A Fehér Holló.

Nem dicsérlek! – királyokat –
Nagy tetteik dicsérik,
Énekeljen országlásod!

C. Delavigne.

Távozzunk e zajból az ideiglen csendes Budára. Bretizláw, ki Izabellával a királyt követte, nem akart az udvarban lakni. A király, a jelenben úgynevezett rácz-városban, nem messze a mostani rácz egyháztól, a hegy aljában vett házat neki, s miután azt minden kényelemmel elláttatá, oda szállította a tudós férfiút, ki a Gellért hegyének közellétét szenvedélye kielégítésére igen kényelmesnek találta.

Az épület hosszú alház volt, magas, veresre festett födéllel; közepéből torony emelkedett; kapuja s nyolcz ablaka azon utczára nyílt, mely a várral szemközt a hegy oldalán vonult el. Mögötte egy kis kertecske.

A bölcs csillagász e lakot egészen kénye szerint rendezé el; jobb szárnyán két szobát hagyott fenn Izabellának s a melléje rendelt öreg cseh nőnek; a balszárnyat s a tornyot magának tartotta, s azokba csillagászi s vegytani eszközeit, látcsöveit, mozsarait, cserepeit, csészéit, szelenczéit egészen úgy állítá össze, mint Prágában voltak.

A királyi városnak nem volt oly pompás s terjedt tekintete, mint Prágának, de a szemben emelkedő várnak falai, a fénylő tetejű torony, a Gellért tövében balra a széles Duna, s magának a völgynek regényes tekintete sok érdekkel birtak. Az ég boltja szép csillagaival ragyogott itt is fölötte; leánya mellette volt, Mátyás közelében; mi kellett egyéb a tudományos, keveset kijáró férfiúnak, ki életét a csillagok, királya s leánya közt osztá fel.

Izabella neveltetési rendszeréből gyaníthatjuk, hogy gyermekded arczának minden gyöngesége mellett, annak sokkal érettebb kifejezése volt, mint közönségesen ily korban tapasztalhatni; de azon egészen eredeti vegyíték, az ész kora ébredtsége, s azon kedves, utánozhatatlan gyermekded szendeség s ártatlan életvidorság közt, mely kedélyében egyesült, őt valóban bájló teremtéssé tevék. Ha komoly tudományok gyakorlatából felszabadult, mint könnyű gím szaladt fel s alá; mindenben mulatságát lelé, s oly valami kedvelt, elfogulatlan s derűlt volt rajta, hogy maga körül az az örömet s kéjt idézte föl. A gyermekévek elsősége ez, s szomorú tanúság, mintha a világon az öröm ott fejlenék ki leginkább, hol a tekintet viszonyaiba nem mélyedett; s mintha mindaz, a mit a fürkészet gyümölcsözik, s a tapasztalás arat, egy levél lehullása volna örömünk virágkelyhéről: s mégis vannak minden korban boldog emberek; a magasb lelkűek? első tekintetre tagadnók; – de egy igaz marad: boldogtalanság érzete, változhatlanokért is, érthető, panasz – gyávaság.

Atyja őt mind a bölcselkedésbe, mind a csillagászat titkaiba játszva vezeté be. Tanulásra e tárgyakban soha szabott órája nem volt; de ha vette észre, hogy a redőtlen égnek tűzszemei felnyíltak, s az öreg, hosszú, fekete talárjában, kerek süvegével fejében a toronyba vonul, ő is odasietett, s vagy csendesen ült mellette, vidám életteljes szemeit az égre függesztve, vagy kérdéseket tőn, s ezen kérdések közben vitatkozott atyjával, – mint már ennek Prágában tanúi valánk. Ilyenkor figyelmezteté őt atyja a bölcselkedés s okoskodás szabályaira; rendezé elméjét; felosztá ismereteit; gyakorlá a szűzien ifjú elmét a dolog velejéhez szólni, a kérdés mellett maradni; megtanítá: mi a következtetés; mi különbség van a helyes elmélkedés s az álokoskodás közt? Mindez nyájas beszéd közben történt, de az életbölcseség hatásteljes tapintatával. A gyermek elméje gazdagult, a világ lelkében terjedett, s ő naponkint tisztultabban, mélyebben kezdett gondolkozni, a nélkül, hogy azt észrevenné. – A gondolkozás gépezete, szellemiségében abban hasonlít anyagi műszerekhez, hogy mindig rendszeres használat menetében s eredményeiben azon ingatlanságot fejti ki, mely azt, bizonytalan hatású eszköz helyett, olyanná képezi, melyre számíthatunk, s mely a czélnak magvához irányoz. Az első benyomások ferdesége, s fonák észirány egy hosszú életben tükrözi vissza magát.

