Király És Öcs.

Rara temporum felicitas, ubique velis sentire, et quæ sentias dicere licet.

Tacitus.

Mátyás Budán volt; a hon nagyjai körüle, vagy egyenes őszinte lélekkel, vagy titkos cselszövényektől nehezült kedélyekkel.

A kárpit felvonult, az egyes ember élete kitágult, s a királyi lét kezdődött, fényével és sötétével, örömével s ürömkelyhével, zajával nagyszerű országos cselekvéseinek s csendével az oly ritka s oly szűken mért nyugalom óráinak; végre minden cselszövényeivel oldalárnyéklatainak.

Diadalmenet volt jötte:40) az ég ünnepelte azt, mert száraz, fényes téli lég, hidegében fűszeres s szigorúságában csillogó, födte tágas ragyogó kúpjával útját. A napok szépek, fehérek, csikorgók, de széltelenek voltak; az esték mély kékjökkel, hóvilágukkal, csillagszövétnekeikkel hosszíták a nyargaló napot. – A kíséret gyorsan haladott.

Mindenütt hév öröm zajgott: a magyar hon néptengere a diadali útnak két oldalát öntötte el, mint áradó folyam.

Eltűnt az éj s a nap: egy óra, egy hosszú pillanat volt az idő, az út minden tekervényeivel, konyulataival, hegyeivel, völgyeivel, egy utczává alakult Straznicztól Budáig, melynek falai ujjongó népből állottak, szekéren, lovon, gyalog, a fák tetőin, a házak födelein, a sziklák ormain, örökös özönben, hullámozva követvén a kiséret menetét, s az ifjú királyra bámulva millió szemekkel.41)

Így érkezett ő Budáig, hol soha nem látott fénynyel lőn üdvözölve. Ölben látszott őt a nép a Salamon-egyházba vinni s onnan csarnokába.

Egy hosana! egy örökös Isten dicsérünk! terjedt a birodalomban szét. A pártok pillanatra elnémultak; úgy tetszett, mintha ezen ingerűltség mindent magával ragadna; a cselszövény elveszté fonálvégeit; az írigység nyelve lezáródott; a haragvó szeretett, a néma szólott.

Mátyás e nemzeti riadás közben örökös feszültségben volt. Ennyire szerettetni, így élni egy egész nemzet lelkében, s óránkint, pillanatonkint, úgy szólván magára rohanni látni azon magasztos jeleneteket, melyeket a nemes, az érzékeny szív egyenkint illetődés, elragadtatás nélkül nem élvezhet, őt túlemelé magán.

El volt fogódva, a kéjben kifáradva. Bárminő nagyszerű és boldogító vala azon érzés, mely őt fölmagasztalá: örült végre, midőn a közhódolat riadásai el kezdének hangzani az ország nagy terén s a fényes csarnokokba, a szentegyházakba, s a csendes lakokba vonulni vissza; s ő egyedül lehetett, egy éjet tölthetett el háborítlan álomban, s egy órát élhetett magának.

Fölébredt álmából nyugodtan, símult kedélylyel, de nehéz gondok közt. Az óra, melyet magának élt, elkondult; körüle, mint kápráztató kép, vegyült színekkel terjedt minden, az óriási látványhoz szokni kellett. Mint a vak, kinek az orvos üdvözítő keze fölnyitja szemeit, s tekintete elébe gördíti a szép, a nagy világot: előre egyebet hullámzó színvegyületnél s határozatlan vonaloknál ki nem vehet, melyek őt elragadják s elnémítják; nem tudja, mi a határ, a közép; mi a távol s közel: csak halkal a tapasztalás vésője s ecsete deríti, oszlatja a szemlét s kezdi őt honosítani azon világban, melybe szemefénye vezeté be.

Úgy Mátyás; igyekezett eszméit, gondolatait rendbeszedni, elosztani, megszűrni: míg végre lelki szemei előtt világ lőn, s ő határozásának s hivatásának tágas országába biztos királyi tekintetet vehetett.

Így állott ő egyik szobájában, szeme az ősz Budáról, szemben a síma rónára mélyedett Pest körül; s lelke, mintegy kiállva a gondolat rendezés nagy munkájától, szünetet látszék ünnepelni, egy lelki szabbatot, egy vasárnapot.

