Kaland.

Ó csigás lépcsők vezetnek
A toronyba fel,
S foltozott ingó tetődön
Fél rom vesztegel.
Vén tölgyek zúgnak körűled
Régi bút s panaszt,
S tornyaidban barna éjjel
Rommadár virraszt.

Tóth Lőrincz.

Zokoliban sok tapintat volt, átlátta, hogy nem rajta, hanem Mátyáson a sor a régi baráti viszonyt föléleszteni. Hogy a király fölmagasztalása után is a régi marad lelkiképen iránta, azon nem kétkedett, ez nála meggyőződés volt. Egy pillanatban a választás napjaiban Pesten azon eszme keletkezett benne: mindenkit megelőzni, s Prágába sietni; elkészíteni a beszterczei grófot arra, a mi történend, s ezt mint barát tenni, s ekképen kapcsolatba hozni egykori viszonyát Mátyással, azzal, mely előtte állott, s mintegy biztosítani magának a jövendőt. Önkénytelen s akaratlan merül fel e gondolat elméjében, de akarva s elhatározottan visszaidézte azt. A meglepetés gyönyörét nem akarta megkeskenyíteni. Ő tudta, hogy az ifjú királyi Mátyásban megvan azon nemesebb dicsvágy, mely a növekedő kebelt szép és nagy tettekre hevíti; de inkább ismerte őt, mint hogy benne eszetlen s okatlan nagyravágyást föltehetne; gondolhatta tehát, hogy Mátyás reménytelen felmagasztaltatását azon nemes elhatározással veendi: a hon reményeinek s várakozásainak megfelelni.

Tovább fűzte gondolatait. Barátja őt alkalmasint használni, megkülönböztetni, fokról fokra emelni vágyand: de ez utóbbit csak érdem után. Miként fogadja ő mindezt? – Kényeztetett kegyencz szerepe elundorította őt; érdemtúli megkülönböztetés csak megszégyeníteni vala képes. Mindezeket meghányva elméjében, egy élet tervet rajzolt ki magának; tisztában volt, s a nyugalom, az érett fontolásnak gyümölcse, visszatért keblébe.

Mindnyájan lefeküdtek már a tanyán, csak itt-ott virrasztott a máglyák közelében egy őr; a Zokoli szemeire álom nem jött. Egybetett karokkal állott a tűz közelében, s elméje a gondolatokba mélyedett; ezek között helyet foglalt azon észrevétel is, melyet idejöttekor tett, s egy a fiatalságnál oly természetes vizsgaság készteté őt végére járni, ki lehetett azon ember, kit a romok között megpillantott.

Szorosabban kapcsolá mentéjét össze, s lovának közelében a nyereg kápájából két pisztolyt szúrván övébe, azon bátor elszánással, mely neki sajátja volt, vevé útját a romok közé.

A mint a boltozatos kapu alá jutott, néhány éjmadár csattogott el feje fölött, s távolról az alvók horkolása hangzott. A várnak falvázai a teleholdnak gyönyörű világításában valami regényest mutattak s miként fönn a csúcsok s rovátkok árnyai keresztbe szegék egymást, úgy tetszett, mintha a szelid égi vándor ragyogó fényszalagai mindannyi szellemek lennének, melyek az ormokat ellepve, szellőnyelven susognak egymással. – A tágas udvaron volt már, melynek négyszegét felűl karzatos folyosó futá körül, csinos karcsú oszlopoktól támogatva, melyek itt-ott eresztékeiktől ki valának már lódulva, s ferde állást vőnek, vagy csorbákat képeztek, félig törött derekaikkal, míg a gyönyörű dóriai főték az udvaron hevertek. Végre a kapuval szemben nyiló fölmenetelhez ért, s a széles, félig összeomlott hágcsók előtt állott. Márványból voltak a lépcsők, s néhol kimozdulva helyeikből: közeiket töredezett kövek s mészpor tölték ki. A hágcsót öblöző boltozaton tágas repedések nyiltak, s nyoma durván kiáltó színezetnek látszaték a falakon.

