A Rom Titkai.

A legmagasb csillagzathoz
Emelték büszke vágyai.
Nem volt oly messzeség, hová nem
Vivék fellengő szárnyai.

Schiller, Szenvey ford.

Egy nyiláshoz ért, mely e földalatti tágas boltozatnak kapuját képezé, s vastag vasrudakból készült rostélylyal volt azon sötét folyosótól elkülönözve, melyben állott. Helyzeténél fogva őt lehetetlen volt a teremből látni; hallani pedig lépteit annál kevésbbé, mivel az odabenn hangzó dal minden neszt felülmult.

A földalatti öböl előtte annyiban különbözött pinczétől, hogy ékbe futó ívei igen magasak voltak, s góth ízlésben több szorgalommal készítve, mint közönségesen pinczékben szokás. Várfenék24) volt ez, melyet történetünk korában vagy rejtett kincsnek tartására, vagy vívás alkalmával menedékül használtak. Többnyire tekervényes és földalatti utak vezettek ki ezekből, eleség megszerzésére ostrom idején s menekvésre sürgető veszélykor számítva.

A mint Zokolinak tekintete a nagyszerűen ünnepélyes, fényesen szövétnekekkel világított boltozatokba mélyedett, az első, a mit megpillantott, oltár neme volt, majdnem szemben vele, aranytól csillogó; alatta emelvény vonult körül, három lépcsővel, finom szőnyeggel borítva.

Az oltáron fekete feszület, s az istenember rajta a legfinomabb ezüstből; jobbra az oltártól más emelvény állott három karszékkel, s ezt hófehér mennyezet borítá, gazdagon színes virágokkal hímezve.

Az áldozóasztal két oldalában háromlábú, földön álló magas tartókban, ezüst serpenyőkben töménynyel vegyült szurok égett.

A mennyezet alatti székek középsőjében ült egy azon aggszerű ritka alakok közől, melyek tiszteletre, sőt ájtatosságra ragadják a nézőt.

Feje teteje hajtalan volt, míg halántékait s agya túlrészét sürű ezüst hajhullámok folyák körül, s szabályos, majdnem görög tisztaságú arczélének dicskoszorújaként fénylettek. Szemei az öregnek, ki több mint századosnak tetszett, mélyen feküdtek öbleikben; de azokban valami oly szilárd erő s áthatás mutatkozott, mely szinte félelmet gerjesztett, de olyat, mely nem aggasztó nemű, hanem azon tartózkodásból foly ki, melyet egy tiszteletreméltó alak idéz elő.

Öltözete e férfiúnak nyuszttal prémzett s béllelt felső öltöny volt, hasított ujjakkal, térden alól érő, alatta festetlen magas bőrcsizmák valának láthatók, minden sarkantyú nélkül. Kard nem csüngött oldalán; s alsó öltözetét az összevont felső nem hagyá kitűnni; gömbölyű, alól elálló nyusztprémmel kerített süveget tartott kezében. Tekintete nemével a megszokott felsőségnek járt az őt körülözönlő sokaságon végig. Szakálla ezen ritka alaknak övön alól ért, s nagy szorgalmazásra gyaníttatott.

Az oltártól s az elébb leírt érdekes alaktól balra, egymással szemközt magas férfiak állottak, téliesen öltözve, többnyire fegyveresek, s mivel a teremnek két öblét sokaságukkal betöltötték, az egész jelenetnek felséges tekintetet adtak. Előttük s itt ott a terembe lenyuló vaskarzatoktól védett hágcsókon nők és gyermekek valának kivehetők.

Ezen egész népcsoportozat, mely több százból állott, csendes hangon énekle egy ünnepélyes teli hangzatú szent dalt, melynek verseit előbb egy ember mondá el, halk, de érthető hangon előttök.

Nemsokára a Zokoli megérkezése után, a teremnek azon ajtószárnyai, melyek tőle balra estek, felnyíltak, s Serena lépett be festői bársony öltönyében, melle alól fehér fellegzett selyem alsó ruhája hullámzott ki; fejét irigy fellegébe borítá a kétrétű fátyol, kerek télies süveghez tűzve, s termetének felső részét egészen körülfutá.

Serena volt. Az ifjúnak egy tekintet kelle csak őt megismerni; a fennebb leírt kisebb boltozatban látott idősb nő követé a szép hölgyet, hasonlóul fátyollal elfödve. A nők haladtak, s minden szem rajtok függött. Járása Serenának könnyed, nemes, méltósággal teljes volt, s mégis oly gyermekded, szűzies, hogy lebegni látszott inkább, mint menni.

A százados agg mellett foglalának jobb és baloldalon álló karszéken helyet, míg az öregnek egy szeretettel teljes, majdnem kényeztető tekintete látszék Serenát üdvözleni. Később jobbra fordítá fejét, s szeme egy az oltárhoz közelgő férfiúval találkozott, kinek tagjait finom gyolcs-ümeg borítá bokáig, melyen felül tág pluviale a legszebb aranyszövetből, volt terítve; fejét sajátságos alakú, a püspöki süveghez igen hasonló föveg födé. Tizenkét, fehér talárokba öltözött fiatal férfiú követé őt, vastag sárgaviasz-, kiáltó színekkel tarkított szövétnekekkel.