Szilágyi lépett be, egészen azon méltóságos tartással s önbizodalommal, melyet rokonsága, érett kora s érdemei tevének megfejthetővé.

– Vágytam utánad, bátya! – mond a király kissé felindulva. – Jer, néhány fontos szóm van veled, kezdem érezni az idő becsét, nekünk sokat kell tennünk, bátya! s én a halasztásnak nem vagyok barátja.

– Öcsém! – felelt Szilágyi rövid szünet után – neked mindenek előtt azon kell lenned, hogy e sokszínű s agyú nemzetnek bizodalmát megnyerjed. Nálunk a nemesség a nemzet; a király, a hon mindent tőle várhat; nem hibázom, ha mint bizonyost állítom, hogy a nemesség bánható; de tapintat s okosság kell.

– Hogy érted ezt?

– Gara, Ujlaki, Bánfi s többen választásod ellen voltak, ezek most az ujontörténetektől mintegy elkábulva, nyugodni látszanak; de én szíveikbe tekintettem. Ők az első alkalmat arra használandják, hogy régi elveiket kitűzzék vagy önmagukért, vagy azon követelőkért, kik fényes királyi székedbe vágynak, s mindent mozgásba hozandnak, ha már is nem teszik.

Mátyás figyelemmel hallgatott darabig, egyáltalában meg nem foghatván, miként függ ez az előbb mondottakkal össze.

– A mit mondál, – viszonzá a király, – igen valószínű, s ez elmémben megfordult már; de nem tudom hová irányoznak szavaid? Gara hűséget mutat irántam; Ujlakinak alkalmazásával teljes okom van eddig megelégedni; Bánfi visszavonultabb, ő kevesebbé tagadja meg régi elveit, s minden tisztelete mellett hidegebb irántam, s hiheted: nekem ez tetszik a három közül leginkább; ebben a makacs hadfiban tudnék legtöbbet bízni; a Rozgonyiakat kevésbbé ismerem; Zokoli Péter első látásakor megtetszett nekem: ő oly egészen magyar, nyers, de őszinte, erős, élénk; én így szeretem az embert. Ő férfiú! s ezzel minden meg van mondva. – Te bátya intesz engem, hogy vigyázó legyek, s más szavaidban engesztelést ajánlsz. – Istenemre engesztelés az én jelszavam: mert a most gerjengő honfiakat meg kell engesztelnem, ha az első magasztaltság mámorából fölébrednek; ki kell őket békéltetnem azon képzettel, hogy választásuk nem elszeleskedett felhevülés, hanem üdvös országos cselekvés volt. Barátokat kell szereznem, kik bennem a honért lelkesedve, s szenvedélylyel lássák a teendőknek vezércsillagát, kinek kezet kell nyújtaniok.

– Helyes, öcsém király! igaz, s jelesen van mondva, a mit szólál; de minő szemmel fogja a nagyobb rész engedékenységedet nézni azok iránt, kik atyádat gyűlölték, s az álnok Cilleyvel fujták a követ; László bátyádat lemészároltatták a gyermekkirálylyal, s most is csak kényszerítve hódolnak? Ha nyugodnának ők, Istenemre! nem szólanék; de minden igéret kölcsönös.

– Mit mondasz? – szólt Mátyás nyugodtan – tehát fellépésem büntetés legyen? zavart hozzak rend helyett az országba? Ujlakit, a hatalmas kevély Ujlakit taszítsam le a vajdaságról? Garát foszszam meg nádori hivatalától? a Rozgonyiak közt szemeljem ki a konkolyt a búza közől? legyen bosszú s félelem az első jelenet az ifjú királyban? gyanítsa e kevély nemzet, mely királyt akar, nem kapkodó gyermeket, hogy pórázon vezettetem, s egyesek haragjának s cselszövényeinek gyáva eszköze vagyok? – Heh, öreg! nem te mondád-e, hogy érett elme lakik a gyermek Hunyadiban, hogy szíve honáért ver! s hogy benne atyja lelke s ereje él? – nem így mondád-e a Rákoson? a hon s az Isten színe előtt! s nem neked hittek-e? s szavaidra hangzott a Mátyás-név ajkról-ajakra?

