassa.

Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik összecsattanása hangzott néha.

Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon kiálta rájuk:

– Bocsássátok el rögtön egymást!

Mintha csak két dülekedő bivalynak szólt volna.

Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva. Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és maga is dühbe jött.

Mikor aztán nem boldogult velük, zsebébe nyúlt és kivette bowie-kését.

– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva Jacinth kezét.

– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják elereszteni, s aztán el lesznek választva.

– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené ön.

– De hát mit csináljunk velök?

– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.

– Halva?

– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik él.

Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára. Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a fejeiket késő estig.

Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban valami mozgás neszét hallja.

Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid idő mulva visszatért.

– Nos, melyik? kérdezé Jacinth.

– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani, de én megkisértem.

Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.

Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.

A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.

Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, gunyhóikat, nem keresik a találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.

Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni, munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette azt.

Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.

Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.

Ennek az lett a következése, hogy nem lehetett velük többet beszélni.

Erre aztán Jacinth repressaliák fejében elzárta előlük a cisternát.

Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem adni neki vizet.

Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.

Tehát kétszeres volt a szomjuk: víz után és vér után.

A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.

Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért. Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.

Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, mondják el az udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.

Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.

Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak, viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik, hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.

Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.

Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni, nem lesz semmi veszély.

Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.

Az őr rájuk kiáltott, hogy mit akarnak?

Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát, behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába.

Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.

Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.

«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra, felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a barlangját ostromlókra.

A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!

Igaz, hogy egy kétcsövű puska volt kezében; de mi az annyi férfi ellen?

– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk. Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.

– Egyszer lövök rátok, de attól ti mind elvesztek.

– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani. Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.

– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók! vesszetek hát el attól, a mit imádtok!

Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra kilőtte azt a légbe.

Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.

A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi futott tova és nem sietett a meggyuladtak segélyére. Sokáig lehetett látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.

A lázadók két lövéssel szét voltak verve.

Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már akkor vége volt mindennek.

– Mit tettél? kérdezé a leánytól.

Xin diadalmasan mutatott a ház körül fetrengő nyomorultakra.

– Mondtam, hogy tűzre vetem őket, nem hitték. Már most tudják.

– Mi volt ez?

– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett tőle.

S a borzasztó leány még nevetett, és akkor még rútabb volt, mint máskor.