Az első, kiben azonnal felsőbb tisztű lelkészre ismert Zokoli, az oltárhoz lépett föl, s miként egy ihletett, alázatos tekintettel fordult az őt bámuló néphez, s áldó kezeit nyujtá ki; leventénk a szétvált köpenyeg alatt, a hófehér ing mellén, egy vérveres, aranyszélű kelyhet látott hímezve, arany ostyával, mely fölötte lebegett.

Azonnal tudta: hol és kik között van. Ezek hussiták, szólt magában: s mivel üldözéseknek vannak kitéve, rejtekben s távol magányban tisztelik önmódjuk szerint a menny urát; alkalmasint valamelyik martyrjoknak ünnepét ülik most, mert azt mindig éjjel szokják tenni.

Ezen óvott földalatti ünnepély minden jelenségeit mutatá azon felhevülésnek, azon hivői odaengedésnek, mely az anyaszentegyház kora századaiban annyira feltünő volt.

Nem vala itt azon hanyag egykedvűség látható, mely egyházba nem az ájtatos hivőt, az Isten alázatos imádóját, hanem a heverő időlopót vezeti; szentségtelen könnyed beszéd hangjai nem susogtak, nem ült a ledér mosoly az ajkakon; nem csevegett szomszéd szomszéddal; nem járt-kelt a teremben: imádni jött ide a nép s titkon gyűlt össze; kereste rokonhitű sorsosát; a lélek, a hit, a szent szenvedély folyt s olvadott össze. Egy arcza volt a jámbor gyülekezetnek; egy óhajtása emelkedett a durva kőiveken keresztül a magasba; minden gondolat Istenhez volt irányozva.

Végre az éjfélutáni mise elvégződött s a hajnali harmat gyöngyeivel, a derengő koránynyal szállt a szent áldozat a hivő keblekbe. Kenyeret osztott az oltár embere a zsámolyához egyenkint járulóknak s ezt a kehely szőlőnedve követé.

Az öreg, ingadozó lábain egy vértes ifjú lovagtól s a szelid fátyolozott Serenától vezettetve, szállt le mennyezete alól s borult az oltár elébe; ezüst szakállának erdeje az emelvény szőnyegén hevert, mint havasi hó.

Így fogadá ő a kenyeret s a kelyhet; így Serena, ki még egyszer emelte föl csipkefátyolát, még egyszer láttatá arczának ábrándvonásait az elragadott Zokoli előtt, de újra egy pillanatra, újra csak a körülte gomolygó tömjénfüstnek ködétől határozatlan vonalokba elfolyva. Az ifjúnak lelki állapotja valami oly sajátnemű volt, hogy önmagát lepte meg; Serenát második látás után már olybá tekinté, mint régi ismerőt; úgy jött neki, mintha tőle elválni nem lehetne, mintha végre azon érzés magasztaltságát és szentségét, mely egész lelkét elfogta, megkeskenyítné, megszentségtelenítné, egy nyiltabb, öltözetlenebb tekintet a bájos hölgynek arczába, s mintha jól esnék neki szerelmének dicsőült alakját, mérhetlen távolban, mint égből lepillantó szerafot, tekinteni. Mindezen emelkedettsége az érzéseknek, mely a jelen köznapi életben a hihetőség határain túl esik s csak ritka, szűzien tiszta kedélyekben lakozik, egész összhangzásban volt történetünk korának szellemével.

Nem volt e kor ment nemétől a rejtélyes ábrándságnak: a holtak lelkeinek megjelenése nem nevetséges, tagadott; s a gonosz lélek beavatkozása az élet viszonyaiba, számtalan esetekben előhozott, beszélt, igaznak állított dolog volt. A csillagok befolyása az emberek életére s az események fordulataira; a jóslók hitelessége s több ilyenek, napirenden valának. Ezek a szellemi összefüggés lehetőségét képezék; élő, halott; emberi lény, magasabb szellemek; ég, pokol, ember és ördög közt; s e hiedelemnek rejtélyessége minden tekintetben az akkori életet, főleg a szerelmet regényes színezetével aranyzá s annak érdekét növelte.

A kor szellemének vissza kellett Zokolira is hatni, kinek magasabb emlékű lelke a köznapiság kábultságát, balhiedelmeit s babonáit megvetette.

Végre az ének szívet emelő árjai elnémultak s az egybegyűltek kebleikre hanyatló főkkel s földre szegzett szemekkel oszlottak el egyenkint, hátra sem tekintve s magukba mélyedve. Zokoli eszmélni kezdett; úgy vélte, hogy neki is jó lesz azon az úton visszatérni, melyen jött; talán, így gondolkozott magában, még egyszer, pillanatra megláthatom Serenát s hangjának édes csengését vihetem magammal; igen! visszhangozzék az életemen keresztül, valamint csillagként ragyog fölötte Serena.