– Igen; – felelt Szilágyi hevülve – de a gyermek Mátyást józanon csak a gyermek Hunyadi Jánoshoz hasonlíthatnám, nem az ősz kormányzóhoz, ki száz csata közt árasztá dicsősége fényét szét Európában; atyád pedig, öcsém király! szerény ifjú volt, ki az aggkort becsülte, s midőn a tapasztalt vénség érett tanácsa őt támogatá, nem volt oly hiú s elbizott, magát pórázon vezetettnek mondani; s vesztett-e azért önállása a tettre termett ifjúnak? – korántsem: mert meggyőződése volt az érett kor tapasztalásából hasznot vonni, s eszében el nem bízni magát. Alkotmányos ország ez, ifjú úr! melynek törvényei vannak; fel van itt a hatalom a király s nemzet között osztva. Mi az országgyűlés? – Nemde tanácskozás részvéte a hon atyáinak az országos ügyben; nemzeti szózat? s te ily jókor akarod az érett tanácsló szavát nélkülözni, s magad eszén járni?

– Balra ne érts, bátyám Szilágyi! tudom, a mit mondani akarsz. S mikor vetettem meg a tanácsot? Szememre veted te, hogy vitatkozom. Nem gyáva-e, ki a tanácsot meggyőződése előtt követi? Kettőnk közt érik itt a tárgy; itt nem a többség határoz. – Mondj okokat, czáfold meg az enyimeket; derítsd világossá kétkedésem homályát a valóság, a fényes igazság szövétnekével, s hódolok neked! Mindenek fölött ne légy heves és kifakadó: a meggyőződés nyugodt szokott lenni és hideg, mint férfierő. Akarod, hogy tapasztalásid bő áldása átömöljön lelkembe? szólj a bátya szíves rokonhangján, mely útját szívemhez el nem véti soha; szólj úgy, miként a magad becsületeért szólanod kell: mert hiszen te kezeskedtél rólam, hogy királylyá születtem; végre úgy, miként nekem lehet tűrnöm és hallgatnom. – Mátyás kezét nyújtá Szilágyinak, kinek homlokán felleg kezde borongani. – Ne nézz oly komorul, jó bátyám! – folytatá kedélyes nyájassággal – Istenemre! eszedben, tapasztalásodban, jóindulatodban helyezem kincsét jövendőmnek! tanácsod becses nekem; ah! de mi értsük egymást!

– Én agg koromban, királyom! – felelt hidegen az ősz bajnok – más hanghoz nem szokhatom. Lehet, hogy a furfangos Podjebrád udvarában, a nehéz-fejű csehek közt nem hallád te nyílt szózatát hű alattvalónak királyához; lehet, hangom sérti füledet; de míg eszem helyén áll, keserű legyen bár az igazság! én szólani fogok. Ne feledd soha, hogy az én kezem helyzett ama fokra, hol már szabadon állhatni vélsz, mielőtt lábad a sikamló lapot körültapogatta, melyről egy ellenséges nyomás az örvénybe sodorhat.

– Nem feledtem! – mond Mátyás nemes nyiltsággal és fönséggel. – Napok óta nyom a királyi gondok terhe, s már oly sokszor említéd azt előttem, hogy siketnek kellene lennem, ha feledhetném. Legyen béke, bátyám! – nemde tanácsolni jöttél engemet, nem bűn előtt korholni? – Mit tettem én? mi boszanthat? – hiszen, miként mondod, lábaim alapjának területét se mértem még ki. Te fölindultál, mielőtt feleltem volna neked: mert viszonzásom kérdés volt csak. Szólj, mire czéloztak szavaid, midőn Ujlakit s Garát említéd? mit hiszesz teendőnek ezekkel? mi, véleményed szerint, az első országos tett, mely előttem áll? mondd el; nyugodtan kihallgatlak; azután szólok én: legördítem előtted terveim tekercsét, mérjük egymáshoz; a mi jobb, czélszerűbb, győzzön! s mindenek fölött a hon boldogsága álljon!