Fölebb s fölebb haladott, míg a lépcsők fölötti előcsarnokhoz ért, s szemben vele góthmívű czifra faragásokkal teljes, majd kapunyi ajtót pillantott meg. Egyik szárnya hibázott, a másiknak alsó széle az égés nyilvános nyomait mutatá, félkörű csorbával, melynek szélei sötétek s szénné égettek valának. A vizsgálat közben mindig több érdeket kezde találni; a terembe lépett, melynek falairól még hosszú foszlányokban, vagy tágas, szakadozott szélű lapokban függöttek a színevesztett falborítéknak szőnyegnemű foltjai. Minden meggyőzé őt arról, hogy nem kelleték itt e rablásnak rombolni, s nem az idő viszontagságai egyedül, hanem inkább haramia-, vagy ellenséges kéz folytatta itt átkos munkáját.

A teremből más szobába haladott. Ajtók, ablakok hibáztak ebben, s a falak pusztán, s meztelen állottak; szeszélyes kemencze volt az egyik szögletben, melynek kályhái félig összedőlve zölden csillámlottak az ablakréseken beözönlő világnál.

Ugy tetszett neki, mintha e szobából kimenetet nem lelne; s épen meg akart fordulni, s útját az épület túlsó szárnya felé venni, midőn haladtában a padlat ingadozni kezdett lábai alatt; félre ugrott, s a helyen, hol állott, figyelemmel körültekintve, látta, hogy a csinosan dolgozott padlónak egyik négyszöge el van a többitől válva. Darabig határozatlan időzött, de sajátja volt, magának kétes esetekben bizonyosságot szerezni, – egyrészt ez, másrészt természetes bátorsága okozták, hogy vizsgálatát folytatá; – lehajlott csendesen, s kardjának segélyével sikerült neki az elvált négyszöget fölebb emelni. Gyanítása meg nem csalta, valóban egy rejtett ajtó volt az, s mihelyt felnyitotta, azonnal csigaalakú hágcsó tűnt szemeibe, tökéletesen jó karban tartott, s a mennyire kivehette, megsöpörve, s fogódzóval egyik oldalában ellátva. Zokoli letérdelt a nyilás elébe, szemeit hosszasan az abból ásító sötétnek szegezvén, valami vereses fénynek derengését vette észre, mely a mélységből szivárgott fölfelé. A gondolatok összeszövésénél fogva azonnal azon talányos lény jutott eszébe, melynek megpillantása ideérkeztekor, aligha nem volt főoka mostani vizsgálódásainak. Arcza lángolt az ifjúnak; érdekes lovagi szellemű kaland állott előtte, s azon hévvel, mely a fiatalság sajátja, akarta azt végig futni.

Rövid elhatározás után figyelemmel körültekintett, nehogy valaki útját a visszajövetelre elzárhassa, a felnyitott négyszöget kiemelte nyitjából s a szoba egyik szegletében halomzó romok alá rejté; pisztolyának kanóczát meggyujtván, halkan ereszkedett le a lépcsőkön. A fal nedves volt körüle, s szaglását gyönge töményfüst érinté, ő azonban a legnagyobb vigyázattal haladott lejebb a sötétben, melyet alig derengő vereses félvilág s kanóczának izzó vége csak valamennyire enyhített. A lépcsők végetleneknek tetszettek; néha megállapodott s leheletét magába fojtva, fülelt, nem hall-e valami neszt. – Hogy itt vagy jelenben is valaki tartózkodik, vagy legalább igen kevés idő előtt hagyták el a tanyát: ezt mindenből, a mit eddig földalatti útjában tapasztalt, gyanítá. A vereses fényt egy égve hagyott, már alvófélben levő, vagy épen most élesztett tűznek gondolá. – Egyszerre halk éneknek távol visszhangja hatá meg halló érzékeit, – újra megállapodott – valami oly kétes, oly elmosódott színezetű, s hogy úgy szóljak, szerafi volt azon szent és gyöngéd hangfuvalmakban, melyeknek csak vázlata sípolt fel olykor megszakadva a mélységből, hogy kalandorunk, bár az idők szellemének ellenére ment minden babonától: nemét az édes elfogódásnak érzé keblében.

