Józua.

E szemlét készítéd számomra gyáva, – – – – – ide vezettél (s ez igen illet hozzád) ide vezettél, hogy szivemet törd meg.

A. de Vigny.

Állj meg nap!

Józua.

Ábrahám még mindig a vadnai várnak földalatti boltjában sínlődött. Mikor a vár ura látta, hogy zsidó rabjai a szalonnát s bort, vallási szabályaik ellenére, mohón költik el, a tréfát megunta. Komoróczi el nem feledkezett magáról: emberei Fehérvárt, Győrt, Szegedet összejárták Ábrahám írásával. Néhányan az öreg kalmár biztosai közől hitelt adtak, mások ellenben minden kigondolható ürügy alatt árúinak átadását halasztani kivánták. Részint ez, részint a lovagnak kegyetlensége, mely a kínzásban több tréfát és gyönyört talált, mint a gyilkosságban, okozta, hogy Ábrahám mindeddig tengetheté unott életét, s egy reménysugára a szabadulásnak derengett előtte. Lehet azonban, hogy a vagyonos zsidó letartóztatásával még egyébre is számított zsarnoka. Tudniillik, ha őt mindenből kifosztotta már, a budai zsidó közönségnek gazdag váltságára – mert a mint végére járt: Ábrahámnak kiséretében a legtehetősb budai s fehérvári kalmárok fiai voltak, kiket szülőik gyakorlat végett szereztek be a sok tapasztalású öreghez, – számított.

Ezért történt, hogy ha foglyainak elgyengülését hírül vivék neki: három-négy nap jól tartá őket, s ha egy kis erőre kaptak, újra kenyér s vízre szorítá, a mi a koplalást kétszeres kínná emelé.

Igy éhezteté meg őket egyszer huszonnégy óráig: s midőn már azt hitték mindnyájan, hogy étlen kell elveszniök: a börtön ajtaja megnyilt s Axamith lépett be két szolgának kiséretében, kik lobogó szövétnekeket tartának kezeikben. A szemle valóban szívszorító volt: Ábrahám – arczába mély keserűség vésve – a fal mellett ült a puszta földön; egy ifjú, hosszú szőke fürtökkel, hevert mellette, feje az öregnek ölébe hajtva, vonásai meglepő szépségűek valának, nagy elhaló kék szemeit emelte föl Ábrahámra, s arczának kifejezésében bánat s elszántság tükrözte magát. – A többiek itt-ott görnyedtek s inkább a sír odvaiból felszálló kisértetekhez, mint emberi lényekhez hasonlítának.

Miként Axamith az ajtó előtti hágcsón lejebb s lejebb haladott, s a szövétnekek vérvilága a boltozat nedvcsöppeiben kezde égni, a csoportozat ily varázsvilágításban, mint egy gnómsereg tűnt elő; mindnyájan a közeledők felé fordíták arczaikat, s alkalmasint szenvedéseik végét, a halált, az oly rettegettet kevéssel ezelőtt, várták most mint szabadítót, mint barátot.

– Éhesek vagytok-e, ficzkók? – kérdé durván a rabló, álnok gúnymosolylyal, részvét nélkül, sőt kegyetlen kárörömmel jártatván tekintetét a zsidókon végig.

Néma hallgatás volt a felelet. Nephtali keblében a boszú forrott s a falon lecsüngő nehéz vaslánczok egyikének segedelmével fölegyenesedett. Az öreg kalmár mellett pihenő ifjú nehezen emelé föl fejét, s hosszú megvető tekintettel függeszté nagy szemeit a bakóra, ki előttök állott.

– Mit akarsz? – mond Nephtali, reszketeg hangon – keresztény! ölni? – itt vagyok, ölj! de ezen ifjút kiméld meg itt, – folytatá, a szőke serdülőre mutatva – mert – mert – gazdag váltságot nyerhetsz érette.

– Megölni? – mond felkaczagva Axamith. – Ej! kinek jut ez eszébe? jó estebédet s e fölött mulatságot akarok nektek szerezni; pecsenyét eresztek közötökbe; s hogy legyen minél megsütni, mindjárt fát, szenet, kovát, aczélt, taplót adok.