Izabella kora történeteit tudta; a cseh regényes hajdan, minden lélekemelő mondáival s hőseivel, tárva lőn előtte, s elméje akaratlan regényes irányt vett. Csendesen élte ő világát? mi a baj? nem tudta, mi az nélkülözni? nem ismerte; volt elég ideje gondolkozni és mulatni, érni és játszani: azért benne a gyermeki kedvcsapongás egészen sértetlen maradt meg, s minden ismeretei mellett szelíd, szerény s természetes könnyedségű leányka volt, kit nem lehetne nem szeretni s bámulni.

Atyjának, ki nemét a magasztalt, földtől elemelt életnek élte, sok tárgyban saját nézetei voltak. Ő láthatatlan kapcsolatot vélt égi s földiek közt, s a lánczszemek egyikének e varázsfüzérben a szerelmet hitte. A szerelem onnan felülről jő, ezt sokat szokta mondani; mi vonhatna szellemit anyagihoz, ha nem azon érzés, mely a szívre úgy hat mint a lélekre. – Izabellának fellengő lelke, bár nem minden véleményeiben osztozott atyjának, ezt, mint lelkének regényes emlékével rokont, jókor sajátjává tette. A szerelemmel általában valami nagyszerű, valami szellemileg égi eszmét hozott kapcsolatba, s ez annál mélyebb gyökeret vert szívében, mennyivel kevésbbé volt azon indulat eszméje, a szűzien gyermekded elmében, kifejlett valóságában ismeretes.

Bretizláw csendes laka a béke hona volt; – nem úgy a királyi csarnok: Mátyás, országos gondjaival elfoglalva, naponkint várta a tudósításokat vezéreitől, kiknek a dicsőség pályáját nyitá meg; de nem heverve tette azt: jókor kelt föl, napokat töltött el, kifogyhatatlan szorgalommal ismerkedve meg minden részleteivel azon nagy tudásnak, melyet a királyság kíván, úgy, miként ő azt képzelte. Nyájassága sokaknak szívét nyerte meg, azon erőteljes szilárdság, melylyel az ifjú főnök a hon gyeplőit tartá kezében, másokat elijesztett a hanyag egykedvűségtől, s munkára, cselekvésre bírt: míg az idősb, fontolóbb rész néha aggódva rázta fejét a kora bölcseség visszatetsző színezetét viselő elhatározottságon, mely Mátyásnak helyzetéből s körülményeiből folyt ki: voltak, kik őt egészen értették.

Nagy emberek megitélése mindig nehéz feladat, kortársaik igen közel, az utókor igen távol látja őket; az egyedüli helyes mérleg létök becsének felfogására: – hatásuk eredményei.

Mátyásnak helyzete a legfőbb történeti férfiakétól különbözött. Valami fellengés volt a dicső Hunyadi János fiához való ragaszkodással kapcsolatban. Innen megfejthető, hogy uralkodásának eleje majdnem dictatori szellemű volt; hogy minden cselekvésnek tőle kelletvén kiindulni, magát gondolta kisebbíteni, ha tenni, parancsolni nem mert: ezért viselé egész uralkodása mindazok előtt, kik korának szellemét fel nem bírták fogni, némi színezetét az önkénynek; bár világos, hogy Mátyást épen a leghatalmasb kényurak kényszeríték olykor hirtelen keresztül nyúlni a dolgokon és cselekedni,44) s az, mit a korlátolt fogalmú vizsgáló önkénynek keresztelt: fegyver volt a mások elágazó önkénye ellen.

Országlása hajnalában a király meggyőzé azokat, kik vele közelebbi érintkezésbe jöttek mind elméje fönségéről, mind azon tántoríthatlan igazságérzetről, mely később közmondássá vált. Ritka tapintattal tudta magas állását felfogni, s ismerte a határt, meddig kellessék kegyesnek, nagylelkűnek lenni a nélkül, hogy kegyessége lágyság- s részrehajlásig gyengüljön, s nagylelkűsége irányt s tárgyat tévesztve, károssá s gondtalanná sülyedjen.

