A Szabadító.

Az én babám durczás leány.
A legénynek csak fittyet hány,
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot szép galambom!

Kisfaludy Károly.

Míg Mátyás Strazniczról Budára sietett, s később parancsára Rozgonyi Sebestyén s Zokoli hirtelen előkészületeket tőnek a felsőmagyarországi rablóvárak vívására: addig a csinos Nankelreutherné több oly helyzetbe jöve, melyeket egészen el nem hallgathatunk. Ott hagyók őt el, hol fürdőjéből kiszállván, kárpitos ágyában keresett a nap hosszú unalmai s küzdései után nyugalmat. Lelkületéből egészen sajátságos lénynek gyanítható: hogy azt sok másoknál, előbb is találta fel. Nemével a diadalérzetnek tekintett szobájában körül, néha-néha emelvén föl fejét a mesélő szolgálóra, ki elvégezvén beszélyét, parancsra várt.

– Elmehetsz! – mond Nankelreutherné – de itt a szomszédszobában fogsz hálni.

A szolgáló hátra vonult a nélkül, hogy tisztában lenne az iránt: kezdje-e szeretni e nőt, ki parancsoló szeszélye mellett igen kibékülhetőnek látszott s bírt azon felsőséggel, mely minden kellemetlensége mellett is, önkénytelen alárendeltetést és függést idéz elő.

Az éj csendesen mult el, s Ilka kipihenvén magát, pirosan mint az ifjú rózsa, s vidáman, mint a tavaszi pacsirta, ébredt föl, s szolgálóját szólítá be, s öltözni kezdett. Szép aczéltükör előtt foglalt helyet, s hosszú, tömött haját, mely vállát, hátát borította el, s majd bokáig hullámzott selyemgyűrűkben, kezdé fésültetni. A leány műértőleg folytatá munkáját.

– Mondd nekem, leányom! – így kezdé a nő – miként tudsz e rablófészekben mulatni, e közt a sok borzas férfiú közt?

– A kénytelenség oka, asszonyom! – felelt a kérdett. – De csendesen szóljunk, mert itt a falakon át rések vannak, s ha akarja valaki: egy szavunk sem vész el.

– Hallgatóznak is itt?! – kiált fel Nankelreutherné, hirtelen hátrafordítva fejét s figyelemmel körüljártatva a szobában tekintetét – annál jobb: hadd hallják, a mit mondok. Ne ránczigáld úgy azt a fésűt! – felét kitéped a hajamnak!

– Nem láttam soha oly selyemlágy és sűrű hajat, – mentegeté magát a leány, – valóságos csuda az; ötnek elég volna!

– Ugy-e? de azért kimélve bánj vele: mert ily mostoha kezek között úgy megritkul, hogy konty sem telik belőle. De mondd, miféle ember ez a Komoróczi? mi ő itt! úr, vagy a Giskra szolgája, parancsnok vagy hóhér, vitéz vagy tolvaj? s mit akar velem? Ti cselédek örökké jobban tudtok mindent a háznál: felelj nekem nyiltan, meg nem bánod!

– Asszonyom! – szólt a leány, kin igen feltünő volt a remegés – én nem tudok semmi bizonyost. Még mikor e várba nem hurczoltak, hallottam, hogy Komoróczi egyik hatalmas czimborája Giskrának, hogy vérengző, kegyetlen, s csak úgy kedvez valaki éltének, ha váltságot vár, vagy – – –

– No s mit vagy – – –? – Nankelreutherné haragosan fordult vissza a szólóra, ki épen akkor keríté gyönyörű hajzatát fején össze.

– Én csak azt mondom, a mit hallottam. Kegyed nem fog rám megneheztelni.

– Ne rágd a szót annyit, mondd ki, a mit akarsz, úgy sem fog semmi okos kisülni beszédedből.

– Azt mondják, hogy épen oly szelid s becsülettudó, a milyen vad és goromba máskor, ha valakibe – – –

– Ej, mondd ki már ha valakibe szerelmes, úgy-e?