Megfordult; de ki írja le megütközését, midőn alig három lépésnyire tőle, az oszlopos folyosónak oldalában egy eddig észre nem vett ajtó nyilt meg s abból lobogó szövétnekkel lépett két férfiú ki, talpig aczélban s ezeket a fentebb leírt százados öreg követé; utána Serena jött anyjával. Zokolinak öltözete annyira különbözött mindnyájokétól, hogy ő neki fel kelle szükségképen tünnie; azonban első pillanatra az emelkedő oszlop által félig-meddig elfödözve, az ajtón kilépő szövétnekesek figyelmét kikerülte. Lovagunknak szive hallhatólag dobogott a helyzet kétességétől, bár, mint bizonyost állíthatjuk, hogy félelmet nem érzett; sőt azt hitte, hogy ezen ájtatos nép közt, a fölfedezés alkalmával is, nem történhetik vele semmi, a mi lovagi becsületére nézve őt aggodalomba ejthetné.

A szövétnekesek keresztül menvén csendes haladtukban a folyosón, az előbbivel szembe nyiló ajtónak szárnyai közt tünedeztek el, melyek kisértetien világított öblözetben engedék mélyedni a szemet.

Ezeket többen is kisérték azok közül, kik a földalatti imahelynek talán e nyilásán kivántak inkább távozni, mint azon, melyen a bennlevők többsége haladott ki. Zokolit mindeddig senki sem vette észre. Az öreg már eltávozott, Serena pedig épen Zokoli előtt lépett el, midőn egyszerre az utána jövők egyike, vad tekintetű hussita a Prokopok korából felkiáltott: «Kém van itt! – ide férfiak, fogjátok körül.»

Serena hátra fordult, a gyönyörű ifjúnak bátor, nyilt tekintetével találkoztak szemei. A ritkás csipkefellegen keresztül úgy tetszett Zokolinak, mintha Serenának tekintete szilárdul és hidegen ütközött volna egy perczre össze az övével s a hölgy ajkait megvetőleg emelte volna fel. Serena az őt követő fiatal lovaghoz közeledett, kinek lelkes arcza, bátor tekintete az ünnepély alatt feltünt kalandorunknak: «Boris! – mond halk, csak alig hallható hangon – vigyázat! minden kegyetlenség nélkül.» – Ezzel, figyelemre sem méltatva tovább Zokolit, hirtelen távozott el, míg ennek szemei őt kisérve, utolsó szögletét redőzetének elszalaszták a szomszéd öböl sötétébe.

Szünet lőn. Zokoli előre lépett s Boris előtt megállapodva, szemeit nyiltan függeszté a leventére.

– Értesz-e magyarul lovag? – kérdé udvarias hangon – vagy anyanyelveden törjem elődbe nyilatkozásomat?

– Szólj nyelveden! – felelt Boris komolyan.

– Magyar lovag vagyok! – viszonzá az ifjú – nevem Zokoli Mihály s Mátyás elébe megyek Strazniczra, őt üdvözlendő; e regényes romnak varázsa vonzott ide; történet e rejtekbe; de a mit láttam, szívemben marad, mint titok, – lovagi szavamra.

– Így akármelyik kém szólhat – mond közelében egy öreg lovag, szilárd, de nemes kifejezésű arczczal, kardjának keresztalakú markolatát ragadva meg – e háborgós időkben, midőn tilos Istent szív szerint úgy imádni, mint ki akarja, az ily kémnek halál díja! s tudod-e, vakmerő! ki nevedet itt kimondani mered, hogy fejedre bér van téve?

– Tudom, – felelt Zokoli nyugton, – a csatatéren, – de itt egyedül állok százak ellen.

Többen emelt gyilokkal közeledtek felé.

– Orgyilkosok között vagyok-e? egy haramiabarlangban! – kiált fel Zokoli, s felsőségi tekintettel jártatá szemeit az őt sűrűbben és sűrűbben körülgyürüdző népen, s marka kardjának markolatát szorítá.

– Megálljatok! – kiált élénken Boris, kezeit védőleg emelve föl a támadókra – öreg atyánkat látom visszatérni, őt illeti itt törvényt tartani, – helyet!

Az öreg a szövétnekesek kiséretével visszatért s ezen utóbbiak, a tág folyosón kört képezve, az egész jelenetnek éjjeli ábrándvilágítást adának, míg a jelenlevők vonásain a legkülönbözőbb kifejezése mutatkozott az indulatoknak.

Az öreget Boris s az előbb megszólalt éltesb lovag fölsegíték egy síma, nyomnyi emelékű kőlapra, mely az egyik oszlop talapzata hosszában hevert. A szövétnekeseken túl a nézők bámuló arczai piroslottak. A tágas körnek öblében Zokoli egyedül állott, tekintetét bizalommal s nemével a tiszteletnek függesztvén az öreg hősre, kinek az egyházban látott, ájtatosan ihletett arczkifejezését a birói fönség szilárd, nyugodt kinyomása váltá fel.