Emlékező tehetsége oly nagy volt, hogy a kinek egyszer nevét hallotta, ritkán feledte azt el. Igy történt, hogy Budán s Pesten számtalan világi s egyházi férfiút, egyszerű polgárt, közvitézt, sőt zsidókat is nevökön tudott szólítani, a mi neki minden osztályában a népnek barátokat szerzett, és társalkodását közelíthetővé tette.

Megvolt benne az a ritka tulajdon, mely csak nagy s minden tekintetben feltünő lelkeknek adatott, senkivel sem éreztetni nagyságát a nélkül, hogy egy pillanatig valamit tett volna olyat, a mi mást helytelen merészletre, vagy illetlen tolakodásra bátoríthatott; ez a tapintat bélyegezé őt nagy emberré. Hány felsőbb elméjű ember érzi magában nemét az önkénytelen vágynak: egy hiú bolondot, önhitt tudatlant, vagy fontosságot negédlő köznapi lelket megszégyeníteni: mert azon sértő ellentétet, mely az ilyenek pulyasága, s a világosb főnek átható tekintete közt van, nem mindenki bírja legyőzni magában.

Itt egyik oka, miért tűrik oly kevesen mindazt, a mi a középszerűségnél feljebb emelkedik. Ritka lelki erő mutatkozott az ifjú királyban e részben is: gyengeségek s hiányok tekintetében nem volt engedékenyebb nálánál. Ő a megszégyenítés fájdalmas büntetését, a hol csak lehetett, mellőzte; ő embereit tanulta, azért ismerte is őket. Tudott minden dologra főt, kezet, lábat állítani; a kiadott parancsnál soha meg nem állott: teljesítés, pontosság voltak nála a cselekvés méltánylásának mérlegei. Ki őt egyszer fontos s az ország javába beható rendelések teljesítésében megcsalta, arra többé sohasem bízott oly tárgyat. – Jó ember lehet egyébre, szokta mondani: de erre a dologra másról kell gondoskodnom. – Ő a hibást, ügyetlent egyben, ritka tapintattal s kimélettel tudta egyébre, még pedig a legtöbbször meglepő sikerrel, használni. Ha így néha egy cselekvési érzékre akadott, melyet más észre sem vett volna, felkiáltott: lám, újra egy gyöngyöt leltem az avar közt! – Néha ugyanazon egygyel több kisérletet tett, s ha végre használhatónak találta, nevetve mondá: e növénynek földjére találtam!

Innen azon óvakodva itélés, mely őt oly igazságossá, el nem fogulttá, sokoldalúvá tevé; innen, hogy a magas helyzetűeknek majdnem mindennapi hibájokban, az első tudósításhoz vak ragaszkodásban nem osztozott. Valamint ő a jót örömest hitte el: úgy csak személyes tiszta meggyőződés bírhatá arra, hogy a rosszat higyje, vagy csak fel is tegye másról, tapasztalás nélkül.

Ha valakinek szívjóságát, lelki nemességét és tisztaságát tapasztalásból ismerte, annak tántoríthatlan ügyvéde volt belsőképen. Nyílt s határozatlan volt bizodalma nemes férfiak iránt, mint minden föntebben kelt léleké; de azért fel tudta legjobb emberét s önmeggyőződését az igazságnak áldozni, ha czáfolatlan törvényes bizonyítványok jelelék őt vétkessé: s ha lélekben hitte is a vádolt ártatlanságát, nem akasztotta meg a törvény helyes menetelét, kivel az, a rendes korlátok közt maradva, bár szigorúan is bánt. A király vérző szívvel választá el ott, hol a közügy s a törvény kivánta, a személyt az ügytől, a királyt a baráttól. Felsóhajtott ilyenkor, és tudott segítni, a hol lehetett titkon, vagy nyilvános kegyelem útján; de így szólott: veszszen a szív, de éljen a törvény s az igazság: mert a ki ezt rázza meg alapjában, a hont veszti el.