– Úgy van, asszonyom!

– Ezen kár volt oly soká tünődnöd. Most értem: nálam mindakettőre számít ő kelme: de aligha meg nem csalódik. Férjem gazdag, roppant kincscsel bír, de pénzét kiméli, bár engemet imád; azt hiszem, előbb elkövet mindent fegyverrel kiszabadításomra, míg szekrényét felnyitja.

– Hát tudja, hogy kegyed itt van?

– Ostoba kérdés! Hiszen ha Komoróczi váltságra számít, tudtára kell adni férjemnek, hogy birtokában – vagy mit mondok! – hatalmában vagyok.

– Hm; – jegyzé meg a szolgáló, egy szép vállat rázván meg, melyet a szobában levő egyik szekrényből vett ki – nem úgy szoktak itt a dologgal bánni, asszonyom! ki vannak ezen emberek tanulva, s nem koczkáztatnak semmit.

Nankelreutherné, miután hófehér szoknyát szorított derekához, a vállra tekintett, s azonnal kezébe vette, nagy kedvteléssel legeltetvén szemeit rajta. Sárga metszett bársony volt ez, s kapcsai aranyból.

– Nem hinné az ember, – mond nevetve – hogy e zsiványfészekben ily váll találkozzék; vajjon kiről vonta ezt le a derék vár ura?

– Ujdon új.

– Igaz, de nincs elég mélyen kivágva; add az enyimet ide!

– Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné a nádorné kezdte a divatot, s Budán mind így öltözködnek az asszonyok.

– Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így igen, de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom; háromszor is felöltözködhetem egy nap.

Ezzel fölvevé a szép vállat, s szokott zsémbbel feddegeté a fűzőt szorító leányt; néha-néha a tükörbe pillantott, két kezével simítva fel homlokán haját, s szoknyája redőit egyengetvén.

– Hallod-e? – mond körülfordulva a tükör előtt, – e váll jobban áll, mint gondoltam; megtartom, s a régit neked ajándékozom; ha kiszabadulhatok e fészekből elkérlek, vagy megveszlek Komoróczitól; meglehetősen tudsz a hajjal bánni, jól fűzesz s öltöztetsz s ha néhányszor a körmödre verek, nem utolsó szobaleány válhatik belőled.

A leány megcsókolta Nankelreutherné kezét s örömmel tekintett a nekie ajándékozott vállra.

– Térjünk az előbbi tárgyra – folytatá a szép nő, karpereczeit kapcsolva össze. – Rakj itt el holmit s mondd, miként szoktak itt az emberrel bánni? – Hogy ravasz rókák ezen zsákmányosak, azt első pillanatra beláttam.

– Asszonyom! – felel a leány körültekintve, majdnem suttogó hangon. – Én csak annyit tudok, mennyit elejtett szavakból fűzhettem össze, s azt elmondhatom: Komoróczinak atyja mint közvitéz szolgált egykor, később néhány telekkel ajándékozta meg Bicskén Erzsébet királyné; idővel híres pártvezérré vált, s Cilly grófnak kedves embere volt; zsákmány s rablások által meggazdagodott; vagyona fiára Péterre szállott, kinek most nagy hatalma van, s Giskrának vezérei közt majdnem első. Czimborái Walgatha, Axamith, Uderszki s második. – Azt állitják, hogy Giskra nem mindent tud, a mit vezérei elkövetnek; sőt hogy tetteikért, ha néha fülébe mennek, keményen szokja őket feddeni. Komoróczit azonban kiméli: mert nagy befolyása levén e vad csoportok kedélyére, szüksége van rá: de emberünk tud is vele bánni. A mint mondják, többnyire minden vád alól kivágja magát, s mindig nyer kegyében elszánt vitézsége, gyorsasága által. Giskra talán néha mégis rövidebbre vonná a gyeplőt, de a hatalmas rablólovagot nem oly könnyű nélkülözni. Igy történik, hogy előtte semmi sem szent. Ha valahol gazdag kereskedőt tud, kincsét kézhez keríti; ha oly személyt tehet rabbá, kitől nagy váltságot remél, az ilyen el nem kerüli sorsát, s jaj neki, ha rokonai fösvénykednek; az első kikerülő feleletre részökről, Komoróczi ördögi hidegséggel parancsol halált a szerencsétlenre, s fejét szokta rokonainak kapujára szegeztetni.