– Átok reád, kegyetlen eb! – kiált fel a halvány Nephtali, kitörő indulattal – gúnyolni jöttél ide? a Jákob s Ábrahám Istene verjen meg! könyű helyett vért sírjanak szemeid, s pusztuljon el házad mint Jerikó! s jöjjön tűzeső rátok, mint Sodoma- és Gomorára; várad kapujában nőjjön tövis és bogáncs! Jehova! szórd átkodat e gonosz philisteusokra! – Nephtali magosan emelkedett föl, előnyujtott kezekkel, ajka tajtékzott, s szemeiből szikrák löveltek ki.

A rabló keresztbe fonta karjait s nyugodtan hallgatá őt végig. – Meg ne erőtesd magadat, pogány! – felelt fenyegető hangon – mert erőre lesz szükséged, ha e pecsenyét, melyet számodra szántam, le akarod ejteni. – Ha csatádnak vége lesz, ama szegre nézz! ma ott hálsz: mert szemtelenséged határt tört. – Vígan ti többiek. – Ezzel megfordult; az őt követők a szövétnekeket a falból kiálló vaskarikákba szoríták, fényök az egész boltozatot elárasztá, s eltávoztak.

– Atyám! – kiált fel az ifjú, ki Ábrahám mellett nyúlt el a földön – mit akarnak ezek? én irtózatost várok.

– Ah, ne csüggedj, kedves leányom! – felelt az öreg, szívéhez szorítva őt, s száraz ajkait homlokára nyomva. – Él Izrael Istene még, ki Dánielt megszabadítá, s az égő kemenczében malasztjának szellőjét árasztá, hogy lőn hűs és fűszeres a lég benne, s a lángok ártatlanul nyaldosának magok körül. – Aminha! kedves gyermekem! jer, szorulj ölembe, s várd a szabadulást!

Néhány percz múlva szolgák érkeztek, fát, szenet hordának, s egy szegletbe rakák le; egyike kovát, taplót, s aczélt adott Ábrahám kezébe, ki szó nélkül veté a földre maga elébe.

– Mit akarsz? – mond hidegen, míg a többi zsidók, Nephtalin kívül, egy csomóba futva össze, irtózatos zsinatot s ordítást kezdettek.

– Elevenen kell itt megégnünk! – rebegé Aminha. – Isten! légy könyörületes! oh atyám!

– Ne siránkozzál! tigriseket nem lágyít meg könyűd, fiú! – mond Nephtali keserűn – s nem jobb-e a halál, mint e folytatott kínzás itt?

A szolgák vigyorogva távoztak el. Ábrahám, Aminha s Nephtali segítségével fölemelkedett, s az elcsüggedtek közé lépett.

– Fiaim! – mond ihletett hangon – boruljatok a földre, emeljétek fel szíveiteket Istenhez, és énekeljetek utolsó bucsúéneket. Eloim velünk lesz halálunk órájában, s mi erősek leszünk, mint Sámson, és hatalmasok, mint a Machabeusok! – Az öreg elkezdé síri énekét reszkető hangon s a boltozatok rebegve visszhangozák Dávid zsoltárának verseit s Ábrahám megtépte ruháját keblén s kezeit égnek emelte.

Néhány percz múlva halk nyikorgás hallatszott, s a földalatti üregnek jobb oldalán magasan egy ablak, melyet eddig észre nem vettek, világolt; Aminha volt az első, ki meglátta. – A remény sugára dereng ott! ez emelkedett föl keblében: arra felé emelte szép keleti arczát, azon könyben úszó csillagokkal, melyekben kín s kétségbeesés vegyültek nemével a fönségnek.

Egyszerre rémítő bőgés hallatszott a börtön ajtaja előtt; a vasveretes tölgyszárnyak csattogva nyiltak föl, s egy dühös bika, melynek szarvain égő szénakötetek lobogtak, rohant be, s künn pokoli gúnykaczaj hangzott. Az előbb említett ablakból ugyanazon perczben egy éles s utóbb elhaló sikoltás hasított az odún keresztül.