A kaland, így gondolá magában: perczenkint érdekesebb lesz; mindenesetre mély titok küszöbénél állok, s hogy annak végére járhassak, s kalandomat egész regényességében élvezhessem, a legnagyobb szükségem van vigyázatra. Hátra fordúlt s a földalatti útnak távol nyilása, mint fehér köd, lebegett fölötte, de a körül minden néma, minden csendes volt. Az ifjúnak szíve hallhatólag vert. Végre még nagyobb vigyázattal követé a lépcsők folyamát, melyek csigás hajultokban egyszerre balra kanyarodtak. A hirtelen hajlás következésében néhány lépte közben semmit sem vett észre, a mi figyelmét felingerelhetné, míg a hágcsó újra egyenes lejtésben ereszkedett le előtte. A veres derengés már világosb s fényesb lőn, de mind a mellett a tárgyakat homály borította körüle. Újra néhány lépcsőn haladott alább, s nem távol magától a falban kisded kerek nyilás mutatkozott, mint nyiladozó szem, mely a mélységből kisértetien pillantott fel a közelgőre.

Zokolinak keble emelkedett. Innen árad a világ; ez kétségtelenül mécses világa; e rejtek tehát nem üres, nem lakatlan. Ezt gondolá, s e közben a földalatti ének is megszakadozva ugyan s tompán, de már világosabban s érthetőbben hangzott fel, s egy szent kardalnak tetszett. Lovagunk egészen fölhevülve ereszkedett lejebb, míg a nyilásnak közelébe ért.

Úgy tetszett neki, mintha abból emberi szózat hangzanék; kanóczát azonnal letette a lépcsők egyikére, s fejét az ablak felé hajtotta, melyet zöldes üveg boríta, ónozott szélű karikában, védve erős vaskereszt által.

A tekintet, mely itt szemei előtt nyilt meg, egyszerre elnémította; ha arczát figyelmesebben engedné vizsgálni a kétes derengés, abban a meglepetés pírját látnók, élénk kifejezésével az önmegelégedésnek, mely mondani látszatott: e merényt nem ok nélkül tevém.

Az ablak kisded szobából nyilott, mely fölött sötét négyszegekből rovott boltozat hevert; a falakon semmi meszelésnek vagy festésnek nyomai nem látszottak, de azok köröskörül nádgyékényekkel voltak borítva. Szemben ifjú leventénkkel asztal, egyetlen durván faragott kőlapból álló, kerek vastag oszloptól tartva, s e mögött neme az ágynak, melynek alját dagadozó tömött zsák képezé, igen csinos színvegyületű szőnyegből; egyik végén hófehér párnák emelkedtek, a mennyire az előtte nyuló asztal engedé áttekinteni, a tulsó szélén gazdagon aranynyal hímzett paplannak szeglete tünedezett elő. A sötét boltozat tetejéből mécses fügött, három kanóczczal, s kétes pislogó világa, mint széles gyürű deríté fel a kőasztal karimáját, míg közepe sötét árnyékban borongott, s a falakat csak kétes világ folyá körül.

Mindez, ha képes volt kalandorunkat fölhevíteni, annál nagyobb hatással bírt rá azon két lénynek alakja, mely első tekintetre tűnt szemébe.

Az egyik mintegy harmincz évű nő volt, fejéhez szoruló, aranynyal áttört főkötővel, széles fehér csipkékkel. Ez az ágyon ült, s könyökére támasztva arczát, tekintett a vele szemközt ülőre. A mennyire őt ez ülő helyzetben ki lehetett venni: felső öltözete sötét színű volt, karjain felhasítva; a hasítékon gyolcs alruha tűnt ki, dagadozó hólyagokban. A nőnek arcza azon bájló képek közőli volt, melyekben az érettséggel párult szelidség hatásteljes kifejezése bizodalmat és vonzódást idéz elő.

Az asztal világított szélén nagy, bársonyba kötött, s ezüst szegletekkel s kapcsokkal ékesített könyv állott nyitva: a nő olvasott. Első tekintetre megismerhette ebben Zokoli a szentírást, mely akkor minden keresztény családnak igen becsben tartott bútora volt, s külsejére is sok tekintetet fordítottak a régiek.

Az öregebbel szemközt, de, fájdalom! arczban ki nem vehetőleg, kerek támaszatlan tábori széken, hasonlóul az asztalra könyökölve egy karcsú hölgy ült. Karjainak igéző kereksége, teljes nyaka, s a legszebb fodrokban gazdagon vállait körülfolyó szőke hajhullámok láttaták, hogy ő a fiatalság éveiben van. Helyzetének ellenére, gyönyörű idomai termetének, egész szépségökben tűntek elé, s ülése, mely valamennyire oldalt hajlott, alig engede egy féltekintetet arczának kis részére, mindenesetre elegendőt arra, hogy kalandorunk, a helyzet regényessége hozzá járulván, a hölgyet a legszebbnek s legigézőbbnek színezze ki képzeletében, melyet valaha látott.

