Ostrom.

– – – – – – – – még állasz utósó
Harczodat állván a vas erőszak ütései ellen.

*

– – – – – – – – szemében ölő tüz.
A szabad elszántság megemésztő lángjai égnek.

Vörösmarty.

Látkörünk változik. – Míg a zsidók Vadnán a leölt bikát sütötték s Ábrahámnak őrült magasztaltsága Aminhát lábaihoz csalá: addig a vár alatt a Sajó mentében, mélyen a szűk völgyben, magas poroszlopok emelkedtek. Komoróczi egyik ablak előtt állott, s a különös jeleneten látszék gondolkozni. Tél vége felé volt; a homokos völgyalj, félig kiengedve a fagyból, a porfelleget fejthetővé tevé. – De mi okozhatja azt? – Ellenség? honnan ily hirtelen? – azoknak repülni kellene, mert kémei csak az indulásról tudósíták.

Azonban az ajtó hirtelen kinyilt, s Bélián lépett be. – Uram! – szólt vigan – derék fogás vár ránk; egy folt marhát hajtanak a vár felé; hitemre! épen jókor: mióta a bérlettek szaporodnak, gyorsan apad az eleség.

– Marhák! – mond élénken Komoróczi – siess le! vegyétek körül, hozzátok egy részét ide, a többit Galgóczra kell hajtani, ott tágasb hely van, s Walgatha is otthon.

Bélián élénk örömmel fordult vissza. – S az emberekkel, kikre találunk, mit tegyünk? – kérdé.

– Akaszszátok őket a fákra, az út mellé!

– Úgy minden vándort elijesztünk innen, – jegyzé meg kissé tartózkodva a másik.

– Mi volt ez! – csattant fel a vezér. – El! – úgy legyen! – Inkább akarom, hogy kerüljék váramat, minthogy országút kanyarodjék aljában. Te ezt nem érted, – mehetsz!

A küldött néhány percz mulva az udvaron termett: trombita harsogott, a mindig csatára éber sereg egy része lovakra kapott, s a lecsördülő tölgyhídon keresztül dübörgött. Leérvén a vár tövéhez, a parancsnok rendbeszedte embereit. – Te! – mond egy fiatal rablóhoz, ép, gömbölyű arczczal, kinek csinos öltözete alparancsnokra mutatott – néhány kopjással e kiálló szikla mögé vonulsz, s csak akkor ugrasz elő, mikor a marhák elhaladtak; én majd előlkerekedem. – Ezzel Bélián még egyszer maga körül tekintett. – Ej – szól – igen sokan is vagyunk: hiszen majd az egész őrizet itt van; fele menjen vissza a várba.

Az ifjú, kihez előbb intézte szavait, megszólalt: – Uram! – mond – nem árt, ha többen vagyunk: nem bukkanhatunk-e számos kiséretre? – szinte hihetetlen, hogy néhány ember Vadna alatt ily folt marhát merne elhajtani, holott tudva van, hogy e völgybe lehet ugyan jőni, de ki innen nem, mert a várormon a vad keselyű, kinek éles szemét semmi sem kerüli ki.

– Igazad lehet, – felelt Bélián – hát csak vonulj félre, én a többiekkel előre vágtatok. A portól észre nem vehetnek még a hajtók, s jó távol is vannak.

A fiatal szabad-zsákmányos a várdombnak egyik kirugó sziklája mögé vonult; kisérete majd ötven emberből állott, kik alig várhatták a megtámadás perczét.

– Hátrább, hátrább! – suttogott az ifjú, a lovak előtt ellovagolva; emberei beljebb vonultak, s a kirugó sziklának félkört képező keblezetében úgy el voltak rejtve, hogy őket csak az veheté észre a fáktól kárpitolt völgyodúban, ki figyelemmel nézett e rejtekbe.

Bélián előre hajtván lobogó kantárral, balra a völgyben, a sűrű tölgyerdő párkánya felé tartott, s ott a fáktól és bokroktól meglehetősen el volt leplezve.

A rablók suttogva beszéltek egymással.

– Közelednek, – mond az egyik magas, hosszú orrú cseh, Bélián közelében, utat szabadítva magának a bozót közt, s lova kantárát megragadva, melyről leszállott az előbb, hogy annál észrevétlenebbül vizsgálódhassék; – ideje, vezér!