A zsidókat az iszony leigézte, s az ének egy ordítássá vált, melyet a sötét kő-ívek rivaltak vissza.

A felbőszült állat az ajtó közelében lefelé vezető lépcsőzetig érvén, hanyatt homlok rombolt le a hágcsókon; leérvén, térdei csuklottak meg, s rémítő ordítás közben rázta lángoló fejét, bukott orrára; forogva s mély kört vájván testével maga körül, míg szarván a szénakötetek szikrát szórtak, s az azokból gomolygó füst az iszonyú jelenetet félhomályba burkolta.

– Fel a hágcsókra! – kiált Nephtali. – Jákob Istene! Eloim légy velünk! – ordított – fel, fel! – A zsidók azon időhézagot használva, mely alatt a dühös bika újra lábra kapott, a kétségbeesés gyorsaságával kapaszkodtak négykézláb a hágcsókon fel.

Nankelreutherné a torony szobájában, mikor az ablak megnyittatott s tekintete a sötétbe mélyedett, a lelket emelő éneket hallá, elnémult, nem tudta hirtelen, hol van, a jelenetet minek magyarázza. De midőn a börtön ajtaja megnyilt, s a vad ordító bikát megpillantotta: elsikoltá magát, inai megtörtek, s hátrahanyatlott. Komoróczi, kinek arczán pokoli kifejezése ült a kárörömnek, fogta fel őt.

Nankelreutherné magához tért. – Ördög te! kaján vérszomjas tigris! mi ez? mi akar ez lenni? – kiáltott fel dühösen. – Ez-e a szemle, melyet nekem készítettél? – Nem, nem! – nyögé, térdre esve s a rabló lábait átkulcsolva – lehetetlen, hogy ily gyáva kegyetlenség létezhessék! – az Istenre! ember, vagy minek nevezzelek! Te, ki ördögöt hiszesz s vándorlelkeket – kit a vihar rettegtet, nem féled az Istent? – Vess véget e borzasztó kínzásnak, ha nem akarod, hogy itt lábaid előtt adjam ki lelkemet. – Nem, nem! – folytatá kínosan – te nem vagy ember! – Ezzel felugrott, s az ablakhoz szaladott újra. – Mi történik itt? – kiált le – nem látok semmit csak füstöt s lángot, s állatbőgést és embersikoltást hallok! Komoróczi segíts! az élő Istenre! segíts! – És újra térdeihez borult a rablónak, ki fagylaló hidegségével a számított kegyetlenségnek legelteté szemeit a borzasztó szemlén.

– Fel a hágcsókra!

– Bár a füst múlnék, – mond egykedvűleg a vad kényúr – magam se látok semmit. Fel se vedd, Ilkám! egy csoport nyomorú zsidó ez, kik húzás-vonásból élnek; kik keresztény gyermekeket oroznak el és ölnek meg; Ábrahám van köztök, ki már panaszai által többször rám uszította a megyék dandárait, s kinek cselszövényei több száz bajnokomba kerültek: rég vágytam őt látni, a vén csalót, a gyermekrablót!

Ilka ki volt kelve képéből; ajkai vonaglottak; szíve, lelke össze volt zúzva a szánakozás és rémülés miatt. – Ember! – kiált fel újra, hozzáemelvén kezeit – te azt mondtad nekem, hogy szeretsz! hallj engemet! első kérésem ez: vess véget e borzasztó szemlének, ha akarod, hogy szeresselek: az Istenre! hallj engemet, s ha őket nem szánod, tekints rám, szánj engemet, ki itt halok el előtted!

– Mi a tatár? – kiált fel Komoróczi – a zsidóknak semmi bajok! nézd, Ilka! egytől egyig az ajtó közelében vannak a hágcsók fölött, egymásba fogózva, mint a denevérek. – Ho hó! így nem számoltunk! – Ezzel Komoróczi hátrafordult s a szoba közepébe lenyuló zsineget rántotta meg, míg Ilka teljes erejéből igyekezett őt hátra tartóztatni.