Ellenben a bírák munkálatát figyelmes szemmel kísérte: a gyávát akárhol inkább tűrte, mint az igazság mérlegével kezében. A megvesztegethetőt, a részrehajlót elmozdította helyéből örökre. Jó magyarjaimat nem bízom vásárolható kézre, mondá: legyen tőzsér az ily bíró! nem az ő szennyes kezébe való a szent igazság, a vak, de tiszta Themis pallosa! – – el vele!

Semmit sem tudott könnyebben megbocsátni, mint személye elleni vétségeket; egész élete bizonyítja ezen állítást. Le tudta visszatetszését s kedvetlenségét győzni; tudott Garával, Ujlakival, később Giskrával, Vitézzel, nyájasan, nem tettetett szívességgel társalkodni; mert bennök személye ellenségeit nem tekinté, hanem csak az erős, tanácsra s hadra termett férfiakat, kiknek szolgálatából a honra hasznot s fényt várt. Ha csalódott: bizonyosan állíthatjuk, hogy nem csüggedett, s egy-két bármi keserű csalódás józan elveit, természetes emberségét s cselekvési rendszerét meg nem változtatá.

Minden gondolat szép lelkében honával, annak érdekével s dicsőségével volt kapcsolatban. Kik őt hálátlansággal vádolták, nem birták benne a királyt az embertől elválasztani; nem állottak balul megitélői párvonalban a nemes, nagy férfiúnak lelki emlékével; mit tudták ezek, minő öntagadásba, lelki erőfejlésbe került néha oly királyi tett, melyet köznapi lelkek önkurtaságukhoz mérve bírálgattak; de sem érteni, sem méltánylani nem bírtak? Ott volt legnagyobb Mátyás, hol benne e neme az embereknek megütközött: ott legtisztább – hol az értelmetlenség s elfogultság homályt kerített lelkére: ott leginkább dicső, hol erénye jött kétségbe, s ha volt király, a szó legszebb, legnemesebb értelmében, ha volt magyar király: – ő volt az!

Uralkodása elején körülözönlötte őt a tanácsadók, mindentudók, tervkoholók, jobbítók, igazítók serege. Nem volt nap, melyben egy Solon, Lykurg, Cæsar és Pompejus, egy Ruffin és Stilico nem jelentette ki, hogy benne él titkon azon nagy elme, azon mély belátás s cselekvő erő, mely nélkül a király, minden igyekezete s cselekvési eltökéltsége mellett is, semmire se menend. – Sajátja a közepes elmének, kétségbeesni a más tehetségén s föl nem tenni valakiről, hogy önállólag cselekedni merjen. Bámuljuk-e a repkényt, ha a tölgyet csudálja s félti, mivel támaszt nem lát mellette?

Szemközt álltak ezek, és sokszor ellenségesen, egymásnak terveit, nézeteit, tanácsait gáncsolva, kicsinyelve s kárhoztatva. Ezen értelmi zaj, e torladozó vélemény-hullámok közt állott a király, homlokán az önérzet derült s érett kifejezésével, s az értelmi fönség nyugodt, engedékeny szelídségével. Kihallgatott ritka béketűréssel mindenkit, a mondottak javát és savát kiemelte; a hiányt, a helytelent gyöngéd elhallgatással mellőzte. Csak a nyílt rossz szándék ellen lépett nyugodt erősúlylyal s legyőző bizonyítványokkal elő; de akkor is a személyt kimélve s csak a dolgot támadva meg. Igy tudta a rosszakat is nemére a kábult bámulatnak, esze, belátása iránt bírni, s gyöngédségével tűrhetővé tenni ellenkezését: így ellenségeit, ha nem is tudá mindig barátokká újra teremteni, legalább nem bőszíté fel dühös, sértett s bosszúálló viszontorlókká. Ha néha a körülmények vaskorláti közt hevesb, nyersebb volt, tudott, mit oly ritka tud: engesztelni.

Lassanként nyíltak fel az ily tervterhes tolakodóknak szemeik az iránt, kit gyermeknek, tapasztalatlannak, mint nádat hajthatónak hittek; s a tarka fellegraj szétporlott, mint a nap világától a denevérek s baglyok odvaikba rejtőznek.