– Irtózatos! – kiált fel Nankelreutherné – mi sors vár itt rám!

– Ej! – jegyzé meg a beszélő – kegyed mitsem tarthat tőle; különös sajátsága van: nők iránt sokkal engedékenyebb; s kegyedbe szerelmes, a mint ezt könnyen észre lehet venni; ő egészen ellenkező alakban tünik fel, ha viszonszerelmet vár, s ezt szokta várni.

– S ha csalódik? – vág közbe kevélyen Ilka.

– Arra példát nem tudok, nem is régen vagyok itt; de annyit hallottam, hogy a nőnem gyilkától ment, – bár a fogságot, ha örökös is, s az erőszakot nem tartja a vezér büntetésnek.

– S nem volt-e, ki a nyomorultnak szívébe merte volna a tőrt ütni? – mond Ilka hevülve – mikor nyerni semmit, veszteni mindent lehet!

– Ki tenné azt? – Ő tartja féken a rablócsoportot, s épen az ő kegyetlensége oka, hogy itt, e bűnök fészkében, külsőleg neme a lovagi szellemnek tünik fel. Veszszen ő, úgy ki vagyunk a legirtózatosabb erőszaknak téve.

– Igazad van – felel Nankelreutherné – de épen, mivel ily alávalóval van dolgom, Istenemre! túljárok eszén! Ha szerelmes lenni képes ily hiéna, dühödtté teszem szerelmében; lábaimnál akarom őt látni; a port csókolja a nyomorult saruim alatt, s várjon tőlem parancsot, mint a gonosz lélek, kit a varázsidézet tesz szolgává! – de ki vagy te? – nem cseléd-ész és átlátás hangzik szavaidból, légy nyilt irántam!

– Asszonyom! tehetős fehérvári polgárnak leánya vagyok, s két év óta rab e nép közt, bár nem mindig e várban. Rab a szó teljes értelmében; mert félelem s ifjú gondatlanság mindent áldoztattak velem. Kegyed meg fog engem vetni!

A szép nő elfordult nemével az undorodásnak.

– Hallgass! – mond – hölgy vagy s bűnöd csak az, hogy élsz; ha nem vétkes – halott volnál; mert a mit e zsivány sajátságáról szóltál, mese. Én szánlak, de nem kárhoztatlak kegyetlen büszkeséggel; a lelket nem tudjuk magunknak, s megtérni sohasem késő.

– Késő! – kiált fel a leány, s szemeiből könyűk gördültek ki.

Ilka részvevő tekintetet vetett a könyezőre.

– Még nem mondád meg, mi vár itt rám.

– Ha rokonai vannak kegyednek, azok megtudandják, hogy rab, ha ez Komoróczi tervében van, kegyednek vagyonát többre veszi szép személyénél: a mi – bántás nélkül legyen mondva – nem első lenne ezen, bár újdon falak közt; de hol raboskodik kegyed? azt nem fogják soha megtudni. A váltság letételére hely tüzetik ki; s ha a kiszabott órára nincs ott, akkor kegyedre fogság vár; sőt több.

– Több? – kiált fel önkénytelen összerázkódva Nankelreutherné.

– Minden – fejezé be sötéten a polgárleány.

– Isten! Isten! te tűröd ezt? a te boszuló kezed nincs emelve, villámaid nyugosznak s haragod viharja nem söpri el őket a föld színéről?!

E pillanatban kopogás hallatszott a végső ajtónál.

– Ki az? – kiált fel a nő borzadva.

– Én vagyok, asszonyom! – felel egy ismeretes hang.