– Az Isten könyörületes! – mond valamivel könnyebbedve Ilka. – Mit akarsz irtózatos?

Míg a zsidók a hágcsók tetejére értek, s ott összeroskadva s őrült ijedtséggel egymásba kapaszkodva, idomtalan csomót képeztek a bikára szegzett rémült szemekkel: addig az állat fölemelkedett, szemet meresztve, rémítő bőgéssel rohant előre, s a földalatti teremnek szembe vonuló falába csapódott fejével, oly erőszakkal, hogy azonnal összeomlott, s száján orrán megindult a vér. Már nagyobbára leemésztette a láng a szénát szarvairól; a bika magához tért, dühösen tekintett szét, fölemelkedve s bőszülten nyargalta a tért körül, villogó szemeit a remegő zsidókra szegezve.

– Kegyelem! – ordítottak a zsidók, kik eléggé biztos helyzetökben még mindig attól tartottak, hogy a tajtékzó bika felrohan a hágcsókon.

– Istennél a kegyelem! – kiált fel Aminha, térdeit kulcsolva át Ábrahámnak – add áldásodat nekem, atyám, mert meg kell halnunk: nincsen kegyelem a szegény megvetett zsidók számára!

Ábrahámnak a bizonyos halál jelenléte visszaadá bátorságát, kezeit tevé az elhaló gyermek homlokára s csendesen imádkozott; a szövétnekek fénye bűvös világot árasztott képére, s úgy nézett ki, mint Mózes a Hóreb hegyén.

A Komoróczi szobájába egy szolga lépett. – Nyissátok meg a börtön ajtaját! – kiált rá a vezér – s taszítsátok a zsidókat le a hágcsóról.

Ilka felugrott, s mielőtt a szolga a parancs teljesítésére kilépett volna: a szoba ajtaját zárá be hirtelen s a kulcsot szorította kezébe. Komoróczi rábámult.

– Mit akarsz érzelgő? – mond dühösen.

– Semmit! – kiált Ilka – még egy szavam van hozzád, az utolsó: lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.

– Ah! – mond Komoróczi udvariasan – ez már okos szó! jól van, tehát megkegyelmezek; ugyis egy más tréfa jutott eszembe, mely vér nélkül fog ugyan végződni, de mégis hűtendi boszúmat.

Nankelreutherné, szánakozó szívének e nemesb felhevültekor hirtelen meg nem gondolta nyilatkozásának egész fontosságát. A szegény, kétségbeesett zsidók mentve voltak, s ez megnyugtatá őt; az ezután történhetők nem valának még bizonyosak, s ő azt vélte, hogy leleményes esze, s a könnyelműektől annyira imádott véletlen, ki fogják őt újra segíteni. – Új kínzást gondolt kegyed talán? – mond közelebb lépve Komoróczihoz.

– A világért sem, – felel ez. – Eredj! – folytatá, a bejövőhöz intézve szavait – lőjétek le a bikát, s mivel a zsidók úgy is jól megkoplaltak, húsa legyen az övék.

Nankelreutherné kihajlott az ablakból. – Emberek! – kiált fel érthető hangon – megnyertem a kegyelmet számotokra; nevem Nankelreutherné! – Ezzel a kulcsot átadta a szolgának, ki elsietett.

– Miért ez? – kérdé Komoróczi gerjedő indulattal.

– Miért? – mert boldogít velök jót tehetni, s nem birok annyi öntagadással, hogy nevemet eltitkoljam azok előtt, kiknek életét mentettem meg.

– Néhány rossz zsidó életét!

– Lövesd ama bőszült bikát le, s a tied vagyok.

– És?! – – Ők is örülnek éltöknek, s ki tudja, nem gyümölcsözik-e a jótett idővel?

A kevély kényúr gúnymosolyra vonta ajkait.

Aminha alant az ablak felé fordítá fejét, s föltekintett Ilkára, s midőn a csinos nő-főt a szoba világától körülfolyva megpillantá, úgy tetszett neki, mintha szíve könnyebbülnék. – Nézzetek oda! – rebegett ihletve – ott áll a békeangyal, arczát dics folyja körül, mentve vagyunk! – hölgy van közel!