Legtöbb nyűglődése mindenesetre a tanácsadókkal volt. Néha merülnek föl az idő tengeréből egyes kiváló elmék, korukat, századukat túlszárnyaló átlátással. Más idők emberei ezek! a jövő van személyesítve bennök, a lánczszemek ők, kik egy kortól a másikhoz képezik a kapcsolatot, köztünk járnak s mi nem értjük őket, a magokéi mellett állanak s ők meg nem ismerik; a színek vegyülete sugárzik elméjökből, de a vakok előtt a szín eszméje nem lény, mely fogalmain innen vagy túl esik, minden esetre kívül azon. Magasan emelkednek föl, mint óriások kisdedek közt, kiket nagyságuk szigetel el, s kik szeretni, mulatni, élni, munkálkodni nem tudnak szívök szerint: megfogva, értve és méltányolva. Helyzete az ilyennek dicső, nagyszerű, századokra ható! de szava, hangja a kiáltóé a pusztában. Élte nem a világé, bár szelleme terjed abban! gyümölcsét megjelenésének világosodtabb kor élvezheti csak. Mindenütt összeütközik az ilyen a köznapiság butaságával! mint a hangya egy diótól, úgy ijed el a kisded emberke ily óriásnak terveitől, s ha siker követi azokat, bámulva tekint rá s felkiált: Istenemre! ezt nem hittem volna. – S gondoljuk, hogy a szembeszökő siker megtéríti a kétkedőt? – hm! ne higyjük! nemét az elégtétnek érzi s találja a pulyaság abban, ha a magasb lelkekben kétkednie szabad, s azokat parányiságához mérheti olykor.

Képzeljük most az ifjú királyt, órákat, napokat eltöltve, míg eszméinek tömegét a kisded agyakba gyúrja be! mely azokba nem fér, melyet beléjök szorítani nem lehet, s ha erővel akarjuk, a gyenge hüvely szétcsattan. Ha őt képzelni tudjuk, fogalmunk lesz helyzetéről.

Ő azon terhelő állást, melyre őt a nemzet szava szólítá fel, igen is ismerte! nyíltan állott előtte a nemzet belső ereje! tudta, látta, hogy szilárd cselekvés itt czélra vezet, hogy egy nemzet mindenható, ha a közérdekre lelke foly össze, s nemes önérzettel lép föl! cselekszik, hol más fontolgat: mint villám csap le, hol más készül.45)

Szilágyi egy volt akkori időben a legokosabb férfiak közül a honban! sok erő, sok tapasztalás volt benne! de őt épen az tevé Mátyás iránt bizalmatlanná, hogy magát túlbecsülte! s nem volt eléggé szerény és nyugodt lelkű, egy elmebeli felsőségről lemondani, mely nagy öcscsének ellenében kisebb volt mint valaha. Ha kellemetlenül kellett őt felrázni önhittségéből, mentől szembeszökőbb életszerűségűek s czélra vezetőbbek voltak az ifjú hősnek eszméi: annál inkább hitte, hogy azok túlságosak, ki nem vihetők s veszélyt hozók.

Alattvalói hűséggel, de kétkedve sikerén, vette ő át a vezérséget a török ellen. A sors kétkedését önmaga által czáfolá meg: mert Szilágyi agg érdemeihez, királya bizodalmához méltólag fénylett azon a fokon, hová ez helyezé. De az öreg itt a sikert újra önmagának tulajdonítá egészen. – Szerencse! így kiáltott fel magában, hogy ezen eszeveszett hadviselésre még életem s erőm van! mi lenne, ha nem volnék?! – Lehet, hogy nyersebb nevelés, s kevesebb veleszületett gyöngédség tevé őt mindig elbizottabbá. Ritkán tudá magát helyzetébe betalálni: nem tudta soha a bátyát, a kormányzót, az aggot az alattvalótól, a király-tette vezértől, s az elmében kisebbtől elválasztani. Az illető alázatot maga megalacsonyításának vélte; egy komoly szilárd szavában urának a függést feledő ifjút, a királyi fönségben a tisztelethiányt öcs és bátya közt látta. Valamint társalkodásában, úgy leveleiben is volt valami, a mi Mátyásnak gyengédségét s tapintatát kellemetlenül érintette.

Szilágyinak szokása volt a hozzá kérelemmel járulókat egészen úgy fogadni, mintha minden kegy egyedül tőle függne, s a király csak az ő szemeivel látna, akaratjával akarna, tanácsával cselekednék. Ha néha ki nem kerülheté, hogy a kérőknek kívánatait önóhajtásukra a királylyal közölje, ajánló levelekkel küldé őket Budára, de melyek inkább teljesítés végett hozzá intézett vélemény-adások, mint illő alázattal tett javallatok és ajánlások valának.