– Én, minden szolga lehet! – kiált Nankelreutherné – mondd nevedet!

– Komoróczi – volt a felelet.

– Nem lehet! – viszonzá Ilka majdnem parancsoló hangon – ily jókori látogatást férfi fogadhat, nő nem. – Béketűrés, vitéz úr! néhány percz múlva készen vagyok, akkor szabad a bejövetel.

Komoróczi toppantott lábával az ajtó előtt; de úgy tetszett neki, hogy Nankelreuthernének e sajátságos önbizodalmában, melynek következésében magát egészen, mint a vár asszonyát tekinti, valami új és érdekes van; sőt neme a becsülésnek iránta, mivel őt nem mint vérengző rablót tekinti, hanem mint derék lovagot, kitől kiméletet s hódolást követel, félelem nélkül remél. De legtöbb kiméletet mindenesetre az idézett föl a kényúrban, hogy szeretett, már a mennyire ezen érzés kifejlődhetett vad, de szenvedélyes kedélyében.

Nankelreutherné, úgy látszik, egészen eltalálta a rabló lelkületének kulcsát, s azon tapintatban bízva, mely annyira sajátja a nőnemnek, nem hagyá magát kizavartatni szokott módjából; mindig arra térvén vissza elméjében: itt mindent veszthetek, semmit sem nyerhetek; így is úgy is egyre megy a dolog; tehát miért vessem el magamat, gazemberrel van ügyem, itt csak fortély és ámítás segíthetnek.

Néhány percz múlva elvégezte öltözködését.

– Nyisd meg az ajtót, leányom! – mond a szolgálónak kényelmesen leülve a kandalló közelében, egy karos székbe.

Komoróczi lépett be könnyű veres házi öltözetben, mely térdig érő s csehszabású volt hasított ujjakkal.

– Kegyed soká nyugodott, – mond elég vidáman, – de a nyugalom üdvös volt: az ég hajnalát költözteté szép arczára.

– Udvariasan! – felel nevetve Ilka – jó reggelt! – ha tetszik, együtt reggelizhetünk.

– Hogyan van kedves vendégem szállásával megelégedve?

– Mind a gazdával, mind a szállással eddig igen jól, – felelt a kérdett, bájos tekintetet vetve a rablóra – s ha ez mindig így tart, örömmel kérendek bocsánatot azért, mi talán tegnapi szavaimban sértő volt.

– Kegyednek szavai sértők csak akkor lehetnek, ha huzamosb ideig itt lakván, kelne ki a vár ura ellen, ki kedvesb kötelességet nem ismer, mint szép hölgyével a lakást megkedveltetni. – Átmehetünk a vár másik szárnyába, hol a reggeli kész s víg zene vár reánk.

– A hogy tetszik, – szól Ilka nyájasan.

E párbeszédből gyaníthatjuk, hogy Nankelreutherné egészen más modort vett föl, s női tapintatának sugallásaként, meg akarta az oroszlánt szelidítni, hogy annál könnyebben bánhasson vele.

Komoróczi ellenben, bár fondor s cselszövénynyel teljes, kevésbbé ismerte még a nőnemet, mint hogy némileg ne érezte volna örömét egy diadalnak e csinos nő felett, mely egészen különbözött eddigi szerelmes kalandjainak eredményétől. Ő, ki örökös járása-kelése közben csak órákat áldozhata szerelemnek, többnyire oly hölgyekkel találkozott, kik neki az egész nemről nem a legjobb eszmét adák, s kik könnyelműségből s félelemből szolgai engedékenységet mutattak iránta, s így a diadalnak főfűszere hibázott. – Nankelreutherné őt, mint lovagi udvarlót látszatván tekinteni, e mellett egész fönségét megtartá, s kevélysége, mely mindenkit a várban tiszteletes távolban tartott tőle, jól esett Komoróczinak, s némileg saját jellemével volt összhangzásban.