Szilágyinak arcza gúnyredőkbe vonult. Az ő terve! ily jókor már terv? – Hm; gondolá magában; aligha rosszul nem számíték e gyermekkel, ki érett tanács előtt mer avatatlan kézzel az országos élet üteréhez nyúlni s kerekeinek mozgásában változást tenni. – Az ő terve! s azt az enyémmel mérjem össze? s kétség legyen, melyik a jobb? – Istenemre, e képzelgés nem utolsó. – Mindez Szilágyinak elméjén elég hirtelen villant keresztül. Szünet lőn, mely alatt a király figyelemmel s feleletet várva nyugtatá szemeit bátyján.

– Terveit a királynak kihallgatom béketűréssel – felelt végre az öreg hős – s ám legyen! mérjük azokat az enyémekhez, győzzön a jobb.

– Szólj te előbb! – mond Mátyás a legszívesb hangon, egy karszékre mutatva – idősbet illeti az elsőség, s belső szobáimban az én jó, hű öreg bátyám ellenében nem vagyok király!

Szilágyi helyet foglalt; midőn látta, hogy öcscse állva támaszkodik háttal egy fényes márványasztalhoz, melyet két sphynx tartott, fel akart emelkedni; de Mátyás tréfásan nyomta őt vissza ülésébe.

– Öcsém! – így kezdé az öreg – te egy fontos első lépést hibáztál el.

A király kissé elpirult.

– Igen! – ismétlé az agg folytatva – ezt nem a kormányzó mondja a királynak, hanem bátyja öcscsének. A Podjebrád beteges leánya nem királyi öcsémhez illő nő; nem, mert a hon érdekei hasznosb összeköttetéseket tesznek szükségessé, mint egy magában összedúlt nép kormányzójának leányával képzelhetők.

Mátyás szólani akart.

– Hallgasson a király végig, s czáfoljon meg, – folytatá a beszélő. – Az ifjú jegyes nem egészséges, s aligha az leend valaha. Az országnak örökös kell. Ha nem a régi fejedelmi családok egyikéből választál nőt magadnak: a hon magas urai méltán várhatták, hogy hölgyeik egyikét emeld magadig, bár ezt is, mint igaz barátod nem javaltam volna.

Mátyás hevülni kezdett, de magába fojtá hevességét. – Mondd nekem – felelt lehető nyugodtsággal – illő-e oly bölcs férfiúnak, mint te bátya, ily fontos órában, midőn a hon szükségeiről s követeléseiről kellene szólani – multakat említni, melyek változhatlanok? nem volt-e, a mit tettem, akkor, midőn történt, illő, hálámból, kétes jövendőből fejthető, s nem hitte azt akkor mindenki úgy, mint én? nem adád magad jóváhagyásodat Straznicznál?

– De a következés megmutatta, öcsém, hogy nem jól számítottunk: bár én csak a megtörténtet nem akarám oly fontos órában megváltoztatni. Felelj, de nyugodt lélekkel s felindulás nélkül: nem világlik-e előtted, hová akarlak vezetni? nem ütközik elméd önkénytelen össze azon eszmével, melyet ama tettnek emlékezete idéz föl? nem bizonyítványa-e annak, hogy jövendőnk kétes, előre nem gyanítható; hogy csalódnunk mind jövőnk sejdítésében, mind számításainkban lehet; hogy ifjúnak ez nem szégyen, s csalódásaiért e szép, irigyletes szakát az életnek csak sárepés, élettapasztalás nélküli ember kárhoztathatja. Lásd! minő igaz ez: oly való, hogy hosszabb élet s tapasztalás biztosb tapintatot adnak, s nemét a multról levont jóslói tehetségnek. A fiatalnak több szelleme, esze, talán hirtelenebb átlátása lehet: de tapasztalása s életbölcsesége sohasem annyi, mint az aggnak; s most ott vagyunk, hová vinni akartalak. – Öreg legény áll előtted, ifjú! – Ujlaki, Gara irigyeid, s a mi legveszélyesb, vágytársaid. Az ország pártokra van téve; hivatalaid legfényesb kettejét leghatalmasb s cselszövényesb elleneid bírják. Ezt szükséges, ezt meg kell változtatni!

