II.
Még akkor az arab regevilág napja aranyozta be Spanyolországot.
Szaraczén kalifák uralkodtak a félsziget felén, összeszőve harczaik történetét, játékaikat, szerelmeiket a spanyolokéval.
Araboknál volt a tudomány, a művészet, a poézis. Ők építették a tündéri pálmaoszlopos csarnokokat, ők énekelték a bűvösbájos románczokat, mik épen olyan sokáig fenmaradtak, mint azok az oszlopcsarnokok.
Nem voltak idegenei többé annak az országnak; királyai, mívelői voltak, s úgy éltek abban a keresztyénekkel, mint egy testben két lélek.
Annyi király egy félszigeten, a mennyi egész Európában összevéve.
A mór szokások átlopóztak a nép mulatságaiba. Még akkor az erkölcsnemesítő czivilizáczió nem hozta be a bikaviadalt, s a vitézjátékokat nem izlelte a spanyol nemes, kinek, ha kedve támadt lándzsát törni tréfából valakivel, csak a szomszéd város faláig kellett ellovagolnia, hogy hasonló készségű ellenfélre találjon. Nem vitték ezt a mulatságot a czirkusba.
Henrik király udvarában mór bohóczok mulattatták a nemes hölgyeket és urakat, minőket Marokkóban tanítanak ki, gyermekkoruktól bohócznak nevelve, aczélizmokkal, villámtréfával; a kik hat öles sima rúdra felmásznak, míg a rúd végét a másik bohócz övébe dugva tartja, kik elhajítják magukat a lóbált kötélen, s a szinkör egyik végétől a másikig repülnek, kik köröskörül leszúrt hegyes kardok között bukfenczeket vetnek, kik eleven piramidokat képeznek egymás vállára állva, melynek hegye alant van, a társait emelő óriás; kik mérges kigyókat tánczoltatnak, zeneszóra kényszerítve őket egyenesen fölállni; kik tudós zöld madárkákat csatarendbe állítva, harczjátékot intéznek a szelid viadorokkal; s közbe vidám tréfákat szórnak a nemes urak közé, miktől a szép hölgyarczok itt-ott el is pirulnak még. Van köztük, a ki a sokhúrú arab lanton csodaszép arab románczokat tud elverni, s más, ki csengő hangon azokat elénekli. A szép dalokat utánok dalolja a nép az utczán.
De mindannyin túltesz a király kedvencz bolondja, Ninifa.
Ninifa leánynak született.
Mindannak, a mit e szóban szépnek, kedvesnek, óhajtottnak ismerünk, Ninifa összesített ellentéte.
Arcza fekete és rút; ha mosolyog, valóságos ördög. Karjai hosszúk és izmosak; széles válla, kurta nyaka van. Hangja vastag és recsegő. Tréfái olyanok, mint a nyolczszemű marása.
Épen azért kedvencze mindenkinek, a kit még meg nem mart.
Minden vasárnap este közjáték van a buenretirói királyi palota kertében, hol a király a grandokkal fedett mennyezet alól nézi az arab bohóczok előadásait, míg a nép a szinkör nyitott felén tölti meg a sorompókat.
A játék végén szokott Ninifa előjönni; minden alkalomra tart valami új, meglepő erőmutatványt, s annak a végén veszi a mandolinját s elkezd rajta egy legújabb keletű románcz dallamot verni, melyben aztán a tréfás szöveget is elénekli, a minek rendesen az a csintalan tartalma, hogy Chinchilla herczeg hogy szed rá egy féltékeny férjet, a ki addig őrzi a nejét, míg merő elővigyázatból elveszti.
A nép nevet a bohó történetnek, eltanulja azt dallamával együtt; hanem az úri páholyrend mennyezetei alatt rendesen egy-egy hallgató nem nevet, a ki a mese által találva érzi magát, s átkozódva keresi szemeivel az átelleni sorok közt: vajjon melyik lehet az a Chinchilla herczeg?
