CHINCHILLA HERCZEG.

(Beszély.)

A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama hegyhátokon még fehérlik a hó.

A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején, sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű, komor sötétzöldjébe.

Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén, mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek emeltek, mór pénzzel fizettek.

Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép fiatal felesége van.

Egyik azt mondja «pedig», másik azt mondja «azért, mert…»

Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.

Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek.

Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel; de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul ütött embert királyának nem vallhatott.

Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt, hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján, addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.

A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.

Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.

Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.

Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel szaporítá nemcsak a keresztyén világot, de mint a rossz világ mondja, még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az örökkévalóságba.

Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon megcsodálnak.

Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt, hogy leánya születésekor meghalt.

Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.

Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt, még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem láthatta, melyen keresztülvitték.

Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia trónján.

Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem háborgatta őt rajta.

Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don Alfonzo.

Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a titkos kopogtató?

Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint maga Don Alfonzo.

A két férfi bámulva szegzé rá szemeit.

Don Manuel gúnyos dölyffel fogadta vejét:

– Transtamare Henrik még mindig király.

– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy karszékbe.

– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják Castiliában.

– Ki hallotta, hogy esküdtem?

– Mi ketten.

– Önök nem mondják ezt tovább.

– A szentekre esküdött ön.

– Azok nem szólnak senkinek.

– És kardjára.

– Annak a markolata az én kezemben van.

– Apja hamvaira esküdött.

– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom magamat hordatni.

Don Manuel nevetett. Nem hizelgésből tette.

– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat, akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is, fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?

Don Alfonzo aztán így kezdett mesélni:

– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.

– Nem hagyhatnád a kérkedést máskorra?

– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a lópatkó-nyom?

Erre a kérdésre bizony egyik úr sem tudott neki felelni.

Don Alfonzo folytatá:

– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a teve-lábnyom?

Azzal sem szolgálhattak neki.

– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.

– Már az könnyen odamehetett, szólt bele Don Yaime.

– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?

Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.

– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két ölnyire egyik nyom a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.

– A sátán volt! rebegé Don Yaime.

Don Alfonzo kardjára csapott.

– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.

– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.

– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak lónyomokká…

– Kétlábú volt? kérdé Don Yaime.

– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva, s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak. Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto. Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»

E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s leűzte arczáról a mosolygást.

– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia, Navarra és Arragonia minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna, de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni, hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!

– Tehát ön is Chinchilla herczeget keresi? szólt Don Manuel veje urához.

– Más is keresi talán?

– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.

– Ki ez a Chinchilla herczeg?

– Igen hatalmas ember, igen gazdag ember és igen szép ember.

– Ön ismeri őt?

– Mindenki ismeri Madridban.

– S nem tudja senki megölni?

– Nem, mert nem látta még senki.

– Nem látták s mégis ismerik?

– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri.

Don Alfonzo most egészen eltévedt ebben a talányerdőben.

– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem nagyon kedvező időben jön.

– Elment önnek az esze, Don Yaime?

– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.

Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni, mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu, az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de természetes.

– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?

– Hát mit?

– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni bátorkodik?

– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a kik most őrülten szaladgálnak Madrid utczáin, mint szoktak máskor kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.

– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?

Don Manuel megnyugtatá e felől.

– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle, Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid hallja.

– De én a legelsőt, a ki felőle beszél, megölöm!

– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja tenni esetét, nem verekedhetik.

– Miért nem?

– Mert nem lovag.

– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt; átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s akkor ő is lovag lesz.

– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony teremtmény – a király bolondja: Ninifa.

Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta helyét.

– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.

Don Manuel csóválta a fejét.

– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.

– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig kirántá kardját.

– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek, hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó vérét kiontani.

Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját hüvelyébe.

Share on Twitter Share on Facebook