Magán kívül volt, s szemei az ablakra tapadva, leheletét maradozni érzé. A vele szemközti éltesb alak, a világított boltozatban, az átellenben vonuló sötét hágcsó öblözetében természetesen semmit sem láthatott; de aggály nélküli tartásából is az vala kivehető, hogy meglepetéstől nem tart, s azért Zokoli egész kényelemmel folytatá vizsgálatát.

Gondolat gondolatot űzött elméjében. Az idő késő, így vélekedett magában; tizenegy óra bizonyosan elmúlt már, itt a szobában ágy van, a hölgy itt fog nyugodni, ő le fog vetkezni; azalatt a lámpa égend, én őt meglátom, bizonyosan meglátom szemben, s mivel vizsgálattól nem tart, én őt egész fiatal bájában látandom. Oh! sóhajtott magában: minő szép lehet ő! Lehetetlen, hogy ily angyali termethez a természet nem a legszebb főt adta volna.

Az ifjúság sajátja, a képzelgés tündérhonába merülni, kiszínezni azon képeket, melyek a valóságban megjelennek s a regényesség dicskoszorúját fonni alakjainak homloka körül. De a képzelet csapong, eszme eszméhez simul, s a szent, tiszta lelki rajzokkal jókora adagja vegyül a földiségnek; bár egy szűrt, tisztult kedély mindent visszautasít, mi képzeteink szentségét homályosítja: mégis önkénytelen s akaratlan elhullámzik elméje előtt az, a mi érzékeire hat, s a mit testisége anyagit állít elő a lélek emelkedettségének daczára. Itt is látjuk, miként tér el Zokoli a meglepetés első hév pillanatai után az ihlettségtől, melyet a szép hölgy megjelenése s azon rejtett, távol visszhangzó kardalnak szívet emelő hangfuvalma ébresztett benne.

A helyzet maga fejti meg, hogy neme a magasztaltságnak fogta lelkét körül, s a lélek ily iránya, ily mozdulata ment egyelőre minden földitől: ím egy pár gömbölyű kar, havas váll, a karcsú derék, a ruházat alakhoz simuló s annak szép idomait kitüntető redőzete elég arra, őt fellengéseiből a földre, s az érzékek vágyainak, sejtéseinek országába leszállítani.

Gondolatinak folyamát néhány perczre önvád szakasztá félbe. Átfutotta kevés pillanat alatt érdekes helyzetének minden árnyéklatát; s mi a valóban kegyes, helyes, élvezhető abban? s mi az? a mivel jobb meggyőződése nincs megelégedve, előtűnt elméjében.

A történet vezeté őt ide; az ifjú szív, s azon lovagi kör, melyben élt, megfejti, hogy ő kapva kapott az előtte kinálkozó kalandon. A szép hölgyet látta; de a látás kétes, talányos volt csak, mely a képzeletnek tág mezőt nyitott, a nélkül, hogy egész tudnivágyát kielégítheté; mert a már előtte érdekessé vált hölgynek arczát még mindig nem láthatá, s talán egy tekintet arra, őt fellengéséből felköltötte volna. Mindeddig a dolog természetes volt. Ő magát nem vádolhatta, mert semmit sem látott, a mit akárki ne láthatott volna; de azon gondolat, hogy az érdekes hölgynek lefektét kilesse, s egy látást kerítsen hatalmába, melyet az illendőség s a lovagi kimélet hölgy iránt, már magában tilt: az ifjunál legfeljebb önkénytelenül felmerülő eszme lehetett, de jobb meggyőződésén kívül esett.

Ő magához tért, mint minden gyöngéd érzetű ember, ki ha egyedül van is, bizonyos mérték érzete, s illő tudása, nem engedi, bár minő becscsel kinálkozó vágyait gyöngétlen s illetlen úton kielégítnie.

Tréfa, gondolá magában: ha látom, hogy vetkezik, hátravonulok. Őt kilesni, ez helytelen! igen, ez helytelen. Ez őt – ha tudná – sértené s szégyenítené. De arczát látni, egy pillanatra, Istenemre! ezt óhajtanám. Tehát béketűrés; ő csak megfordul, így el nem töltheti a hosszú éjszakát. – Így fűzte az ifjú lovag gondolatit tovább. De minő hangok ezek, melyek mint égi fuvalmak susognak itt körültem? mi lehet ez? valami varázs terjeng itt. Nem volnék férfiú, ha rettegnék annak végére járni, a mi itt történik.