A Chinchilla herczeg egészen népszerű alak már. Úgy beszélnek róla urak és parasztok, mint a legjobb ismerősről. Chinchilla herczeg bőkezű, ajándékozó; Chinchilla herczeg gavallér, nagylelkű; Chinchilla herczeg szerelmes és szeretetreméltó, minden szép asszonynak titokban imádója, és oly soknak imádottja, és Chinchilla herczeg a mellett vitéz és bátor, ki ha kelepczébe jutott, ki tudja magát vágni karddal; bástyákra mászik, mint a menyét; fut mint a paripa; úszik, mint a gyílk s sziklákkal hajigál, mint a titánok.
Ki ne szeretné Chinchilla herczeget ismerni?
Hiszen vannak, a kik őt bizonnyal ismerik; hanem azok nem árulják el. A nők.
És ezért futkosnak az utczán a madridi féltékeny férjek, mint a kiket a nyolczszemű megmart; halálra keresve azt a láthatatlan férfit, a ki minden zárt ajtón keresztül-kasul jár és a kit nem lehet megkapni sehol.
Hogy a tréfa tökéletes legyen, a király úgy tesz, mintha haragudnék érte. Mielőtt a népmulatság megkezdődnék, a királyi hirnök trombitaszó mellett hirdeti ki, hogy a gonosz szátyár Ninifa e diszes társaságból kitiltatik, nehogy rút nyelvével új botránykozást okozzon; a sorompóknál vigyázó őrök utasíttatnak, hogy őt be ne ereszszék, sőt ha megjelenni bátorkodnék, ellenében kopjáik megfordított végét használni serénykedjenek. Hasonló czélból az egész szinkör tíz lábnyi magas palánkkal van körülfogva, a palánk széle keresztbeálló vasszegekkel felboronázva, hogy a gonosz lopva se jöhessen be sehol, Chinchilla herczegről mesélni.
A játék végén aztán mégis rendesen ott van Ninifa, minden alkalomra más meg más cselt találva ki a bejuthatásra. A mór zenészek sipolnak, trombitálnak, ütik az öreg dobot, egy intésre elhallgat minden hangszer, hanem az öreg dob még azután is dobol, hogy nem ütik; a nép kaczag, rémül, boszorkányt kiált, míg egyszer keresztülszakad a dob s kidugja rajta a fejét Ninifa s elkezdi dalolni, hogy mit csinált Chinchilla herczeg Don Caracassal, ki rézpánczélba öltöztette nejét s a pánczél kulcsát mindig magával hordozta.
Máskor megint állatszelidítők mutogatnak tanult hiénát, ki irni, olvasni tud; idomított krokodilust, ki szájába adott zablával lovagot visz a hátán; egyszer aztán a nilusi szörny feláll a két lábára, s elkezdi énekelni, hogy Chinchilla herczeg hogy ásat kincset arab mágusz jóslatára a fukar Don Coriandóval s míg az a reves fa tövében a föld közül válogatja a penészes tallérokat, az alatt Chinchilla Don Coriando legdrágább kincsét rabolja meg.
Sőt arra is képes a bohócz, hogy a játék kezdete előtt elásatja magát a szinkör homokjába, s mikor már azt hiszik, hogy sehogy sem képes bejutni, kiemeli fejét a föld alól, lerázza magáról a homokot s folytatja a történetet Chinchilla herczegről, meg Don Barbusio három leányáról, kik mostoha apjukat felváltva teszik bolonddá, azzal, hogy Chinchilla herczeg ellen lesbe állítják.
Azon a szombat napon, melyen Don Alfonzo is elviteté magát gyaloghintóban a buenretirói palota játékszinéig, hogy ipa és sógora páholysátorában meghúzva magát, e végzetes bohózatot végignézze, szinte ki volt hirdetve trombitaszó mellett, hogy az a szemtelen, veszett, kigyótajtékos nyelvű szörnyeteg, a Ninifa bolond, e diszes társaság körébe sem az ajtókon, sem a sorompókon be ne eresztessék, se boros tömlőben, se üreges hangszerekben, se vadállatok bőrében magát be ne csempészhesse, mire nézve az őröknek szigorú parancsolat osztaték a kapukon kivül.
