CHINCHILLA HERCZEG.

(Beszély.)

A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama hegyhátokon még fehérlik a hó.

A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején, sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű, komor sötétzöldjébe.

Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén, mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek emeltek, mór pénzzel fizettek.

Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép fiatal felesége van.

Egyik azt mondja «pedig», másik azt mondja «azért, mert…»

Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.

Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek.

Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel; de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul ütött embert királyának nem vallhatott.

Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt, hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján, addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.

A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.

Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.

Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.

Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel szaporítá nemcsak a keresztyén világot, de mint a rossz világ mondja, még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az örökkévalóságba.

Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon megcsodálnak.

Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt, hogy leánya születésekor meghalt.

Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.

Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt, még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem láthatta, melyen keresztülvitték.

Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia trónján.

Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem háborgatta őt rajta.

Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don Alfonzo.

Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a titkos kopogtató?

Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint maga Don Alfonzo.

A két férfi bámulva szegzé rá szemeit.

Don Manuel gúnyos dölyffel fogadta vejét:

– Transtamare Henrik még mindig király.

– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy karszékbe.

– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják Castiliában.

– Ki hallotta, hogy esküdtem?

– Mi ketten.

– Önök nem mondják ezt tovább.

– A szentekre esküdött ön.

– Azok nem szólnak senkinek.

– És kardjára.

– Annak a markolata az én kezemben van.

– Apja hamvaira esküdött.

– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom magamat hordatni.

Don Manuel nevetett. Nem hizelgésből tette.

– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat, akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is, fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?

Don Alfonzo aztán így kezdett mesélni:

– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.

– Nem hagyhatnád a kérkedést máskorra?

– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a lópatkó-nyom?

Erre a kérdésre bizony egyik úr sem tudott neki felelni.

Don Alfonzo folytatá:

– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a teve-lábnyom?

Azzal sem szolgálhattak neki.

– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.

– Már az könnyen odamehetett, szólt bele Don Yaime.

– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?

Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.

– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két ölnyire egyik nyom a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.

– A sátán volt! rebegé Don Yaime.

Don Alfonzo kardjára csapott.

– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.

– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.

– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak lónyomokká…

– Kétlábú volt? kérdé Don Yaime.

– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva, s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak. Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto. Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»

E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s leűzte arczáról a mosolygást.

– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia, Navarra és Arragonia minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna, de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni, hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!

– Tehát ön is Chinchilla herczeget keresi? szólt Don Manuel veje urához.

– Más is keresi talán?

– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.

– Ki ez a Chinchilla herczeg?

– Igen hatalmas ember, igen gazdag ember és igen szép ember.

– Ön ismeri őt?

– Mindenki ismeri Madridban.

– S nem tudja senki megölni?

– Nem, mert nem látta még senki.

– Nem látták s mégis ismerik?

– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri.

Don Alfonzo most egészen eltévedt ebben a talányerdőben.

– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem nagyon kedvező időben jön.

– Elment önnek az esze, Don Yaime?

– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.

Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni, mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu, az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de természetes.

– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?

– Hát mit?

– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni bátorkodik?

– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a kik most őrülten szaladgálnak Madrid utczáin, mint szoktak máskor kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.

– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?

Don Manuel megnyugtatá e felől.

– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle, Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid hallja.

– De én a legelsőt, a ki felőle beszél, megölöm!

– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja tenni esetét, nem verekedhetik.

– Miért nem?

– Mert nem lovag.

– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt; átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s akkor ő is lovag lesz.

– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony teremtmény – a király bolondja: Ninifa.

Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta helyét.

– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.

Don Manuel csóválta a fejét.

– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.

– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig kirántá kardját.

– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek, hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó vérét kiontani.

Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját hüvelyébe.