– E magyar lovagot itt, – szól Boris – atyám, Bolezláw! történet hozta ide.

– Történet? – felel megvetőleg az öreg – gondolod, nem tudom én, hogy a római főpap emberei minden léptünkre ügyelnek? s az ó-hitűeknek ostora csillagvégeivel mindig emelve van fölöttünk? – Kém ő! s bár mindent örömest kerülök, mi hitem szelid szellemével ellenkezik, neki meg kell némulni.

Néhányan újra emelt tőrökkel a körhöz közeledtek.

– Haljon meg! – szól az imént említett koros levente – vére szálljon azokra, kik küldötték! – Ez a harmadik rejtek már, honnan az irigyek kaján vizsga szeme űz bennünket, – haljon meg! fejére úgyis bér van téve. Ő Zokoli Mihály!

Az ifjúnak ajkai körül megvető mosoly vonaglott: – Istenemre! – kiált fel kevélyen – midőn szívet emelő szent dalotok keblemet dagasztá, midőn elmém veletek együtt szárnyalt a magasba s ezen agg parancsnokot pillantám meg százados redőivel becsületes arczának: azt hittem, hogy szent szerzeteseknek rejtett imahelyére jutottam s minden jámborság s ájtatosság körötökben; hogy az istenembernek szelidsége szól sziveitekben, ki a véres áldozatokat megsemmisítve, a kenyér s a kehely szelid ártatlan színében száll mennyből alá, megjobbítani a vad emberi fajt! – s ím emelt gyilkok fénylenek elém szomjú hegyeikkel! – Jó lovag vagyok! nevem tiszteletes, onnan a Tax és Geiza idejökből; kész vagyok meghalni! de orozva ölni, mint ti, nem tudnék soha. De csak akkor halok meg önkényt s védelem nélkül, ha itéleted, te mogorva vén, ott az oszlop alatt! igaz és kedves azon mindenható Istennek, kit imádasz úgy, mint én!

– S ki fogja azt elitélni közted s e tiszteletreméltó parancsnok közt? – mond egy serdülő ifjú kopjás, előbbre lépve. – Nézd ezen agg vonásokat! ez öregnek neve köztünk: az igaz! s a mit ő mond, szent és másolhatlan.

– Van egy szentebb és igazabb fölötte s felettünk, – felelt Zokoli ihlettséggel – az, az Isten maga! Ő itéljen közöttünk. – Ekkor nehéz vassal pikkelyezett bal keztyűjét levonta kezéről s a porba vetette maga elébe. Borisnak arcza lángolt s egy bámuló részvéttel teljes tekintetet vetett Zokolira, ki fennyen s nyugodtan állott előtte, mint egy Isten, s a levetett keztyűre mutatott: «Én Zokoli Mihály Kálmán, Isten s emberek előtt állítom s jó kardommal vagyok kész, komoly vádperre kiállani minden ellen, ki ellenkezőt mond: hogy ezen öregnek itélete hamis és nem Istentől jő; mert az irás mondja: «Ne itélj, hogy ne itéltessél meg». Én kém nem vagyok, átok ezekre! hanem szabad magyar lovag, ifjú királyom hű szolgája, kit az úr felettünk éltessen magasra!»

Az öreg Bolezláw mellett álló idős lovag leszállott a széles kőlapról, s a lovaghoz közeledett, míg az ifjabb Boris egy ugrással mellette termett s kardja már hüvelytelen fénylett a majd nappalian, bár vérpirosan, világított körben.

– Engem illet a viadal, – szól Boris, élénken felragadván a keztyűt – s ha itéleted Istentől jő, én győzni fogok, Bolezláw! Első komoly csatám ez; Istenemre! kevély vagyok ily nemes, nyilt és bátor lovaggal mérni meg aczélomat. – Helyet itt!

Az öreg Bolezláw megszólalt: – Ketten indultatok a viadalra; te ragadtad a keztyűt fel előbb, de a másik nemes lovag ott idősb náladnál s övé az évek elsősége, – tehát határozzon a sors közöttetek.

– Jó, – felel Boris – minden a maga rendén s lovagi egyenességgel. – Két kopjásnak intett s a termetes hadfiak a körbe léptek. – Ezen ifjúnak itt, – mond Boris, rámutatva az egyikre – kardja tisztább a rozsdától, mint annak, – folytatá, a másikra mutatva. – Mit mondasz lovag?

Az éltes lovag udvariasan fordult Boris felé: – Én az ellenkezőt állítom, ifjú s a kinek igaza leend, azé a csata.

– Ám legyen, – szólt Boris feszülten.

Az agg Bolezláw intett, s a kopjások kardhüvelyeiből a világos aczélok kisurrantak, mint két holdsugár s fényesek és tiszták voltak. Egyszerre a rejtett folyosónak magas boltozatáról egy nedvcsöpp vált el s az egyik kinyujtott kardlapnak vasára hullván, elszéledett rajta, s mint könnyű rozsdának indult folt fellegzett azon.

