Az Estebéd.

Tűnnek évek, jönnek évek,
Köd- s homályra fény derül.

Bajza.

Míg Bretizláw a csillagászat titkaiba avatá szíve gyermekét, az ifjú beszterczei gróf, Mátyás az apród, csendesen ült egyik szobájában. Minden körüle a serdülő szenvedélyeire s hím foglalatosságaira mutatott. A szőnyegekkel borított fal mellett csinosan dolgozott fogas-állványokon fegyverek csillogtak; vas-ingek, arany pikkelyezett szegélylyel, s elől gazdag boglárokkal ékesítve, fénylő sisakok, életlen, játékvívásra szánt görbe kardok, kerek pajzsok; egy szögletben éles, életlen kopják; másokban horgok s halászatra szükséges készületek; az egyik állvány előtt nyúló asztalkán sólyomvértek, ékbe futó éllel, s apró sólyom-süvegek hevertek.

Iró-asztala pompás kéziratokkal volt megrakva; bőr írlapjaikon a festett eleven-színű képek s czifra aranyozott betűk, Mátyásnak már akkor keletkező tudnivágyára s ízlésére mutattak. Egy nyomtatvány hevert előtte, nagy, könnyen olvasható fekete betűkkel, sertésbőrbe tartósan kötve. Egyszerű ágya tigrisbőrrel volt födve, s alatta szürke szőnyeg terítve; kisebb állványon ezüst- s arany-czafrangok, törökös kantárok s fényes hímzett takarók függöttek. Néhány karszék nádból font, s zöld és fehér mázzal fényesített, egészíté ki a szoba bútorozását; az egészet két, iróasztalán nehéz zöldes réztartókban égő sárga viaszgyertyának fénye világítá.

A szoba gazdag bútorozásával kevés összhangzásban volt az ifjúnak öltözete, mely közönséges zöld posztóból készült dolmányból s nadrágból állott; mellét fekete bársonymellény födé, s dereka körül zsinóros öv volt kerítve.

Mátyás fölkelt s keresztbe font karokkal járt fel s alá szobájában; néha egy kardot vett elő, s élét tekinté meg, vagy dolmánya szárnyával törülte meg azt. Végre asztalához ült újra, s Julius Cæsarnak galliai hadviselését kezdé olvasni. Az ifjú arczán nemes tűz lobogott, s miként azon óriási terveken haladott tovább elméje, melyekkel a nagy imperator kerített egy ostromlandó várat körül, emeltette vívó tornyait, gördültek a hajtómívek elő: úgy tetszett nekie, mintha idegei feszülnének, s keblén harczvágy zajongna fel. Gyorsan haladott a sorokon, melyek a római dicsőség s hadierő világát tárták szomjú keble elébe. Látta az agg legionárokat nehéz fegyverzetökben, férfiasan barnult vonásaikkal; a hajdani Germania segédlovasságát félmeztelen majd, de súlyos fegyverekkel s gyors lovakon. A porta decumanán lépett be képzetében a Cæsar táborába, haladott a sátrak közt, látta, miként volt minden a legszebb rendbe; s a hadi élénk életet egy kába lépés sem zavarta fel; lelke emelkedett, visszavágyott ama bajnok-korba a véres csaták közé a kevély Rómába, s gondolataiban a rostrumokra lépett; majd mint consul szólott az egybegyűlt néphez, dühét zabolázva nemes szavak erejével, majd mint komoly szilárd tribun felelt a nép érdekében. Elméjében magas, fényes gondolatok emelkedtek, s vágyott pályakörre, gúnymosolyt vetett heverő fegyvereire, s vadász-, halász-eszközeire, úgy tetszett neki, mintha szobája dióhéjjá zsugorodnék.

Minden tulajdonok közül az ifjú Hunyadiban a tetterő fejlett ki legjobbkor. Magára levén hagyatva, megszokta magában bízni, s alárendeltetése azon forró óhajtást szülte: szabadnak lenni s cselekedhetni. Nem lehet azonban tagadni, hogy lelkületének kifejlésére nagy befolyással volt az erőteljes Podjebrád társasága, ott látta legelőbb Mátyás a félzsinórmértékek veszélyét, s az elhatározott cselekvény sikerét. Az elsőt Podjebrád elleneinek félelemmel párult félszeg rugódzásaiban, az utóbbit a mindig erővel s rögtön cselekvő főnökben. Mátyásban, fiatalsága miatt e tetterő, ezen elhatározottság majdnem a kora okosságnak terhelő bélyegét viselé, s főleg éltesbekkel való érintkezéseiben kitört, de utánozhatlan nyájassága, s azon jókor sajátjává tett tapintat, mely épen oly történeti valóság, mint cselekvési ereje s korát haladó elhatározottsága, – többnyire megengesztelék iránta azokat, kiket az ifjúnak képzelt elbizottsága sértett, végre pedig azon magát soha meg nem czáfoló következetesség, melyet bizonyított, tiszteletet szerze makacsságának.