Ezuttal is meg volt felőle győződve mindenki, hogy azért Ninifa még is csak itt lesz, mikor híják.
A köznép, melynek nagyon tetszett ez a mulatság a nagyok rovására, a bohócz mutatványok végén hangosan szokta a kedvencz szörnyeteget követelni.
Ezen a napon különösen zajos jelleme volt a tisztelt alsóbbrendű közönség magaviseletének. Összeesett a nap a mézeskalácsosok szabadalmával, kik védszentjük nevenapját ülték, s az elfogyasztott méhser követelővé tette a polgár urakat. Aztán a király sem volt jelen ma; még reggel tudatta az alcadeval, hogy ma nem fog eljöhetni. Máskor az ő jelenléte kissé fékezni szokta a népkedélyt. Ehhez jött még az is, hogy nehány mutatvány rosszul sikerült; a karómászó alatt eltörött a rúd s azt félholtan vitték el a térről, a hogy megütötte magát; a kigyók semmi éneklésre sem akartak tánczolni, s a bohócz-troubadourok olyan nótákat énekeltek, a miket már százszor hallott minden ember. Egy tudós madár pedig azt az oktalanságot követte el, hogy elrepült s nem hagyta magát többé megfogni.
A felséges nép magas elégedetlensége a mutatványok végén tetőpontjára hágott; elkezdtek Ninifa után kiáltozni.
– Jöjjön Ninifa! Pokolba a bűvészekkel! Nekünk Ninifa kell! Halljunk Chinchilla herczegről valamit.
A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.
A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni e követelő zsibajhoz.
Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre, két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók közönsége felé.
Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás, ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik, hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy óriási gólya.
Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási szörnyeteg.
E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.
Don Yaime megtaszítá könyökkel Don Alfonzót.
– Ez a te madarad!
A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha előveszi a búskomorság.
Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül lépni?
A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a hivatalos kérdőpontok özönét, az alatt fejét behúzta két szárnya közé, s nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és így állt féllábon a haragos alcade előtt.
Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.
– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék Ninifa!
Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve, minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok; hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.
Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve, lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a bohóczot.
Ninifa ott állt a nép feje felett.
Úgy tapsoltak neki, mint egy diadalmas hősnek.
És most mit csinál Chinchilla herczeg?
Hahaha! Chinchilla herczeg?
Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta énekelni.
– Most figyelmezz oda, mondá Don Manuel veje urának.
– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.
– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer hang a sorompókon. A sátormennyezetekben aggódva gondolák sokan, vajjon melyikünk lesz ez a Don Argosz?
A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:
«Manzanares kék vizébe
Hullatják a jázmin bokrok
Illatos virágaik.
Manzanares kék vizébe
Mártogatja fehér lábát
Az apácza. Hahaha!
Manzanares kék vizében
Tolvaj pontyok elkapkodják
A fehér virágokat.
Tolvaj mór jön csónakával
És a vizből elragadja
Az apáczát. Hahaha!
Sír a lányka és siratják; –
Csak tanitvány vala ő még;
Milyen angyalt veszt az ég!
Mór nevet. Majd megtanitják
Őt szeretni! Milyen angyalt
Nyert a földnek! Hahaha!
De meghallja a sikoltást
Hős lovag Chinchilla herczeg
És meglátja a leányt.
S szól: e drága kincs sem égnek,
Sem pokolnak igy ne jusson!
Hanem nekem. Hahaha!
Nyolczan voltak a berbérek,
Mind erős, kemény kalózok,
És Chinchilla egyedül.
Csónakon ők, ez lóháton
És elkezdte őket üzni
Hős Chinchilla. Hahaha!
Vizközépen utólérte
A kalózt jó lova hátán;
A rabló nevette csak;
A ki vizen csónak ellen
Lóháton jösz hadakozni,
De bolond vagy! Hahaha!
Hős Chinchilla dárdarudját
Csónak oldalába döfve
Felfordítja a kalózt.
Nyolcz rablót ott hagyja veszni,
S kihalászsza kengyelébe
Az apáczát. Hahaha!