Igy telt el több nap, Komoróczi mindig a szerelem tárgyát hozta elő, s néha közel volt béketűrését elveszteni, s erőszakhoz nyulni. Ilka ellenben szokatlan nyájassággal s könyűkkel fegyverkezteté őt le. Az ébredő szerelmet a csinos nő oly természetileg tudá játszani, hogy végre a komoly rablónak szívében egy eddig ismeretlen húr rezzent meg, s mivel a nőnek szokatlan s majdnem férfias bátorságában sok hasonlót talált önlelkével: néha állandó viszonyról, nősülésről kezde gondolkozni.

– Teringettét! – kiáltott fel magában – ezt az Ilkát a sors egészen nekem képezte. Ez, ha távol leszek váramtól, jobban feltartja itt a rendet, mint én. Egyébiránt, szeret, ez tagadhatatlan.

Nankelreutherné látván végre Komoróczit azon a ponton, a hová őt rég vágyott hozni, halkal házassági ajánlataira is felelt.

– Ha kegyed – mond néha – óhajtja, hogy neje legyek, azt kivánom, hogy becsüljön s oka legyen bennem bízni: tehetné-e ezt, s lehetnék-e én magam a legvitézebb férfiúhoz érdemes, ha könnyelműségemmel tisztelet helyett méltó megvetést idéznék elő? s nem szégyenlené kegyed maga, ha ezen ördög czimborái e várfészekben rólam azt hinnék, hogy én sem vagyok jobb a többinél!

– Az ördögöt ne említsd! – mond Komoróczi hátratekintve – sokszor megjelenik az, ha emlegetik, s én, a mi e világon van bár mi, nem rettegem; de a lelkekkel s ördögökkel nincs közöm. – Szólj, Ilkám! akarsz-e enyém lenni?

– Igen, egy feltét alatt: ha mindenre – mi itt a földön, felettünk s alattunk szent, vagy rettegett kegyed előtt – esküszik nekem, hogy férjemnek soha semmi bántódása nem lesz. Ezzel magamnak tartozom: mert ha van, a mitől kegyed retteg, vad férfiú! bennem is van, a mi félelmet idéz elő; nyugalmamat örökre aláásná, és szerelmemnek nem hagyna örülni, miként akarnám, ha férjem sorsán kellene aggódnom.

Komoróczi átölelte a beszélőt, ki igyekezett karjai közül kifejtőzni.

– Még egyet kell mondanom, – folytatá Ilka. – Ha ezen eskü megtörtént, férjemtől egy irást várok, melyben rólam egészen lemond.

– Hogyan! – mond rábámulva Komoróczi – s fogja ő azt jó szerével tenni?

– Az a kegyed dolga; de bántódása ne legyen, esküdjék.

A rabló gondolkozott, s végre kezet adott.

– Ez nem elég! – mond Nankelreutherné, egy mélyebb tekintetet vetvén a babonás férfiú lelkébe. Elmondatá az esküt vele, melyben Komoróczi magát az ördögnek s minden vándorlelkeknek ajánlja: az ég villámait szólítja fel boszúra maga ellen, ha Nankelreuther Nabuchodonozor lovagnak általa bármikor a legkisebb bántódása lenne életében és szabadságában. – A mi a lovag lemondását illeti, – jegyzé meg Ilka, – arra kegyedet nem szükség megesketnem: azt mint szerelmének s csatlakozásának bizonyítványát eskü nélkül elvárom.

Komoróczinak szenvedélye naponkint nőtt; s egyrészt ez, másrészt a babonás férfiúnak esküje fejti meg, hogy Nankelreutherné halkal oly úrnője lőn Komoróczinak, mint a derék Nabuchodonozornak. A várban egészen magához keríté a kormányt; nagy rend és tisztaság uralkodott benne, a cselédek rettegték és szerették őt egyszerre: mert valamint a legkisebb hibát sem tűrte el, s többnyire önkezecskéivel szerzett magának a legnagyobb kitöréssel, de hirtelen ellobbanó indulatossággal elégtételt, úgy minden kis szolgálatot meg tudott jutalmazni.