– Hogyan? – kiált fel Mátyás – a te tanácsod ez? ki a Rákoson a multak feledését igérted, ki nevemben megesküdtél választásom után: hogy mint béke-nemtő, nem mint boszuló térek honomba vissza; te végre, ki elhallgattad, némán helybenhagytad e férfiaknak hivatalaikban megerősítését? – Egy önmeghazudtolás legyen első lépésem? – Melyik lelkes király tette ezt valaha?! Magam adjak-e okot, ürügyet vágytársaimnak, bennem azon magas hivatásnak reményeit hiánylani látni, melyre úgyis hiúságuk érdemetlennek hisz? – Szólj bátyám! lehet-e, szabad-e tanácsodat követnem?

Szilágyi indulatba kezde jőni. – Nem akarod? – vág az ifjú szavába. – Jó! lásd magad következéseit éretlenségednek; – de ha a fergeteg fölcsap körüled; ha majd fűhez, ághoz kapsz, engem ne vádolj! – Helytelennek látod te, a mit ősz bátyád javal, miként egykor helyesnek házasságodat. Bármiként tagadja nemeslelkűséged, te megbántad azt; mert – tevé szelídebb hangon hozzá – te Katalint nem szereted, s a mi keserűbb, nem becsülheted. Ki ő? légy őszinte! lanyha, élet s él nélküli lény, egy bogáncsszál a büszke czéder mellett. – Lehet, ismétlem: hogy te most okaim helyességén kétkedel; de ím jósló lélekkel mondom: Gara, Ujlaki s még egy, kit magam se merek nyiltan megnevezni most, el fognak árulni, Istenemre! el: s kérdés, ha az országnak ily iszonyú állásában nem sikerülend-e átkos merényök?

– Ám tegyék! – mond a király fönséggel – az uralkodók élete Isten kezében van, s higyj nekem, én nem tartok semmitől. Emelje az árulás sárkányfejét: ébren, s emberére talál! – Szelídség az első lépés; ha ők azt nem értik, nem érdemlik; ha hála helyett bosszú lobog kebleikben: hiszem az Istent! – folytatá, hívőn emelve égnek szemeit – az örök gondviselés keze utóléri őket, s megaláztatnak.

– Még egyet öcsém, – mond kimért hidegséggel Szilágyi. – Nem vagyok én a multnak feledése – nem engesztelés – s a szelídség ellen; de a mire figyelmeztetlek, nem mult az: jelen van, szemed előtt történik, s megbocsáss ezen öreg vasfőnek, mely a dolgot maga nevén nevezi, csak vak, a ki nem látja.

– Bizonyítványokat, bátyám! – szól a király élénkebben.

– Nem fognak késni. De térjünk a többire: a török háborog; Fridrik kezében a korona. A széleken Giskra zsibong; szabad zsákmányosai, Komoróczi s Walgatha Pest körfaláig portyáznak; Ábrahám egy tehetős zsidó, kinél anyád számára rendelt s részint kifizetett ékszerek voltak s bársony-, arany- s ezüstszövetek, királyi öltözetekre számodra, eltűnt. A napokban Székes-Fehérvárról egy levél érkezett hozzám, melyben írják, hogy az öreg kalmárnak raktárát tulajdon írása következésében, két idegen akarta elfoglalni, s midőn a sáfár kétkedett, erőszakhoz nyúltak a rablók. Bessenyődi, a város bírája, el akarta őket fogatni, de poroszlói elkéstek. Nankelreuther elrablott nejeért dühöng; Pongrácz, az Ercseik, Gyerők, Salamonok, Podmaniczkiak s a többek, rablóváraikban nevetik a törvényt; a békés vándor e rendetlen országban nem biztosabb, mint az arab pusztákon. A rablók, portyázók, szabad zsákmányosak szemtelensége vérszemre kapott, s mintha a pokol minden ördögét fölkergette volna odúiból: zaj, gyujtogatás, pártdüh rombolnak közöttünk. Ujlaki fosztja a székelyeket s a szászokat zaklatja Erdélyben, számos népet tart fegyverben; Gara követeket küld éjjel Budáról szemünk előtt s közeledben az idegen fejedelmekhez. Így állanak a dolgok, uram király!