A bika végre, irtózatos kerengésében kifáradva, térdre bukott a hágcsók közelében. – Isten velem! – kiált Nephtali, s leugorván a hágcsóról, a kezében levő hasábfával homlokon csapta a tajtékzó állatot, mely az irtózatos ütésre hörögve ereszté le fejét, dühösen turkálva füstölgő szarvaival a nedves homokot.

Nemsokára megnyilt a börtön ajtaja, néhány szolga lépett be, s két lövéssel, nehéz kanóczczal lobbantó fegyverből üdvözlék a bikát.

– Fátok, tűzszeretek van, – mond az egyik szolga, lőszerét megtörülve – süssétek meg a bikát, a tietek az! – ezzel kimentek, s az ajtót maguk után vágták.

A zsidók magukhoz tértek, s Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát kivéve, azonnal a dologhoz láttak: egy része tüzet rakott, mások a bikát nyúzták s darabolták.

A munka nehezen ment, mert csak két rejtegetett kés találkozott náluk.

Végre jól rosszul sütni kezdették a lefejtett darabokat, s a tűz sötét füstje mint oszlop kanyargott fölfelé s huzódott az öböl felső nyilásán ki; a pattogó tűz körül az éhes zsidók irtózatos csoportozatot képeztek.

Ábrahám egyik hágcsón ült, s Aminha mellette; az öregnek halvány arczán őrültség mutatkozott; fölkelt végre, s felső, kaftánalakú öltözetét levetvén, csendesen haladott le a hágcsókon; Aminha utána bámult, úgy tetszett, mintha atyja minden erejét visszanyerte volna.

A tűzhöz érkezvén az öreg, háromszor kerülte meg azt, a sötét kúpnak boltjára szegzett szemekkel, s reszketeg ének hallatszék ajkai alól. Egyszerre megáll, magasan emeli föl kezét: – Izrael Istene! – kiált – szent és nagy Isten! Jákob Istene! Jehova! itt áll a te vezéred és birád Józua; itt van Jerikó kemény falaival, s készen, elszánt védelemre; hallj engemet, Izrael Istene! s adj szavaimnak erőt.

Ábrahám kissé megszűnt. Most újra ég felé nyujtá mintegy parancsolva jobbját, s lelke mélyéből ordított fel: – Megállj nap! ti Jerikó falai omoljatok össze rombolva és csattogva, s temessetek mindent romjai alá!

Aminha, kit a jelenet különössége leigézett volt, magához tért, ruháját tépte meg keblén, s őrült gyorsasággal szaladt le a hágcsókon; atyjának lábainál rogyott össze s tört hangon sikoltott fel: – Istenem! miért tevéd ezt? ő eszét vesztette, ő őrült!

Ábrahám mindig állott, mintha átkának teljesülését várná.

Egyszerre dühös zaj támadott a várban, ágyúk ropogása hallatszott; ajtók csapódtak be, s a börtön kinyilt: szétszórt hajjal jött Nankelreutherné be szobaleányának kiséretében.

– Nincs valami rejtek a szabadulásra?! – kiált fel. – A vár vívatik, Rozgonyi Sebestyén van a falak alatt, váratlanul, mint villám az égből csapott le; serege roppant, az egész völgyet ellepte, a vár elpusztuland! mi az őrizetnek boszújától mindent tarthatunk! – Ezzel Nankelreutherné a börtön ajtaját bezárta s védgerendát tolt elébe.

Ábrahámnak arcza sugárzott: ő egészen fel volt magasztalva; lelke felköltözött, maga körül nézett s leányára; de senkit nem ismert, csak a zajt hallotta s a mindig nevekedő zsinatot künn.

– Hála neked, Izrael Istene! te meghallgattad szolgádat! – kiáltott fel, s ajkát összeszorította, tagjai roskadni kezdettek, mint egy látnok tekintett még egyszer maga körül, azután összerogyott.