III.

Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.

A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt. Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.

Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.

A szél tánczol a hómező felett.

Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el egykor.

Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult hajszállal csiklandani.

Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.

Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak többé és letépik a fák gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak többé.

S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.

És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival megéreztetni indul?!

… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz, mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető, megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?

A szél hordja a Guadaramán a hópelyheket.

Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott virrasztanak mellette.

A boszú és a gyalázat égő pirja nem engedi érezniök, milyen hideg van!

A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz, kebelfojtó illattal.

A kriptán belül élnek, de nem beszélnek.

Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard markolatja.

– El fog jönni, bizonynyal el fog jönni ide.

A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá fel, el fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.

El fog jönni, meg fog jelenni itt!

És akkor neki is meg van vetve már az ágya.

Egy koporsóba jut mind a kettő.

Legyen nekik, a hogy kívánták.

Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a közel erdő lombtalan ágaival.

Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.

E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.

Paripadobaj ez.

A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.

Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu kilincséhez.

Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.

Itt jön a Chinchilla herczeg!

A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán, hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná, hogy maradjon hát örökre itt.

A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.

Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.

– Oh, Palomba, kedves Palomba!

A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.

– Hozott Isten, Chinchilla herczeg!

Az éjféli látogató felszökik helyéből.

– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s három kard hegye szegül a lovag szíve felé.

A Chinchilla herczeg letépi magáról köpenyét s elhajítja a hóra.

– A király! rebegik ketten, percznyi megdöbbenéssel.

– Transtamare Henrik! kiált haraggal Don Calatayud. Annál jobb!

S azzal mind a hárman egyszerre rárohannak.

A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs ember, a ki segítsen a megtámadottnak!

De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a harczba.

Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.

A fehér mezőn csak egy alak marad állva, a többi lefeküdt.

Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.