– Előre! – szól a parancsnok – de csendesen; – álljuk el az utat.

Borzasztó «haj rá» kiáltás hangzott egyszerre hátulról, alkalmasint a szikla mögé rejtetteké. – Bélián intésére serege egyenesen a marhák felé vevé szaladását. A csorda, e véletlen üdvözletre, lesütött fővel s karikába felkanyarodó farkkal kezdett rémítő ordítás közben az erdőbe utat törni magának; néhánynak feje ütközött a százados tölgyekbe, míg mások a támadókkal csaptak össze.

De semmi kiséretet nem vehettek észre a rablók, kik tág torokkal kisérték a hátulsó sereg ordítását.

– Csendesebben! ne kiabáljatok többé! – kiált a vezér. – Néhányan szálljatok le a lovakról, s igyekezzetek a csordát összetéringetni; nincs ember mögöttük, a mint látom, alkalmasint észrevettek s szerte szaladtak.

Azonnal többen leugrottak lovaikról, mások lóháton nyargaltak a felbőszült állatok elébe, s kezdték azokat körülfogni s halk hógatás által egy csomóba téríteni.

Míg ezen az oldalon a Bélián emberei a marhákkal bajoskodtak, a másikon, hová ő az ifjú rablót állította, újra borzasztó ordítás hallatszott, de az előbbivel egészen ellenkező szellemű. – A parancsnok megütközött, s a várról lebömbölő néhány lövés s a visszatérési jel őt még inkább elkábították. Végre ő is jelt adott az erdőben elszórt embereinek; de alig volt fele csapatjának együtt, mikor az oszló pornak köde alól fejlettek ki a Rozgonyi Sebestyén széles veres, fehér és zöld zászlói, a búcsuzó naparanyozta mellvértek, a fényes sisakok havas kócsagokkal, s a villogó emelt aczél.47)

Néhány percz múlva Bélián serege körül volt véve. Míg Rozgonyi Sebestyén az elszánt dühös rablókkal vívott: addig Zokoli Mihály néhány vállalkozóval a vár felé száguldó fiatal rablót vette űzőbe. Mint tarka szövet, alig szemmel utolérhető gyorsasággal kanyargott jobbra a kigyózó várúton fölfelé a robogó rablósereg egy része; a kapuhíd lecsattogott, s a menekvők gyorsan dübörögtek azon keresztül. A következő perczben Zokoli a várkapuhoz ért, de későn; a híd felvonult s bezárta azt előtte. E közben, egy a vár rovátkairól intézett lövés ágaskodó paripáját terítette a földre.

Komoróczi a várudvar tornáczán állott, arcza kikelve, s azon a legnagyobb dühösség volt kifejezve.

– Hol van Bélián? – kiáltott a megérkezettre, oly hangon, mely annak ereiben a vért fagylalá meg.

– Nem tudom, – volt a remegő felelet – minket az ellenség űzött ide, ellent nem állhattunk, mert alig vagyunk ötvenen, s ők ezren felül.

– Nyomorult! – kiáltott fel Komoróczi s övéből egy pisztolyt vont elő. – Ökrökkel ijesztettek el benneteket! – volt időtök a porfellegek közt az ellenség számát kitudni, de nem szívetek, Béliánnak segítségére rohanni, ki mint oroszlán vív!

– Vívtunk mi is! – szól mentegetődzve az ifjú – de el voltunk vágva tőle; s hozzá nem férhettünk.

– Elvágva! – hah, gyáva kölyök te! – utat tudtál eddig törni magadnak, de nem a vitéz főnökig! Elvágva? vágja hát a sors ketté nyomorult éltedet, rossz szolga! – Ezzel, a pokol hidegségével irányozott az ifjúra, a lövés eldördült, – s amaz hanyatt homlok bukott le lováról. A csapatban rosszaló zúgás hallatszott.

Mint a villám termett Komoróczi az udvaron, s egyiknek a zajgók közől ketté hasította fejét; – azzal körüljáratá szemeit, mintha mondaná: merjetek. Egy hang sem hallatszott, s a vad rablók közt néma csend lőn; szemeik a földre voltak szegezve, s képeiken a halál sápadtsága ült.