– Ez a te embered! – kiált fel diadali örömmel Boris – az enyimnek aczélát szenny nem födi! a csata az enyém!

– Amen! – kiált az agg Bolezláw, míg az éltesb lovag bosszusan harapta össze ajkait.

A kör, melyben állottak, azonnal megtágíttatott; Zokoli bő mentéjét leveté s ragyogó mellvérte csillámlott.

– Itt sisakom a leemelt kalpag helyett, – mond az éltesb lovag, kinek a csatáról le kellett mondani, s aranyveretes sisakját odanyujtá Zokolinak.

A magyar levente nyájasan elfogadá, hátrészén a kapcsot bővebbre eresztvén, föltette azt, s kardot rántott.

A sisakot átengedő lovag hosszú kardját vonta ki. – Itt, derék lovag, – mond – vedd ez egyenes fegyvert görbe aczélod helyett, hogy hasonlók legyenek véd- és támadó fegyvereitek.

Zokoli átnyujtotta a lovagnak kardját s az övét fogadá el. A csatára készen állott a két lovag, merészen, de tisztelettel mérve egymást tetőtől-talpig.

Az öreg Bolezláw a harczjellel késett még.

– Leventék! – mond a mindig udvarias éltesb lovag – a csata első vérre megy, nem halálra, mert e lovag itt nem kém, minő igazán hiszem, hogy kenyérben s kehelyben vettem ma az úr testét magamhoz! – Nem illő, hogy halállal lakoljon, hogy büntessék egy kalandért, minő kedves a fiatal kornak.

– Ki felel hallgatásáról, ha győzend vagy veszt, ha élve marad? – szól csendes nyugodtan az agg biró a kőlapon.

– Egy kézcsapás tőle! – felel Boris élénken – mert ő lovag. Szent Huszra! ha tőreitek a halált ássák keblébe, vagy eme kard szalad termetén keresztül; a hült testben a nyelv néma s a lovag hangtalan, mint egy szobor; nem több az lovagi kézcsapásnál; a legerősebb lakat és zár az, melyet ismerek!

Zokoli bámuló tekintetet vetett a szólóra. – Ifjú lovag! – kiált fel – a mit szólál, emberül volt mondva s a ki e szavakon kétkednék, nem lovagi lélek volna abban. Lemondanék a csatáról, ha nem kivánná ezúttal becsületem azt; de veszítsek bár, vagy győzzek, a mit szemeim itt láttak, titok marad az egész világ előtt.

Egy jóváhagyó susogás követé Zokolinak e nyilatkozását.

– Esküdj! – kiáltának többen.

– Ezt tette már, – szól Boris – mert a lovag adott szava eskü.

– A dologra, – mond komolyan a százados levente s felmagasodott görnyedő állásából; valami oly méltósággal s fönséggel teljes volt ezen aggszerű alakon, hogy benne a parancsolni szokottat nem lehete első tekintetre meg nem ismerni. Keztyűjét vonta le kezéről, s magasan emelve vetette a küzdhomokra s ajkairól hangzott az elhatározó: – előre! Isten nevében.

A viadal megkezdetett, minden felbőszülés és gyűlölség nélkül, körüllehelve azon lovagi szellemtől, mely hajdan e vad bizonyítványaiban a férfiúerőnek, nemét az enyhítésnek és számításnak vegyíté. Úgy látszott, hogy mindketten állásaik vételében s azon biztos szemmértékben, mely annyira szükséges és emeli a viadalt, igyekeztek kitüntetni magokat, kevesebbet törődve azon, hogy egymásnak ártsanak, mint azon, hogy élénk csapásaikat hideg szemiránynyal fogják fel s a kardjátékban azon szabatosság s tisztaság tünjék fel, mely nélkül a vívás durva kardcsörgéssé aljasul. A többször említett éltesb levente ittas bámulattal követé Zokolinak gyönyörű mozdulatait s élénk tiszta kardjátékát, míg Borisnak egy súlyos csapása után hátra tántorodott ez; de a következő pillanatban egy vágással felelt, melynek erejétől a Boris fegyvere lehanyatlott.

– Vitéz! – mond Bolezláw – a csatának vége!

Zokoli leeresztette kardját, s a sisak rostélyát fölemelve, kivette azt fejéből; arcza lángolt, s tekintete valóban meglepő volt, férfi-arczot mutatván úgy, miként az legszebb, tudniillik, a nyugodt erőnek s önbecsérzetnek nemes kifejezésével.

– Kegyed derék magyar lovag! – mond Bolezláw – ártatlanságát bebizonyította; s mi a jövőt illeti, osztozom Boris bizodalmában s nem kétkedem: a jelenlevők sem kivánnak több biztosítást, mint kegyednek már előre adott lovagi becsületszavát, hogy minden, a mit itt látott, titok maradand s kegyed jelenben vagy visszatértekor nem fog egy lépést többé tenni, melyről ellenkezőre gyaníthatnánk.

Zokoli közeledett Bolezláwhoz s kézcsapással erősíté az egyezkedést.