Az apródunk ablakát nyitá ki; a kevély Prága házfödelein, a sötét tetőkön az agg Hradzsinnál szárnyalt el szomjú tekintete. A IV. Károlytól épített főegyháznak magas ablakain átcsillogott az éji mécs szelíd sugara, távol a lassan emelkedő hold világa ömlött el a königsali útnak kanyarodásain s a Moldva partjain, mely mészsziklák alatt szép hajlással lejt a száztornyú Praha28) felé.

Látszott jobb partján a magos Wissehrád, hol Przémiszlók uralkodtak, s melynek fecskefészkekként előrugó ormain Libusza, a tündér lakott.

Balra az ó-város gyűrűje terűl, s a kevély híd, tizennégy ágra szegvén oszlopaival a Moldvát. Miként a csillagos ég fodor habjaiban tükrözé magát, úgy tetszett, mintha szent Jánosnak csillagai mosolyognának fel nedves szőnyegéről.

Tovább a kevély folyam szigetei; az erdőkerített Lőrinczhegy hosszú gerinczén a Stránski Zdvor; a Hradzsintól balra a Malenki Strani nyúlik el, hol fényes lovagok laknak. Itt-ott az utczákon csendesen haladó népet lehet csoportokban látni, vagy gyalog, vagy lóháton, ritkábban tágas tengelyre szegzett kocsikat s hordszékeket.

A mint Mátyás a wissehrádi sziklák tornyaira tekintett, lenge köd ömlengé azokat körül; az ősz cseh mondák ébredtek föl ifjú keblében, a kor regényes szinezetének egész pompájában, mintha Libusza s Wlaszta ringatnák abban silphi tagjaikat; s a bölcs Krokusz s a cseh hajdan mesés leventéi emelkednének óriási tagjaikkal mögöttök, nehéz vértekkel és sisakokkal, melyekről kevélyen nyúlik fel a sasszárny, vagy a hétfejű sárkány.

S hogy a kedves csalódásból semmi se hibázzék, egy hófehér mén, történetesen ólából szabadulva, emelt fővel nyargalt a hidon keresztül, mint Libusza ménje, melynek a csehek királyát kelle fölkeresni: ülve fatörzsökön, s vasasztal előtt költve el szerény ebédjét, az ekevason ebédlő Primizláwot.29)

A nyugoti oldalán a prágai várnak három aggszerű torony tűnt fel, az úgynevezett szarvas-árok szélén: a fehér, a dalyborka s a fekete. – De mindez s az egész város egy pontnak tetszett nekie, s a világ szűknek.

Halk kocczanás költé fel ábrándozásából, s mint a ki egy édes álomtól boszúsan válik el, s a képzetek országából sülyedést lát a sivatag valóba: fordult Mátyás a szokott ave-val hátra.

A nyílt ajtón tiszteletet előidéző férfiú lépett be, az élet delében. Magas termetén fekete, bokáig érő, elől apró gombokkal megrakott öltöny folyt le, ezenfelöl fényes mellvas csillámlott ki a bő, veres zsinórokkal gyéren diszített téli mente alól; oldalán egyenes kard csüngött.

– Atyám! Vitéz! – kiált fel Mátyás a legédesebb meglepetéssel, s szaladt, mindkét kezét előrenyújtva, a közeledő férfiúhoz, ki kezeit fogadván, szívesen rázta meg azokat. Mátyás az akkori idők szellemében, de hálából is régi nevelője iránt, vonta ajkaihoz az egyház emberének jobbját. – Üdvöz légy, atyám Vitéz! – mond – minő kedves meglepetés ez; ah, ne szólj még! – engedd kedvelt vonásaidon legeltetni szemeimet; hagyd, hogy ennyi nélkülözés után egy honi arcznak nemes, komoly kifejezésén nyugtassam tekintetemet, – minő jól, épen, erőteljesen nézesz ki, atyám, nevelőm! s most már szólj! mily váratlan szerencsének köszönhetem jelenlétedet?

Vitéznek szemei tisztelettel s kedvteléssel voltak az ifjúra függesztve; úgy tetszett neki, mintha az épebb, erőteljesebb lenne, mint utolsó látásakor, mintha arczában valami érett, férfias léteznék, a mi őt a jövendőre kedves reményekkel kecsegteté. Vitéz nemével a szenvedélynek s magasztaltságnak álla szótlan, gondolatait elrendezve s magában fontolgatva az üdvözlő szavait, Mátyás előtt.