E közben szemei mindig a nyiláson függöttek; az öreg nő újra olvasott, oly nyelven, melyre kemény kiejtése miatt lehete tüstént ráismernie, tudniillik csehül. Negyed óra telt el, s a hölgy arczczal nem fordult feléje; végre az öreg betevé a könyvet. Zokoli távol harangnak kondulását hallá, de nem volt az harangozás, hanem inkább egyes kongatás valami érczlapon. Az öreg nő fölemelkedett üléséből.

– Serena! – így szólalt meg, s a legérthetőbb magyarsággal folytatá – az áldozat ideje jelen van, vesd fátyolodat magadra, menjünk!

A csinos hölgy fölegyenesedett, s a mit már ülőhelyzete kétségtelenné tett, arról hősünket felállása tökéletesen meggyőzte, hogy tudniillik a hölgy termete egyje volt a legfinomabbul emelteknek, karcsú- s gyöngédeknek, melyeket valaha látott. A Serena név lelkére hatott; úgy tetszett neki, mintha annak értelemteljes fogalma összhangzásban állana azon érdekes kalanddal, mely vele pillanatra mindent feledtetett maga körül. Serena hófehér, szépen aranynyal hímzett fátyolt tett fejére.

Istenem! sóhajt az ifjú békétlenül: tehát csakugyan nem láthatom őt! hiába időztem volna itt! minő irigy a sors irántam! s neme a szemrehányó keserűségnek emelkedett lelkében. Serena az ajtó felé vevé útját, mely balra esett, s annak küszöbe előtt megfordult, pillanatra fölemelte fátyolát. A levente szíve hallhatólag dobogott, ő látta Serenát, mint egy álomképet, mint alakját szeszélyének; mert e pár szó után: menjünk, kedves anyám! a fátyol lehullámzott újra, s a mennyei arcz el volt fedezve.

A mit látott, lelkébe edzé magát olthatatlan színekkel; nem tudá e hirtelen tekintetében Serenának vonásait felfogni, nem tudott számot adni magának arról, a mit látott; de egy kép élt e pillanattól óta lelkében, határozatlan színekkel, tűnve jelenve, de örökösen, kimozdíthatlanúl. – Feketék-e, vagy kékek az életosztó szemek? keskeny vagy domború a mosolyos ajak? szabályos vagy szabálytalan e lelkes arczél? mit tudta ő! Serena s azon sugárövedzett alak lelkében, mely ott a kormányt erős kézzel ragadta meg, állott előtte; ez, és ennyi.

Eltűntek. Magyarul szólottak, mond Zokoli magában; s csehül olvastak. – Uj talány – ki lehet ő? Istenemre! nem mindennapi lény. – De miért e romban? miért ily egyszerűen bútorozott rejtekben? s minő áldozatról volt szó? – mindezt meg nem tudá magának fejteni.

A lámpa folyvást ömleszté maga körül kétes fényét, s az ifjú vaskemenczét, egy más ágyat jobbra a szegletben pillantott meg, melyhez csinosan dolgozott lant volt támasztva; egy széken több téli öltözet halmozva. Minden tárgynak itt sajátságos érdeke volt lovagunk előtt; mintha elméjébe akarná e kalandnak emlékezetét a legkisebb részletekig vésni, állott, gondolatiba merülve az ablak előtt.

Visszavárja-e Serenát? vagy vizsgálatát folytassa? – Mind a két eszmében annyi érdek volt, hogy darabig nem tudá magát cselekvésre határozni. Végül fölemelkedett görnyedő helyzetéből, s kezde az előtte újra jobbra kanyarodó lépcsőkön lejebb haladni. Alig ment néhány másodperczig, midőn magas, vasbádoggal borított, félig nyilt ajtót vett észre; nyilásából ennek némi derengés hatott hozzáig; megkeményíté magát, s a nélkül, hogy az ajtót tágabbra nyitná, igyekezett oldalast a szomszéd boltozatba belépni, mi, nagy vigyázat után, zörej nélkül sikerült is.

Végig menve a földalatti teremen, előtte oszlopos folyosó nyílt, melyből az előbb hallott kardal egész hangözönében hatott fülébe.

Végre a szemle, mely előtte bontakozott, őt elnémította.