– Most, – mond Zokoli, Borisnak nyujtván kezét – Isten veled, nemes ellenem, s veletek mindnyájatokkal! én távozom s minő igazán szent egy lovag szava, soha lábam e romnak küszöbét át nem lépi többé, hacsak erre magatok fel nem szabadíttok.

Zokoli visszaindult azon az úton, melyen jött; csendesen haladott a lépcsőkön fölfelé; balra a Serena ablaka világított. A lovagnak adott szava szent volt. Védhetlen vágy szorítá keblét megállani, egy tekintetet, percznyit bár, vetni az ablakon keresztül, még egyszer látni őt; lábait a földbe vélte gyökerezni.

– Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége!

– Hátra! – mond magában – vétkes vizsgaság. Szavamat adtam. Én látandom őt, egy kedves előérzet jósolja nekem! Ki lehet? tekintete oly hideg, oly kevély volt! – Rám ő gondolni, emlékezni nem fog soha! – s én? – bennem az ifjú szenvedély összelobog!

De menve gondolá mindezt s végre a rejtek nyilásához ért. Körülötte kétes sötétség borult, a hold elrejtezett s komor hófellegek függöttek a romnak csendes tornyain; az ablakréseken sötétkéken derengett az ég be s fagyos szellő süvöltött a ritkult zsindelyzeten keresztül. A kiemelt négyszöget újra visszahelyzé nyitjába, s a tág teremnek ürén haladott keresztül, mint egy éji rém; lépései messzire kondultak meg a jeges kőlapokon. Így folytatá útját a sötét vár kapuján ki, le a menedékes bérczen, a tornyozó sziklák közt – némán, gondolatokba mélyedve, a Serena képével gazdagult kebellel, boldogabban s boldogtalanabban, mint ide jött; végre a tanyához ért. A máglyák alig pislogtak már, körüle minden csendes volt, csak az alvók horkolása s a szénájokon rágódó lovak nesze ada éltet a holt, téliesen szigorú képnek, mely előtte terült.

Zokoli levágott tölgynek törzsökén foglala a tűz mellett helyet, felpiszkálva azt s lelkében egy világ nyilt s előtte állott annak szelleme: Serena.

*

Míg a követség másnap reggel gyorsan közeledett az agg Prága felé: ott semmi különös nem történt. Podjebrád hatalmát s befolyását igyekezett szorosbra vonni; fegyvereseket gyűjtött s az üres időt vadászattal s lakomákkal töltötte. Néha egy-egy útat tevén az országúton keresztül s ily alkalomkor napokig mulatott azoknak kastélyaiban s váraiban, kik vele egyetértettek, nézeteiben osztoztak: részint rokonérzetből, részint egyes önérdekök tekintetéből s terveinek kivitelére segédkezet nyujtottak.

Mint háló ágazott el e Podjebrád rég szövött egyezkedési fonadéka Csehországban; a hurok vége a hatalmas parancsnok kezében volt, s a terv annyira érett már, hogy e hálót naponkint szorosabbra, szűkebbre, sűrűbbre vonhatá. Egy szorgos pók, szövedéke szögletében guggolva, önkészítette hajlokából mint őt fellegző leshelyből, várta a martalékot.

Podjebrád koros férfiú volt, de arczának ép, erőteljes kinézése alig gyaníttatott korára; vonásai inkább gömbölyűk, mint élesek voltak, de összes hatásuk kellemetes; mindez, férfias tartós erőre mutató termettől kisérve s a hol szükség volt, a legkötelezőbb módtól támogatva – megfejti azon felsőséget, melyet a csehektől maig is tiszteletben tartott férfiú kivívott magának.

Bretizláw kedvelt tudományát, a csillagászatot űzé kifogyhatlan szenvedélylyel, nem haszonlesésből, nem hogy titkai által magának befolyást és annak tartósságot szerezzen; hanem egyikéből azon kiváló előszeretetnek valami iránt, melyeken túl minden fél érdekűvé silányul, s melyekben az eszmék központosulnak, s minőkhöz az elme, mint enyhe s vigasztaló menedékhez tér egyéb gondjai után vissza.

Prága fölött az égnek sátora borult, oly tisztán, felhőtlenül s csendes méltósággal, mintha a halandót a fentuszó égi testek magok szólítanák föl, szelid fényökben olvasni sorsát. A hold nem világított, a lég széltelen volt; a ritkán tiszta tejút, csillagkaszásával oly derülten ölelte az éjféli boltot körül, mintha azt óva tartaná össze. Az utczákon őröket lehete látni bárdos dzsidákkal a sötét kapuk előtt; a falakon az éjbe bámuló had fiai állottak; az ablakok sötétek voltak, csak az egyik épületnek magas, bástyaalakú tornyában pislogott egy derengő mécses világa.

A torony a Bretizláw házának felső emeletéből nyult ki. Ide sietett ő, mikor mindenki nyugodott; ide helyezé műszereit, könyveit; itt tekintett ő a nagy világ könyvébe, mely tágas légkupjával, fénylő égi betűivel csillogott fölötte; s itt volt ő jelenben is a kis Izabellával, ki egy széken ült, ájtatos tekintettel kémlelve atyjára.