Őt a várban senki sem érté, s a legtöbben ragaszkodását Komoróczihoz valónak hitték. Megtörtént, hogy a vezér, ki darab idő óta szokszor szótlan s gondolkodó volt, napokra távozott el Vadnáról; ilyenkor, bár Nankelreuthernéban szerfölött bízni látszatott, titkon, mégis a legszorosb rendeléseket tevé, úgy, hogy a nőnek semmi módon sem lehete a várból szabadulni; de ő ezt fel sem vevé, sőt midőn mások ezen örökös bezárást emlegették: nevetve feddé meg őket, azt állítván, hogy sokkal jobb itt a szép lanyha termekben, mint künn a sziklabérczek zúza és fagya közt sétálgatni. A vár parancsnokát maga felszólította a legszigorúbb rendtartásra.

Mindezek alkalmasok valának Komoróczi vigyázatát elaltatni; de Ilkának igen ravasz rókával volt dolga, ki önmagáról hozván itéletet másokra: annyival kevésbbé akará egykori nejének egész szabadságát visszaadni, mennyivel inkább tartá ez őt igérete teljesítéseig bizonyos távolban magától.

Történt egy napon, hogy Komoróczi kedvetlen híreket hallván, lóra ült s néhányak kiséretében eltávozott. E hírnek minőségét könnyen gyaníthatjuk: Rozgonyi Sebestyénnek közelítése esett értésére, bár határozását mozdulatának senki bizonyosan nem tudta, az ifjú király, szokott előlátásával, legszorosabb titoktartást tevén mind Zokolinak, mind általa Rozgonyi Sebestyénnek kötelességévé.

Ilka e közben azon folytonos óvakodást, melyet egyenlőre, mint láttuk, példás béketűréssel szívelt el, vagy jobban mondva, észre sem látszaték venni, unni kezdette, de sem unalmát, sem terveit nem közlötte senkivel. Ő csak magában bízott, s azon szobaleány, kit némileg megkedvelt, s ki nagyon ragaszkodott új asszonyához, sem gyaníthata semmit érzéseiből; sőt Nankelreutherné épen e kedves cselédjével igyekezett elhitetni, mikép jelen állapotjában jónak véli inkább úrnő, mint rabnő lenni, s hogy sorsával ki kezd békülni.

A nap csendesen eltelt. Ilka este felé félre tette munkáját, mert egy gyönyörű bársony nyeregtakaró hímzésével foglalatoskodott; az estebédnél szótlanabb volt szokottnál, s hálószobájába jobbkor vonult.

A leány a mellékszobában volt. Nankelreutherné, bezárván gondosan az ajtókat, lefeküdt, s mint mindig, úgy most is nemsokára elaludt.

Mintegy három órát pihenhetett, midőn egyszerre fölébred, s egy szép fiatal lovagot lát ágya előtt állani. Az éji lámpa halkal pislogott egy szegletben, s világa a lovag képét árnyékolván, vonásait ki nem vehette. Azonban a kéretlen látogatónak nyájas arcza s szelid hizelgő tekintete egyáltalában nem gyaníttatott gyilkos szándékra, sőt a nő ébredése, miként sejdíté, egy forró csóknak következése volt. Gyorsan emelkedett föl fekvő helyzetéből, s félig ijedten, félig kábultan mereszté szemeit a szokatlan jelenetre. Az ifjú térdre ereszkedvén ágya előtt, havas kezeit ragadá meg.

– Ne rettenjen meg kegyed; – mond suttogó hangon – engemet tisztelet s forró szerelem hoztak ide; én meg akarom szabadítni!

Ilka, mint minden mélyen alvó, hirtelen fölébredésekor csak félig volt magánál; a mondottakat nem értette; de a váratlan esetben – rabló-várban, s ily kemény őrizet alatt – csak két eszme merült föl lelkében: vagy új veszély fenyegeti itt, vagy csak próba ez, és Komoróczi bizonyos kiván lenni hűségében. De e két eszme a kábult s némileg megrémült nő fejében néhány percz műve volt, s a jövőben őt szokott hevessége ragadá meg.