– Te Wasku!48) – mond egy idős kopjáshoz fordulva a vezér, kinek vad tekintete, bozontos feje s avában fénylő bőröltönye egészen létesíté egy rablónak képzetét. Vedd e néhányat magadhoz, s repülj a Bélián segítségére, ha valamelyitek a Rozgonyi fejét idehozza, száz aranyat nyer. – Ezzel kardjának intésével mintegy ketté választván a csapatot, éles hangú sípba fújt s a kapu hídja lecsördült újra, s Wasku dühös elszántsággal rohant ki azon, mintegy húsz legénynek kiséretében.

– Ti többiek – folytatá Komoróczi, hüvelyébe eresztvén kardját – le a lovakról s fel a falakra! – Már az őrizet nagyobb része a falakon volt, odasiettek a többiek is. A vár gerinczén egy erdeje csillogott a kopjáknak s kardoknak, többen lőszerüket tölték. Néhány percz múlva nehéz ágyukat vonszoltak elő. – Utánam! – kiáltott Komoróczi, míg többen húsznál igyekeztek az ágyúkat utána tolni a hágcsókon fölfelé; végre a már előttünk ismeretes puszta terembe értek. – Félre az asztallal s székekkel! – kiáltott a kényúr, egy széket a szegletbe vágva – tépjétek a kárpitokat le az ablakokról! – így – most vonjátok az ágyúkat elő!

A vezér az egyik ágyút maga fekteté öblével a nyitott ablakba s irányzá a közelgő támadókra alant – ezzel a nekie egy kopjástól nyujtott kanóczczal tüzet adott, az ágyú eldördült, majd a terem közepéig visszarúgódva; pár pillanat múlva füstje eloszlott. – Oda nézzetek! – mond Komoróczi – kettőt söprött el! Te Russián, és te Hondzsa49) itt maradtok, mindjárt küldök lőport s tekéket; én a falakra sietek. – A kényúr gyorsan odahagyta a termet, míg a bennmaradtak a többi ágyúkat is az ablakok párkányaira fektették.

Nemsokára targonczákon hozták a lőport s a vas és kőtekéket a terembe; az öblös ágyúk bömbölni kezdettek, minden lövés után visszarugódva s füsttel töltve el a termet.

Komoróczi a várfalra siete: a védőkön félelem helyett vad dacz és harczvágy valának kifejezve.

– Vezér! – kiált fel egy majd óriási rabló kanóczos lőszerét töltve – a konyhákban vizet forralnak, s ólmot, szurkot olvasztanak, hitemre! ha ide hozza arczát Rozgonyi, oly kenőcsöt eresztek a képére, hogy az ördög rá nem ismer, ha pokolba érkezik.

– Itt! – szólt élénken egy vaskos rácz, néhány tömött zsákra verve – ótatlan mész! – ez a szemeknek hasznos s erre a meleg víz kedves mosdó – vígan!

– A porfelleg – mond Komoróczi – erre gomolyog, résen legyetek, a vívók jőnek – a nagy Procopra! lábtókkal, s a szándék komoly, – folytatá nevetve. – Legények! alig várom, miként sodratjátok a nyomorúltakat a mélységbe alá. Add ide fegyveredet, Franta50) – egy mellette álló sápadt suhancztól kiragadva a fegyvert, – ott egy fénylő sisakot látok, emberét üdvözlenem kell, mint e lak ura.

A vívó seregnek egy része közeledett, s a mint a vár aljához érkeztek, leugrottak lovaikról. Azon vidékiektől, kik nehéz ökrös szekereken hozták a vívólábtókat, átvették azokat, s ketten, négyen fogva egyet-egyet, kezdének a vár szikladombján a kanyargó úton feljebb s feljebb haladni; utánok jól összeszorult csapat sietett a kapu felé.

Komoróczinak fegyvere ropogott, s egy az elsők közül azonnal összerogyott.

– Hah! – kiált dühösen – nem az, a kit akartam, más fegyvert ide!

– Nézz arra le, vezér! – kiáltott azon óriás, ki kevéssel ezelőtt szólítá meg.

– Pokol! – ordított Komoróczi – a Bélián veres dolmányát látom ott – – egy fára vonják fel! – Erről ismerek rád Rozgonyi Sebestyén; de ne legyek én Vadna s Galgócz ura, s Komoróczi, ha nem függesz szegen termem egyik oszlopán! – Bélián, – miért épen ő? százat adnék ez egyért!