A szobácska, melyben őt megpillantjuk, közepes, négyszögében állványokkal, asztalokkal ellátva, neméhez a műhelynek hasonlíta; mert Bretizláw, kedvencz tudományához a szükséges műszereket maga készíté olykor, s ha ezt nem is tette, mindig volt hol egyiken, hol másikon valami igazítani, emelni, forrasztani való. Az ég és föld gömbölyei szépen dolgozva s elevenen kiszínezve tüntették ki magokat a többi műszerek között: néhány látcső, serpenyők, szelenczék, irott könyvek, tekercsek, itt-ott egy nehéz karszék; a tág kandallóban izzó kőszén, s mellette egy púpos hátú fél álmos famulus, ülve hatalmas fuvóval, csendes és szótalan.

Bretizláw szép, férfias termetén sötét talár folyt le, szíjjal derekához szorítva, s fején nyuszt-süveg ült; egyik asztal előtt foglalt helyet; a famulus urának egy intésére eltávozott.

Az öreg csillagász fehér lapot helyzett maga elébe. – Jer, kis leányom! – mond – közelebb, s tekints figyelemmel ide. – Izabella az asztalhoz közelített, s az öreg ülése mellett állott meg, ki bal karjával ölelte által leányának karcsú derekát; a gyermeki fő atyjának vállához ért, s a szép, életteljes ábrándszemek a tiszta lapra voltak szegezve.

Bretizláw egy négyszeget rajzolt. – Nézd e négyszöget, – mond, – ez a nap háza.25)

– Ezt már tudom, – felel a leányka.

– Jó: tehát folytasd a rajzot, itt a szén. – Izabella a kész négyszeg körül egy nagyobbat kerített, hogy a kettő közt mintegy fél hüvelyknyi hézag maradott köröskörül.

– Jól van-e így? – kérdé, arczát az öreghez emelve.

– Igen jól; tovább!

Izabella a kisebb négyszög szegleteiből a nagyobbnak szögletéig, egy-egy vonást húzott, úgy, hogy a hézag négy egyenlő részre lőn osztva.

– Igen helyesen, – jegyzé meg atyja, az egyik, kissé görbe vonalt egyenesebbre igazítva. – Mi következik most?

– A nagyobbik négyszeg oldalvonásainak közepét kell fölkeresnem. – A leányka ritka szemmértékkel hibátlanul jegyzé ki a középpontokat.

– Most még a vonalakat végezd be, – mond Bretizláw, a lapot megtekintve, – a rajz tiszta.

A kis csillagásznő az egyik ponttól a másikig egy vonalt huzott, úgy, hogy annak közepe a kisebb négyszög szegletéhez ért, s folytatá, míg minden pont össze volt kötve; s így egy új négyszeg alakult, melynek oldalai a nagyobbik négyszeg oldalainak egyik közepétől a másikig terjedtek.

– Ez az! – mond atyja – s most már csak a számok hibáznak.

A mint e leirásból világos, a két négyszeg közti hézag tizenkét háromszegre lőn osztva.

Izabella egyikét a középső háromszegek közől az I. számmal jegyzette meg; jobbra jött II., balra a XII.; a kettőtől jobbra III.; tovább IV., és így XI-ig, mely szám épen a XII. bal oldalára esett.

– Mik ezek a háromszegek itt, leányom?

– A nap házai.26)

– Helyesen! meg tudnád-e nevezni őket rendre? kezd az elsőn.

– Az I. – felel Izabella, gyönyörű kis ujjacskáival rámutatva – az élet háza; a II. a gazdagságé; a III., IV., V. az örökösödés, végrendelet s ajándékok házai; a VI. betegségé; VII. házasságé; VIII. ijedelem s halál; IX. vallás s utazás háza; X. hivatal s méltóság; XI. a barátság háza; XII. végre, az erőszakos halálé.

– Mit tesz a csillagász, midőn valakinek születésekor sorsát akarja a csillagok közt olvasni?

– A látcsövön – felel Izabella – az uralkodó csillagzatokat keresi ki, s ezeket felosztván az előbb rajzolt házakban, természetökből von következtetést az újan szülöttre.

– Melyik csillagzatot helyeznéd a hatodik házba?

– A szűzet!

– Helyesen! s a kilenczedikbe?

– A halakat!

– Gondolkozzál egy kissé; a kilenczedikbe?

– A nyilast.

– Úgy van, leánykám! – S mit jóslanál annak, ki a nyilas jegye, vagy uralkodása alatt született?

Izabella elmosolyodott. – Szeretni fogja az ily ember az utazást a tengeren; sok élénkséggel birand; barátokat szerzend, de azoknak vagyonát költi el: nagy vadász, futó, lovag leend, s jeles bajvívó.

– Helyesen, s lelki tulajdonokat minőket mernél neki igérni?

– Mondanám: hogy igazságos leend, titoktartó, állhatatos, de sok önszeretettel birand.

– S ha nő?