Hogy itt gátot kell vetni, hogy királyi méltósága s tekintete koczkáztatik, azt senki sem látta inkább s hirtelenebben át, mint Mátyás, kinek nemcsak igen is nyilt szemei voltak, hanem emberei találkoztak, kiknek öröme volt Szilágyinak önkényét a legsötétebb színekkel előadni. Mátyás, a mi túlságos volt az ily előadásokban, tudta, átlátta, s azért ezek őt sem bosszúra, sem meggondolatlan hevességre nem ragadhaták. A nép ajkairól fogta fel a közvéleményt, mert nem egyszer jelent meg ismeretlenül egyszerű öltözetben ott, hol nem is gyanították. A mit róla, a mit másokról nyíltan beszéltek, ő hallotta; de a nép nyíltsága nemes lelkében a gyónás szentségével bírt; ő soha az ilyenkor hallott bármi sértő nyilatkozást meg nem boszulta, mivel ember volt ő is, s épen azért nagy; ha valahol a közitélet nála is az elevenre talált, igyekezett a hiányt kiegyengetni s tökéletesítni.

Lassanként, nem egyszerre, s a legnagyobb szelídséggel akarta ő, az illő korláton túlcsapongókat azok közé visszatéríteni; de ez nem mindig sikerült; Szilágyival legkevésbbé, s így az adagot erősítni kellett. – Egy alkalommal, midőn a kormányzónak több önkényes tettei estek a királynak tudtára, a nélkül, hogy a makacs öreg azokról csak jelentést is szükségesnek vélne tenni, jött Szilágyi egyik tiszttartójának fia Mátyáshoz levéllel, melyben őt az öreg a testőrök közé ajánlotta, vagy inkább röviden értesítette a királyt, hogy a testőrök közé küldi.46)

A levél száraz, és szinte parancsoló hangon volt írva.

Mátyás a parancsot kérés gyanánt vette, s teljesítette; de éreztetni akarta bátyjával, hogy rendeléseit únni kezdi, s egyszersmind azt is, hogy az illő korlátokon túl vágott levelével, a válasz ez lőn:

«Mátyás jó bátyjának, Szilágyi Mihály ő kegyelmének.

Üdvözletünket kegyelmednek, bátya! – Levelét vettük, atyafiságos kérésének teljesítésétől nem idegenkedünk, mivel látjuk, hogy az igaz ügyben, bár nem jobbágyi submissióval van írva.

Ezután, ha véli kegyelmed, jobb szeretnők levél helyett magát látni ilyen állapotban, mint kérőt; illőbnek hivén, hogy mi írjuk meg kegyelmednek, ha mit tenni szándékozunk, nem kegyelmed nekünk, a mit velünk akar tétetni. In reliquo etc.

Mathias Rex.»

Igy tudá halkal a király legnagyobb befolyású s legmakacsabb urait a függésre figyelmeztetni, ha szoktatni nem is mindig sikerült neki.

Mátyás, miként Prágában, úgy Budán is gyakran látogatá meg az ősz öreg Bretizláwot, s minden királyi fény nélkül; örömét lelte abban, magát a derék öregnél mint házit tekinthetni.

A kis Izabellának egy király magas állásáról nem volt még fogalma: mindenesetre valami nagynak képzelte ő azt; de az azon eszmével összefüggő tartózkodás sem volt ismeretes előtte. Mátyás iránta mindig a régi maradt, enyelgett, nevetett vele, s valami oly feszületlen némi egyezkedés s lelki viszony kapcsolá őket össze, mely minden aggályt tova űzött. Ők testvérek voltak.

Atyja olykor feddé leányát, s több tiszteletre inté a szerény, mint mondá, leereszkedő király iránt. Megtörtént, hogy ily figyelmeztetés után Izabella tartózkodóbb lett; de ezt kedvetlenül tette; ez őt terhelé, nem vala természetes s szíve szerinti, s azért kitört módjából, s Mátyás figyelmét idézte föl.