A mint a védő sereg a völgybe előtekintett, a szemle nagyszerű volt, a várral szemközt a már olvadozó Sajó csillámlott, roppant zúgással hordva dagadt árján a jéghasábokat, melyek hol fel, hol leemelkedtek, összecsapódva s rémítő ropogással megtörve egymáson. Túl rajta sötét sűrű erdő vonult el, mint fal, mely bár lombatlanul, tömöttségével a látkört határolá. – A víz s vár közt ömlengő porfellegben szaladgáltak ordítva a Rozgonyi marhái.

Jobbra gyalogság volt felállítva, s oly hosszú homlokot képzett, hogy végét látni nem lehete: mert a völgy kanyarodtába mélyedett. A vár tövében a vívó-csapat; alant balra az erdő szélén néhány rabló lógott a fák kiálló ágain, kiket Rozgonyi akasztatott fel. Jobbra a távolban a Bélián népének megmaradottjai, a vártól el lévén vágva, hanyatthomlok rohantak Galgócz felé, melynek toronycsúcsai látszottak erdőpalástjokból: köztük Wasku és emberei.

– Futnak! – kiált Komoróczi a falon magánkívül – látszik, hogy Bélián nincs köztök!

A vívó-csapat hadfiai e közben a lábtókat támasztották a falakhoz, s gyorsan haladtak fel rajtok, rémítő kiáltással.

– Vizet, szurkot ide! – ordított le a várudvarba Komoróczi. – Jőnek! eredj Axamith a másik oldalra, s kormányozd a védletet. – Ide, ide! – kiált, a lábtókon fölfelé haladókhoz fordulva. – Rám nézzetek – folytatá, embereihez intézve szavait. – Ezzel roppant erővel ragadta meg a falra támasztott egyik lábtó végét s hirtelen lökéssel oldalt nyomta. A legelső vívó hosszú kardjával kezéhez vágott, de siker nélkül, s hanyatthomlok bukott alá. Ezt még kettő követte irtózatos hullásában; a vár tövében a sziklába csapódtak s onnan, ívet képezve, a mélységbe zuhantak alá. – A lábtó azonban egészen le nem hullott, hanem balra csúszva, a várfal egyik kiálló gerinczébe ütközött, s néhányan a rajta lévők közől a zuhanás következésében felülről aláfordultak, s mint vadmacskák csipeszkedve a lépcsőpálczákra, függöttek a szédítő mélység fölött, erőködve az egyensúlyt visszanyerni, míg fejeikre a fal ormáról ótatlan mész s egy üst forró víz zuhogott alá s lesodrotta őket.

Hasonló erővel taszíták mások a lábtókat vissza, s a vívók lankadni kezdettek. Zokoli Mihály hirtelen a csüggedők közt terem. – Fiaim – kiált fel – rajta! – segítség jő; ne lankadjatok! – a vár kincscsel teli, a tiétek minden! – Azonnal a lábtókat újra a falhoz támasztá, míg annak ormairól záporban özönlött az olvasztott ólom, szurok és forró víz.

Néhány lábtónak végébe Zokoli nehéz vasszegeket veretett, s hirtelen élesztett tűznél izzásba hozaván azokat, úgy támasztatá a falakhoz. A csel sikerült, kik le akarták kézzel taszítani, összeégették magokat, s a kik horgokkal próbálták feszíteni, a vas végekbe nem akaszthatták azokat. Igy meglepő gyorsasággal rohantak a vívók fölfelé, fejeik fölött kisded kerek pajzsokat tartva. Zokoli az első volt a falon, körüle mint sűrű rostélyok emelkedtek a lábtók, s rajtok özönlött megszakadatlan árban a vívó nép.

– Fel! fel! – hangzott mindenütt, s nemsokára a falakon vívtak már.

– Michalek! – ordít Komoróczi, egy vállas férfiúhoz intézve szavait – a zsidókat szúrjátok le! a rejteket tudod, Ilkát vidd le s gyorsan szaladj vele Galgóczra! mondd nevemben Walgathának, hogy készüljön!