– Ha nő: nyugtalan kedélyű, de munkás és szánakozó; szeretni fogja az utazást, de kissé követelő leend. Tizenkilencz éves korában megyen férjhez.

– S ha akkor nem?

– Úgy huszonnégy éves korában.

– Derekasan.27)

Izabella csintalanul mosolygott magában; de mihelyt Bretizláw feléje tekintett, igyekezett arczának komoly kifejezést adni: azonban atyja ezt észrevette.

– Mondd meg nekem, – szól az öreg komolyan, – mi izgat a komoly és szent tudományban téged nevetésre?

– Nekem – felel a gyermek – régen egy kétségem van, s megvallom, hogy valahányszor ez eszembe jut, mindannyiszor elnevetem magamat, mert szégyenlek vele eléállni, azon bizonyos meggyőződésben, hogy a legtanulatlanabb csillagász képes lenne azt megsemmisíteni.

– Hadd halljam, – mond az öreg, figyelmezve, mint a ki szenvedélyes örömet talált minden kétségek feloldásában, melyeket valaki kedvencz tudománya ellen gördíthetett.

– Azt mondád nekem, atyám, egykor, hogy a boroszlói volt tanácsosnak Rückernek két leánya született egyszerre; de magad tudod, hogy egészen különböző természetűek voltak. Az egyik jámbor s istenfélő, a másik gonosz és perlekedő; az egyik férjhez ment, a rosszabbik maig is otthon van; végre a jobbik a vízbe halt, míg a rosszabbik él, és úgy néz ki mint az egészség. Ha ezeknek sorsaikról igazat szólottak a csillagok: miként lehet, hogy az egy órában szülötteknek sorsuk ily különböző?

Az öreg a leánykára meresztette szemeit. – Hm, leányom! ez az eset különös; azonban egy órában születni, még nem teszi azt: egyszerre születni; – a csillagok helyzete az égen perczről perczre változik.

– Igaz, – jegyzé meg a leányka, de úgy látszott, hogy atyjának feleletével nincs egészen megelégedve. – De fejtsd meg nekem, kedves atyám! – folytatá – ha a csillagokban az van írva, hogy gonosz leendek, – nem jobbulhatok-e meg? s hogyan egyezik az Isten örök igazságával, hogy rossznak szülessem?

– Te attól nem tarthatsz, kedvesem, – felel az öreg, – mert te a szűz alatt születtél.

– Ez szerencsés véletlen, – felel a gyermek, de nem akarván engedni eltéríttetni magát tárgyától, – de ha már rosszabb csillagzat alatt születtem volna?

– Nyugodjál meg szerencséden, leányom, s örülj annak!

– De, – kötekedett tovább az elmés gyermek, – midőn Nagy Sándor vagy Cæsar született, ugyanazon pillanatban ezrek születhettek; miért vált tehát csak egy Cæsarrá, egy Sándorrá? holott a csillagok ezeknek sem jósolhattak többet, mint amazoknak. Oh atyám! a tudomány hosszú, mondod, s az élet rövid; én azt hiszem, hogy sok van a csillagokban írva, mit te még nem tudsz olvasni.

– Minden, a mi homályos előtted, leánykám! világos leend, ha mélyebben hatsz a tudomány titkaiba.

– De képes-e a tudomány feloldani oly kétséget, melynek feloldása lehetetlenséget képez? – Hallj atyám engemet! Azt beszélte nekem Hunyadi Mátyás egykor: hogy egy nőnek két ikergyermeke volt, s a nő mind a kettőt a kútba vetette. Az egyik történetesen ruhácskájával egy kiálló kövön megakadott, s reggel, bár alig pihegve, élve találtatott s felnövekedett, míg a másik elveszett. Hogyan történhetett az?

– Már mondtam neked, leányom, – felel az öreg kissé békétlenűl, mert leányának ellenvetései nem kevés gondot adának a feloldásra, hogy a csillagok perczenkint változtathatják helyzetöket.

– Az igaz, – folytatá Izabella – de ha nem egy perczben születtek, s következőleg nem egy sorsot igértek a csillagok nekiek: hogyan történt, hogy anyjuk mind a kettőt a kútba vetette?

– Ej, leányom! – szól Bretizláw, egészen elvesztve béketűrését – én az egész történetet mesének tartom.

– Hunyadi, kivel olykor vitatkozunk, szavát adta, hogy a dolog való, – ő adta szavát!

– Lehet, hogy őtet is hamisan tudósították; de már elég, kedvesem! – Egyet jegyezz meg mindenesetre magadnak: akkor állj ellenvetéseiddel elő, mikor a felséges tudományt egészen ismered; remélem, akkor magad fogod azokat feloldozhatni.

A leányka hitetlenül rázta fejét.

– Nem, nem! – gondolá magában – senki sem veszi el hitemet a jó Istenben, kinek jóságával ellenkezik ily elhatározott sors. A csillagok intenek s óvnak, ennyit hiszek; de nem változtathatlanok jóslataik; az Isten nagyobb a csillagoknál.