– Te kedvetlen vagy ma, kis Bellám! – mondá egy napon Mátyás, a tág kandalló közelében foglalván helyet a gyermek mellett, ki veres gyapjút font a legvékonyabb szálakban. A jelenet igen házias volt: a király tagjait, mint többnyire, egyszerű öltözet födé, sötét színű, s kezében lovagló ostort tartott. A gyermeken sűrű – redős szoknya s bő hasított ujjú váll volt, bágyadt violaszín, melynek részét páratlan fényű sötét hajhullámai födték.

Izabella hallgatott.

– Mi bajod, gyermekem? – folytatá Mátyás, símogatva homlokát, – tedd le az orsót, add ide kis kezedet, – így! mond – most nézz rám; ládd, nevetned kell úgy-e? – valld, mi a baj? bántott valaki?

– Hm! – felel a faggatott. – Atyám mindig fedd, hogy kegyedet – kegyedet – felségedet, akarom mondani – tevé elpirulva hozzá – kevéssé tisztelem; pedig – s itt éghez emelé szemeit, s kezét tevé szívére – nincs senki, ki felségedet oly nagyon, oly buzgón tisztelje, és akkor leginkább, mikor legvidámabb vagyok. Én nem tudom, de hiszen atyám is mondotta, hogy azok közelében, kiket szeretünk, a lélek derül, s önkénytelen vidámság fogja szivünket körül. Én nem vagyok kedvetlen, bizony nem! de aggasztó rám nézve, jó királyom iránt nem mutathatni magamat úgy, a mint vagyok.

– Te kedves, ártatlan teremtés! – mond Mátyás szeliden – ah, maradj így mindig! légy vidám és nyílt, mint az ártatlanság; hiszen te az én hugocskám vagy, az én jó kis nővérem; s én veled szemközt mindig a régi. Maradjon ez így! kedvesem! pihenő óra, enyhehűs nekem a te ártatlan szívességed, s valamint nálad nélkül, te jó gyermek! nem tudnék ellenni, úgy vidámságod is szükségessé vált nekem. Légy mindig a régi; hol lelked nem vádol, kövesd szíved sugalmát!

Izabella mindkét kezét nyújtá oda a királynak. – Igaz is, – mond nevetve – miért legyek komoly, ha jókedvem van? – Atyám oly jó, őt megengesztelem s én a régi maradok. – Jól van így?

– Igen, – felel Mátyás – igen jól! s most beszéld el nekem, mit tettél ma? Bár a tél múlnék el: gyönyörű vidéke van Budának, s te itt a szép természet ölében nem fogod únni magadat?

– Én most sem unom magamat soha, – mond a kis leány tréfás komolysággal, serényen kezdve újra a fonáshoz.

– Itt e szálak egy csujtárhoz készülnek, magam megtanultam hálóját bogozni, s majd a rojtokat aranyból készítem hozzá. Minő szép lesz az!

– S kinek számára?

– Kérdés ez! a kegyedére!

– Kedvesem, – mond Mátyás utánozhatlan nyájassággal, – nézd, mit hoztam neked – s egy bőrhüvelyt vont elő.

– Ah! – kiált fel a gyermek kiváncsian – egy nyakszorító!

– Egyszerű – folytatá Mátyás – bársony szalag, fekete mint fürteid, s közepén egy boglár, fehér hollót ábrázoló: ritkát, mint magad; feje s szárnyai keleti gyöngyök. – Jer, próbáljuk meg.

Izabella felkelt s a király előtt állott meg, oly vidáman, oly ártatlanul, mind egy szeraf, s Mátyás a nyakszorítót hófehér nyakára köté, s elől a szép boglárt egyenesre igazítá. – Igy kedvesem! – mond mosolyogva – igen jól áll.

– Köszönöm! – rebegé a gyermek. Ezen pillanatban lépett be Bretizláw.

– Felséged egészen elkényezteti ezt a gyermeket – jegyzé meg nyájas udvariassággal.

– Ő az én leányom is, – felelt a király. – Csak bérmáló-atyja vagyok ugyan, de szent jogot tartok hozzá, neki ártatlan örömet okozni. Te barátom! hadd őt természetes módjánál! engedd nekem, hogy jó öreg atyám Bretizláwnál, kis Bellám mellett feledhessem néha, hogy éltem nem enyém többé egyedül.

– Jer, próbáljuk meg!