Ezzel Komoróczi a harczolók közé rohant s rémítő pusztítást tőn a vívók közt. A csata a falakon majd egy óráig tartott; végre Zokoli kitűzte a háromszínű zászlót a vár szegletébe s lenyargalt az udvarra, hová már többen gyűltek össze emberei közül. A kaput leeresztette, s diadalujjongások közt tódult be a Rozgonyi serege. Mint a raj lepték el a várnak minden zugát; de rémítő volt megjelenésök: mert míg a dühös, felizgatott népnek egyrésze szárnyas kárvágygyal kobozta fel a termeket: addig mások a födeleket gyújtották meg. Eszméletet vesztve, boszút lihegve dúlt a nemtelen, hirtelen összeszedett vívó-nép; a Zokoli szava elhangzott az irtózatos zajban.

– Hol Komoróczi! – kiáltott fel – élve kerítsétek őt kézre! – Vége legyen az öldöklésnek! – Mind hiában. – Néhány foglyot kötöztek a kút oszlopához a várudvar közepében. Körültök a szűk tér tele volt holtakkal; a nők a konyhába vonultak; s csak rémítő sirásuk hallatszott.

Egyszerre a hegyes födelekből itt-ott keskeny lángok emelkedtek, a zsindely pattogni kezdett, míg nehány percz alatt a recsegő elem az egész vártetőt elfutotta; a dühös szél mindent lángba borított, csak néha, kanyarodásaiban löveltek tűzoszlopok fel s láttaták a szenesülő léczezet bordáit. – A győzők egy része hátravonult, mások oltottak, mint lehetett. Az egész jelenetnek irtózatos tekintete volt. A nap már hanyatlani kezdett, tágas tányéra a gomolygó füstoszlopokon keresztül sötét tűzben égett, s a lángok halkal ritkultak, fölemésztvén majd mindent, a mi gyúlható.

Alig félóra alatt puszta sötét falai emelkedtek föl a vadnai várnak, falréseiből s a szétpattogzott ablakokból láng csapódott ki, s nyaldosva kanyargott a tornyok körűl, míg a füst, mint esőterhelt sötét felleg voná palástját a büszke laknak még enyésztében is nagyszerű romjaira.

Alant az erdő szélén állott Rozgonyi Sebestyén; arczán a bátorság s kegyetlen dacz hideg, véres kifejezése ült.

Végre csend lőn. A termek kiürültek, a zsákmány az udvarra volt halmozva, s fegyverekből, ágyneműből, ruhákból, rézedényekből állott; de pénzre sehol sem találtak. Vagy igen el volt az rejtve, vagy Komoróczi jókor eltakarította láb alól.

A sereg, mintegy megcsalódva reményében, mogorván vette körül a nemtelen silány martalékot, s dühös, boszuálló tekintetet lövelt a foglyokra, kik remegve várták a legborzasztóbb halált.

Rozgonyinak egy hirnöke érkezett a várba. «Mindent kardra kell hányni, gyökeresen ki kell pusztítani a rablófészket!» ez volt a vezér parancsa. – Zokoli akkor lépett ki a beltermekből. – Mi az? – kérdé a hírnöktől. Az ismétlé a parancsot.

– Eredj le uradhoz! – szól az ifjú levente, kinek aggszerű vonásain a csata hevének bibora ült – mondd meg neki nevemben, hogy bízzon rám mindent, majd eligazítom én. Halál csekély büntetés a nyomorultaknak, s ők várnak rá, majd jobban meg tudom én velök bánatni gonosz tetteiket. Hurczoljátok őket a várfenékbe! ha zárva lelitek, törjétek fel az ajtókat; lehet, hogy oda rejtette Komoróczi kincseit.

Zokoli e parancscsal, a mennyire gyanítnunk szabad, az öldöklést akarta kikerülni.

A foglyokat azonnal a várrejtek felé vonszolták; de ennek kemény tölgyfaajtajára csak későbben akadhattak, úgy el volt az egyik pinczének szegletébe rejtve.

Az ajtót zárva találták, s belül néma csend volt.

– Hol van Komoróczi a vezér? – kérdé Zokoli élénken, körültekintve az udvaron, hol csapatjának egy részével maradott.

– Nincs sehol, – eltűnt, valami rejteken szabadult ki! – mondák többen.