– Ki vagy? gazember, tolvaj, zsivány! – mond, nagyot kiáltva, s egy ugrással ki az ágyából s a térdelő lovag előtt teremve, kinek üstökébe merítete kis kezeit, hallatlan zajt és lármát ütvén.

– Az Istenért! – mond suttogva, de élénken az ifjú – térjen kegyed magához! el vagyunk árulva, s mind magát, mind engemet veszélybe dönt. Nem ismer-e, nézzen csak jobban szemem közé!

– Wratizláw! – kiált fel Nankelreutherné, rábámulva – kegyed? de miként jött ide? mit akar? – folytatá, még mindig szorosan tartva üstökét.

– Kegyedet jöttem megmenteni e rablófészekből, honnan csuda a szabadulás! szerelmemnek sikerült végre álruhában ide lopózni, s a kapuőrt megvesztegetni. Az istenért! hallgasson – s teringettét! a hajamat ereszsze el, hiszen felét kitépi! – A helyzet semmi sem volt kevésbbé, mint regényes, s inkább köznapi dulakodáshoz hasonlított.

– Ugyan úgy-e? – mond Nankelreutherné – talán hálát adjak, hogy éjfélkor tör be egy becsületes nőnek szobájába? Ki bízta kegyedre szabadításomat? ha szándéka jó volt, miért nem jött férjemmel? Egyébiránt én itt sorsommal meg vagyok elégedve: s ha a kénytelenség választásra szorítana, hitemre! inkább választanám a vad, de férfias Komoróczit, mint kegyedet, ki csak szép arczáról s czifra mentéiről híres.

– Hogyan – mond Wratizláw, mert ő volt, igyekezvén fürteit a nő kezéből kifejteni – mit hallok? – ereszszen kegyed, mert majd megeléglem a tréfát! – Végre nagy bajjal ki tudá magát a nő körmei közül szabadítani. – Jól van, – mond mindig suttogva, s inkább tettetett, mint való haraggal: mert vonásai inkább nehezen rejthető örömet mint boszút árultak el – veszszen itt, ha a szabadságnál többre becsüli a szolgaságot. De jaj lesz kegyednek, ha Nankelreuther megtudja, minő kevés nyugtalansággal tölti itt szalmaözvegységét.

– Jó! – felel büszkén Ilka – menjen, s mondja meg férjemnek, de szóról-szóra a dolgot, úgy a mint én mondom most; – ha ő nem gondol velem, ha azt kell hinnem, hogy rólam lemondott, én sem töröm rajta fejemet.

Wratizláw át akarta a csinos nőt ölelni, ki összeszorítván ingét keblén, oly hatalmas taszítást tőn rajta, hogy ez hátratántorgott.

– Segítség! segítség! – kiált Nankelreutherné. Nemsokára a folyosón gyors léptek hallatszának.

– Nekem, – mond Wratizláw – távoznom kell; de egy csókot még adsz nekem, szép angyalom, bucsúra – majd még látjuk egymást. – Ezzel közeledett Ilkához, a nő az ablak mélyedésébe szaladott, a lámpát akaratlan felbuktatta lábával, s gondolomra kinyujtván a sötétben kezét, egy hatalmas arczcsapással üdvözlé a szerelmes kalandort. – E közben az ajtón zörgettek, végre felnyilt az. Bélián lépett be szövétnekkel: Ilkát egy ablak szegletében találta, még pedig nemcsak el nem rémülve, hanem diadalérzet kifejezésével arczán.

Wratizláw nem volt a szobában.

– Eltűnt! – kiált fel Ilka – sem híre, sem hamva!

– Mi volt ez? – kérdé zavarodva Bélián – miért ordított kegyed oly iszonyúan?!

Ilka hirtelen visszabujt ágyába, s gondosan magára vonván a paplant, a történtet elbeszélte.

