VII.

Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy urat, aki rögtön akar vele beszélni.

A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt brillánt gombokkal.

A bankár rögtön ráismert.

– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban el lesz sülve.

– Érdemes is volna rá ez a kis intermezzo, hogy az embert megváltoztassa.

– S ön valóban kiállta a Iquique szigeten?

– A hogy látni tetszik. Nem vesztem el.

– És folyvást maga kezelte a vállalatát?

– Nem. Másodmagammal.

– Tehát mégis tartott ügynököt? Ezt okosan tette. Kivált ha hű volt.

– Nagyon hű volt.

– Mi volt önnek tiz év alatti tiszta haszna?

– Tíz millió frank.

– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?

– Feleztem vele.

– Ez nagyszerű: ötven perczent! No, de megérdemelte, ha hű volt. Az Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről, hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem szakadtak.

– Az úgy volt.

– És tíz évig száraz kétszersültet reggelizett kinn a mezőn.

– Az is igaz.

– És olajba mártott inget viselt.

– Valóban azt tettem.

– És egy ocsmány chinai némbert tartott szeretőnek; ez csak nem lehet.

– De bizony lehet.

– S valóban oly szörnyeteg lett volna, mint itt beszélik?

– Úgy hiszem, hogy nem túlzottak vele.

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője legyen, akármilyen csúnya legyen.

– És most miben lehetek önnek szolgálatára?

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm fele!» Ez az igazi gavallér.

Jacinth ajánlotta magát és távozott.