A reszkető szép leánykát
Betakarja köpenyébe
Úgy szállítja vissza őt.
És hazáig nedves haját
Hogy száradjon, melengeti
Csókjaival. – Hahaha!»
A sokaság a refraineknél utána nevetett a bohócznak.
Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami nagyon nagy.
Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott hozzá:
– Hol van már Don Argos? Halljunk Don Argosról!
– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a románczot:
«Don Argos százéves ifjú,
Neki minden tagja száz:
Keze, lába és szeme.
Százlábu az ütközetben,
Százkezű az osztozásnál
A Don Argos. Hahaha!»
Don Alfonzo itt már kezdé csinyján érintve találni gyönge oldalait.
«A megmentett szép leánynak,
Kit neveltek szűz apáczák,
Vőlegénye Don Argos.
Eljön érte, el is viszi,
És azontúl, nejét féltve,
Százszemű lesz. Hahaha!
Őrzi szemmel, zárja kulcscsal,
Várat épittet körüle,
S maga benne a kapus.
Halálhirét hireszteli
S meggyászolja, csakhogy senki
Ne keresse. Hahaha!
Don Argos az egérlyukra
Is féltékeny; hátha onnan
Jön elő a csábitó?
Don Argos még a madárra
Is gyanakvó, hátha az hord
Izenetet? Hahaha!
Meglát egyszer bástya ormán
Éjjel esett hóba nyomva
Óriás madárnyomot.
Ragad íjat, puzdrát, kopját
És megindul üzni-verni
A lábnyomot. Hahaha!»
A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet ismerni.
A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében, szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.
Közbe-közbe egy kicsit kelepelt is.
Azután gúnyos orrhangra csufitva dalát, folytatá:
«S mig az nyomot üldöz, addig
Hófehér hölgygyel beszélget
A Chinchilla herczege.
S mire hazatér Don Argos,
Nemcsak százszemű, hanem már
Százszarvu is. Hahaha!»
A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a magas kerítésen keresztül kimenekült.
A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat. Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz, hahaha!»
Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott róla.
Ily arczulverő gúnyra szavakkal beszélni nem lehet.
Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott, egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje, apja és testvére.
Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat; egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.
Illik-e ez?
Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!
Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér, mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.
Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek holtát csak dajkája titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva untalan.
Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?
Minek jönnek ellene méreggel és karddal?
Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az apa és a testvér.
Donna Palomba úgy fél mind a háromtól.
Az apa oly kegyetlen, a testvér oly szivtelen, a férj oly féltékeny!
– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.
A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte, villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül, annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!
– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?
Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a tüneményes délibáb.
Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.
– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? Önt újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg. Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?
Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény reszkető asszony!
Az apa kegyetlenül hagyta rá:
– Úgy van! válaszszon!
Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei között válogathat.
A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom! védelem!
A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat várni tőlük?
Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.
– Légy nyugton, hugom, szólt hozzá, én majd megszabadítlak.
Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez mégis védni fogja őt.
– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem, hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.
Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a legkegyetlenebb.
– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki volt?
Mindhárman rivallva, kiáltozva rohantak az egyetlen gyönge asszony ellen.
És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta, hogy ezt meg birja védeni.
– Nem!
Ez volt a rövid válasz.
– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel? Bátyáddal? Férfiakkal?
A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és szelleme felszabadult.
– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre, kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged, Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét, te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s apád egy galileai zsidó volt!
Ah, ennyi arczulütés egy asszonytól, ennyi hatalmas férfinak!
Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek arcza.
– Némulj el!
Egyszerre három kard hegye fordult a nő szive felé.
És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui mosolylyal emelve ég felé, rebegé:
– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak, és meghalok érted.
Ezt jól is mondta, mert abban a perczben meghalt.
A három feldühített férfi kardvasa egyszerre járta át dobogó keblét.
Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.
– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé kardjáról.
– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.
– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz, melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk közt lesz.
A másik kettőnek megtetszett a terv. Jó lesz az így.
Ha az élő asszony el nem árulta szeretőjét, majd elárulja a halott.
Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli hivására három fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát az a Chinchilla herczeg?