Bélián nevetve rázta fejét. – Kegyed – mond – álmodott, ide senki sem jöhet be.

– Itt volt – erősíté Ilka.

– Nem volt – felelt a rabló.

– Itt volt, igen! – mond Komoróczi előlépve, s zöld tágas köpenyét levetve magáról – volt! – ismétlé, tőrt emelve föl – ő nincs többé!

– Minő oknélküli kegyetlenség? – fakadt ki Nankelreutherné különös arczkifejezéssel, mely majdnem gúnyhoz hasonlíta – ily semmiségért vért ontani; távozzék, kegyed vérengző tigris!

Komoróczi szó nélkül távozott.

– Itt nem vagyok többé bátorságban, – mond Nankelreutherné. – Hol jöhetett be? Nem, ezt nem tűröm tovább, így minden pillanatban félni és rettegni, ez több mint sok!

Gonddal vizsgálta meg reggel a falakat, de sehol semmi rést nem láthatott. A padlók négyszegének egyike emelhető, gondolá magában: jó! köröskörül leszegeztetem őket.

Miután Nankelreutherné fölkelt, a szobaleányt szólította be, s azt nagyon lehordta, hogy sokszori kiáltására be nem jött; ez azonban önijedségével s tehetetlenségével jól-rosszul kimenté magát.

Komoróczi elbeszélte Nankelreuthernénak, hogy késő éjtszaka érkezvén meg, a lármát hallotta s úgy jött szobájába, s épen e lármából kelletvén gyanítnia, hogy iránta hű, ezentúl lesz oka teljes bizodalmával dicsekednie. A vezér sokkal nyájasabb volt a szokottnál, s az egész nap vidám beszélgetés és vitatkozás közben tölt el. Komoróczi arra akarta Nankelreuthernét bírni, hogy őt igérete alól oldja fel, s mivel alig hihető, hogy férje önkényt lemondjon róla, bármi fenyegetődzésekre is erőszak nélkül: engedje meg neki, hogy más módon szabadítsa őt meg férjétől.

– S minő mód volna ez? – kérdé Ilka felcsattanva. – Megölni talán? abból semmi sem lesz! szegény Wratizláwnak vére is lelkemen nyom! – folytatá színlett komorsággal. – Ha kegyed még egy ily szót ejt, vége a barátságnak!

– Nevetséges makacsság – kötődött Komoróczi – azok közt, kik igazán szeretik egymást.

– Legyen az, a minek kegyed kereszteli; de én csak azt szerethetem, ki engemet szeret: engem pedig csak az szeret, ki lelkemet nem akarja megzavarni. Ha szemét egy magasb lelkű nőig emelte, győzze meg e nőt, ki kegyedet szereti, hogy nem mindennapi férfiúért áldozta fel hitét. Ide a kézzel, lovag! igérje ezt nekem!

Komoróczi a kezet elfogadta s ajkaihoz voná.

A nap eltelvén, este felé Komoróczi újra belépett a szobába. – Ilkám; – mond vigan – kövess! egy szép szemlének teszlek tanújává, milyet, Istenemre! Budán vagy Pesten nem láttál soha.

– S mi lesz az?

– Meglátjuk mindjárt. – Ezzel kivezeté őt az ajtón. Ilka nagy feszültséggel követé; több szobán s termen haladtak keresztül, míg végre egy egészen veres szövettel bevont toronyszobába érkeztek.

Úgy tetszett Ilkának, mintha távolról ének hangjai verdesnék hallását.

Komoróczi az egészen gyertyákkal világított szűk szobában megállott, s annak közepéből függő selyemkötelet vevén kezébe, mely aranybojttal végződött, meghúzta azt, s a következő pillanatban, egy a falból alig kitünő rézgombocskát megnyomván: a veres szövet kétfelé vált, s az ez alatt félre vonuló vassal bélelt táblák alól egy hosszú magas ablak tűnt elő. Komoróczi és Ilka oda siettek.