VI.

– Rút vagy bizony te Xin; elijesztő, visszataszító rút!

– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője látszik rajtad kivül.

– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.

– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak között is rút vagy.

– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad, mint a mennyi van.

– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez talán mégis szép?

– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy, párt nem teremtene hozzád.

– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?

Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe, kiméletlenül, irgalmatlanul?

Ki más, mint a kegyetlen tükör?

Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?

Mi szörnyű kín ily rútnak lenni!

Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek lenni!

És Xin szeretett volna szép lenni!

Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában szokta látni.

Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett, mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»

Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető leánynak!

Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők között!

Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a szobába.

Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében akkor véghez ment.

Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt!

És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül végig.

Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:

– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek téged.