– Szerencsét, ifjú levente! – mond – hozok neked édes üdvözletet kegyes anyádtól s bátyádtól Szilágyitól; többet ennél: az egész hon- s Pesten összegyűlt rendektől!

– Legyen szivesen fogadva a jóltevő hírhozás, derék férfiú – felel az apród – szivemben hordalak úgyis mindnyájatokat. Szólj, hogy van az én jó anyám? ah, ha őt láthatnám! – Miként van? ird le őt nekem; úgy-e még mindig oly szépek vonásai, oly szívig ható nemes tekintete? még mindig női kegy s szent elszánás emelik kedves arczát? mondj nekem mindent meg! ne feledj semmit, és most csak róla szólj, egyedül róla, az én kedves jó anyámról!

– Anyád ép, s egy váratlan öröm a bánat súlyát, mely őt emésztette eddig, enyhíteni látszatik; a rózsák visszaköltöztek arczára, tartása fölegyenesedett, álma s étvágya tért meg, s nekie semmi sem hibázik, csak az egy, mire oly régen vár: téged szívéhez szoríthatni.

– Váratlan öröm érte őt? Oh, mondd, én visszatérhetek honomba? arczodról olvasom, te nekem valami kedves örömöt hozasz. Ah! – kiált fel – én eltaláltam úgy-e? anyám jő, én meg fogom látni őt, s Mihály bátyámat is?

– Igen, igen, – felel Vitéz – meg fogod őt látni, s meg mindnyájunkat! keményítsd szívedet, ifjú! váratlan hírre, egyre, melynek elgondolása kéjbe ringatja szívünket, – de nehéz kötelezésekkel van összekötve, s téged inkább meglepni, mint nyugtatni képes.

– Vitéz! te rejtélyekben szólsz, nem értelek; mi lehet aggasztó abban, a mi nektek, a mi anyámnak örömet okoz?

E pillanatban léptek be Podjebrádnak apródjai, kik Vitézt s Mátyást estebédre hívták meg.

Mikor a terembe lépett Hunyadi régi nevelőjének kiséretében, mindnyájan nemével a tiszteletnek hajtották meg magokat előtte, a mi Mátyást meglepte s mit magának hirtelen meg nem tuda fejteni.

Az ifjú fogoly – mert Mátyás honán kívül mindenütt fogolynak érzé magát – szokott ülőhelye felé fordult, míg a többi jelenlevőknek tisztelettel teljes bámulással voltak szemei ráfüggesztve.

Podjebrád közeledett hozzá, megragadván karját, az első helyre vezeté, s ott megkinálá a leüléssel. Tréfának vélje-e e megkülönböztetést, vagy valami különös szeszélynek, az ifjú nem tudta; de gyöngédsége mindenesetre kellemetlenül volt ily megkülözböztetés által érintve, mely alárendeltetését kétszeresen s annál kedvetlenebbül éreztette vele. Egyébiránt sokkal finomabb nevelése volt, mint hogy sok szabadkozás által kívánta volna Podjebrád szeszélyét magára nézve valódi nevetség tárgyává fordítani, s egy kétkedő tekintettel, melyben némi megszégyenülés és keserűség voltak vegyülve, foglalta a helyet el, melylyel megkináltatott. Ajkán erőtetett mosoly ült, s tekintetében lassanként neme a feddőleg komoly kifejezésnek alakult.

– Eltaláltam úgy-e? anyám jő?

Podjebrád a Mátyás jobbján ült le, míg Vitéznek a bal oldalt jelelé ki. Szünet lőn. Az estebéd különösen pompás volt; néhány énekes, hárfa kísérete mellett, a régi cseh mondákból nemzeti dalokat énekelt Wlasztáról, vagy Ziskáról s a két Procopról. Podjebrád kezével intett, az ének megszűnt.

Ekkor fölemelkedett üléséből, nehéz arany billikomot vevén át egy közeledő apródtól, körültekintett, végre megszólalt: – Üdvözlek, Hunyadi Mátyás! mint beszterczei grófot ma utolszór! maradjon együttlétünk emlékezete örökösen szívedben, s legyen az egyezség s barátság örökös közöttünk.

Mátyás mélyen meghajtotta magát, s feszülve tekintett föl.

Podjebrád magasra emelte billikomát. – Most, felséges uram! – folytatá – üdvözöllek, s tisztelettel köszöntlek, mint magas vendégemet, kinek jelenléte díszt s fényt ád lakomnak. Éljen Mátyás, Magyarország királya! – Mindnyájan fölkeltek, ismételvén az éljent; a terem falai reszkettek, s a lelkes kívánatot künn taraczkok dörgötték a népnek s trombiták harsogták.30)