Valóban sem ő, sem Axamith nem találtattak; de Michaleknek teste, kire Komoróczi Nankelreuthernét bízta, hevert elnyujtva a várrejtek előtti pinczében. Oldalán rövid kopja fészkelt, s úgy látszott, hogy a vérző sebnek ellenére, melyet még alkalmasint az udvaron kapott, akarta urának parancsát teljesíteni.

Zokoli a várban még egyszer szoros vizsgálatot tartatott, s az abból kivivő földalatti útnak nyilására is talált.

Végre feltörék a várfenék ajtaját, s az ifjú hős maga, több szövétnekek kiséretében lépett be. – A jelenet, mely itt rá várt, őt leigézte.

Miként a szövétnekek veres lángderületet hintének szét az izmos kőívekre, halkal a tekintet is tágasb látkört nyert. A bolt közepén a hamvadt máglya körül itt-ott nehéz fahasábok hevertek, a füst mint szürke kárpit hullámzott, fönn a nyilásokon szivárogva ki s alább majdnem tölcsért képezve.

Jobbra a tűzhelytől a leölt bikának egy része; tovább egy csomóban guggoltak a zsidók, arczaikon kétségbeesés. – Nankelreutherné balra a falhoz támaszkodott, vonásaiban inkább elszántság, mint félelem mutatkozott. – Ábrahám féltérden hevert a zsidó csoportozat előtt, mellette a földön nyúlt el Aminha, s szelid fejecskéje húnyt szemekkel az öreg térdein nyugodott. A halvány arcz körül szétvált arany fürtözet ömlött el, s karjai életnélkül függöttek; Ábrahámnak ajkain néma vonaglás mutatkozott, szemei leányára voltak függesztve, s egész valóján valami oly mélyenkeserű és bánatos ült, hogy a szívet ragadta meg.

Zokolinak lábai a földbe gyökereztek, hirtelen szavakra nem talált; mögötte a betódulók félkört képeztek; vonásaikon szánakozás nem látszatott, s csak parancsra vártak.

Rövid szünet után egy dörgő hang hallatszott, s nehéz fényes fegyverzetben csörtetett a hágcsókon egy termetes lovag le, hegyes tőrben végződő sisakja alól szőke sürű hajzat tódult ki s arczán egyszínű pirosság terült. A lovag mintegy harmincznyolcz évű lehetett, arcza férfias és erőteljes.

– Hol vagy Ilka? – kiáltott – itt volnál-e? – igaz-e, a mit künn hallottam az egyik fogolytól? szólj! merre vagy?

Nankelreutherné arczát e fölszólításra öröm borította el. – Szabadulás! – kiáltott fel szenvedélylyel. – Igen, ezek barátok! – itt Zokoli, s a hol ő van, gonosz nem történhetik; amaz ott férjem Nabuchodonozor! – Ezzel Ilka gyorsan szaladott férjéhez, s szívéhez szorította. – Lelkemre! – mond – élénken – én mégis jó vagyok hozzád, mert én örülök neked! Igy tartá férjét néhány perczig ölelve, s hátralépett, nemével a félkomoly, féltréfás neheztelésnek. – Érdemetlen vagy ezen ölelésre, lovag – folytatá. – Ugy kellett-e engem magamra hagyni Pesten s gyáva nyomorult szolgákra bízni? kik a helyett hogy védtek volna, nyulakként szaladtak meg. – Félre tőlem! – Istenemre! ha meggondolom, mennyi öntagadásba, nyugtalanságba s méregbe került ittlétem, szemeidet kaparnám ki! – Egy nőt ily veszélyes időkben a legnyomorultabb szolgákra bízni?!

– Kedvesem! – szólalt meg végre Nabuchodonozor meglepetve – a mint künn hallám, te nem oly búsan töltötted itt az időt, – s honnan gyaníthattam én, hogy Pesten, a hon közepén, veszély várjon rád?

– Nem töltöttem búsan időmet? még te merészled lelki erőmet s öntagadásomat mint vétket lobbantani szememre? – riaszt rá szemrehányólag a nő – annak köszönd, hogy életben vagyok én és ezek itt: mert ha a te eszed szerint a hős lovag nejét játszottam volna, most nem volnék itt, vagy? – – –

– Béke, lovag s nemes asszonyom! – vág közbe Zokoli – adjunk az égnek hálát, ki így hagyá a dolgot történni, és siessünk innen ki!

– Kegyed! – mond Nankelreuther hidegen – előbb a maga ügyét hozza tisztába, mielőtt mások dolgaiba avatkozik, s kiméljen meg beavatkozásától! ki hont s királyt képes elárulni, azzal Nankelreuther Nabuchodonozor nem szól s nem vív!

– Mi volt ez? – kiált fel Zokoli önkénytelen kardjához kapva – ki meri e gyalázatos vádat magyar nemesnek szemébe mondani?

– Én s az egész tábor, egész Buda és Pest, Szilágyi s a király! – felel büszkén a német ember. – Ne nyulj kardodhoz, mert nem illet téged a nemes fegyver, kétszinű áruló! ki barátságot s csatlakozást szinleltél, s titkon a hont az ellenség kezére akartad játszani! – A király néhány percz előtt érkezett a táborba, ott többet hallasz!

Zokoli elnémult dühében. – Mi ez? – mond – de nem – nem lehet! kegyed őrült, lovag! – az öröm kábította el; de e szavakért számot kérendek.

– A mint tetszik! – felelt megvetőleg Nabuchodonozor – de csak ha a király akarja, hogy kegyeddel bajt vívjak!

Míg e szóváltás Zokoli s a német lovag közt történt: addig Ilka meredten nézett férjére; végre megszólalt.

– Áruló! s ez itt? Zokoli? ha ha ha! – s a király hinné ezt? – Istenemre! úgy az én hitem nagyobb ezen ifjúban: mert ma merném a koronát kezébe adni s a király ágya elébe állítani, mint éji őrt.

– Köszönöm! – mond Zokoli érzékenyen. – Ha áruló vagyok, lovag! – folytatá büszkén – úgy nem érdemlem, hogy a nap éltető sugárinak legkisebbike világítson. – Hogy kegyed az árulót megveti, nem kárhoztatom; de még ma bátran adandja nékem békejobbját, mert a magyar szívhez kétszínűség s árulás nem fér soha!

– Csendesen! csitt – ah, ne veszekedjetek! – mond Ábrahám suttogva – lám ő alszik – szemei húnyva vannak, mégis szép ő; ugy-e, ugy-e? hátha szemeit felnyitná! az eget látnátok! – Mit kiáltottak itt? ti durva nép! angyalok álmait a csillagok őrzik! – Nézzétek őt, – folytatá hallhatóbban s a leányka homlokát simogatva – ez itt Aminha. – A világ azt mondja, hogy ő nem az én leányom; pedig – – oh, Ábrahám istene! te tudod, mennyire az enyim ő, – igen, az én leányom ő! – miként látjátok – ezekkel az aranyhullámokkal szép fején, ezzel a kis szájacskával, – így lépett ki szivemből? – nőm mitsem tud róla – ő csak az enyém!! – nekem adta őt az Isten, s mióta őt adta, koldússá lett a természet! – mert pazar volt, s kába fővel szórta minden kincsét ezen egyetlenre, míg tárháza kiürült, mint a szegény Ábrahám raktárai! – Ki mondja, hogy Ábrahám a leggazdagabb izraelita Budán! – Nem, nem! ő szegény mint a természet! – Hiszen mondtam, hogy a sors, mint könnyelmű naplopó, szórta tele marokkal a szépség, az ész és szívjóság gyöngyeit e gyermekre. Csitt! hagyjátok őt aludni! hiszen oly hideg, oly sötét van! s ébredni nem jó – mert az álom édesebb a valónál. – Félre a szövétnekekkel – ti vizsga emberek! – hiszen ha szemét felnyitja, megszégyenül a nap világa – hagyjátok őt pihenni! – Oh, a szegény zsidónak éj a világa, s élete mostoha! – ki van ő taszítva – megvetve, mint a fekélyes! – pedig a te néped az, Jehova! – Ábrahám leeresztette fejét s szemein nehéz könyűk csillogtak. – Keresztény vért keres a zsidó? – folytatá mogorván – gyermeket gyilkol úgy-e? ezt mondjátok ti, álnok, szívtelen hazug emberek! pedig e gyermek itt! – – nem, nem! ne higyjetek nekem! – ő nem keresztény! – Pihenj – aludj – jó éjtszakát!