Mátyás a beszéd folyamát feszült figyelemmel követte, s miként a tárgyak változtak: úgy az ifjú arczán nemes fellobbanás, megvetés, gúny s nyugodt erő kifejezései tűntek rendre elő.

– Te elnémultál? – szólt felsőségi szellemmel a kormányzó. – Elhiszem azt! – Ily óriási zavarban nem könnyű a napnak lenni, mely a romboló elemeken keresztül szórja választó sugárait. – Isten kell itt, mennyköveivel!

– Kihallgattalak, – felelt a király. – Bátyám! s miként élénk s tudtomra nem mindenben túlságos képét gördítéd le elmém előtt azon darabolt néptömegnek, melyet ti nemzetnek neveztek: úgy ismertem én azt. Szavaidban túlságos, a mit Ujlakiról, Garáról mondasz, s jóslataid; de legyen elég erről. – Most szólj, mit kell itt tenni? A bajt leírni könnyű, gyermek tudja ezt. – Szavakban árad a panasz, tettbe szorul a segítség.

– Nyiltan tehát, öcsém! – mond Szilágyi fölkelve. – A törökkel békét kell kötni, habár áldozatba kerül is; Giskrával egyezségre lépni, s Fridrikhez követeket küldeni a koronáért. Ha Garát, Ujlakit büntetni nem akarod, jó, – nincs ellenemre; de szorosan ügyeltess rájok. Ez az első, mit tenni szükség. – Pihenő idő lesz ez, erőt, pénzt gyűjteni, s azután lehet legelőbb is a rablóvárakat lerontani: miként arról a Rákoson törvény hozatott.

– Istenemre! – kiált fel Mátyás – vagy nekem vaknak kell lennem, miként mondád, öreg; vagy a dolgoknak nem úgy állaniok, miként leírtad: meg nem foghatlak! Békét kötni a törökkel? ezt javalod te? a tapasztalt öreg, kinek most is ozmán vértől füstölög kardja; ki a pogány szavainak, sőt esküinek értékét ismered! – békét Amuráttal? ki éhen sovárg bosszúra; s kit békekérés még elbizottabbá s vakmerőbbé tenne; egyezkedni Giskrával, s a neve alatt rablózsiványokkal? – Én tegyem erre az első lépést? egy idegennel, kit Erzsébet királyné hozott az országba védelmére, s ki, mint a ledér növény, honunk királyi fájának sudarára kígyózva, tolvajként űzeti aljas fosztogatásait! – egy szabad zsákmányossal én, a király? – rabló csordával a nemzet? – Láncz és ostor a semmirekellőknek, nem békeajánlás!! Nem tudod-e, mit bír kivívni egy nagy nemzet, mikor szent hűségben a hon javáért kezet fog királyával, ki boldogságaért él, s kinek minden csepp vére az övé? – Nem vagytok-e többé magyarok, hogy haramiákkal fogjatok kezet? ti! kik előtt a kelet holdja reszketett! – Követség a fösvény Fridrikhez? – hm! sikertelen az, ha én őt ismerem; az égre pedig, bátyám! én szívébe tekintettem, s alaktalan láttam őt látcsövei s pénzes málhái között; de legyen ez az első lépés, illő s helyes megtenni: ebben egyetértek veled. Menjen Nagy Simon oda: őt ismeri Fridrik, s alkudozzék; s habár félek, hogy Brennusként a villogó kardot kell a mérlegbe vetnem, – de menjen!

– S a török, és Giskra!? – kiált fel indulatosan Szilágyi.

– Halld, öreg, meggyőződésemet, s azt a mit én hiszek teendőnek: mert nem bábnak – királynak tettetek! s az leszek, minő igazán forró keblemben hordom a hon javát! az leszek a szó teljes értelmében! vagy lelépek a trónról inkább, mint hogy azt tegyem, mit eszem s meggyőződésem kárhoztatnak. – Javallatod a rom magvát hordja méhében. Bátyám! minden attól függ most, erőt mutatni. – Rozgonyi Sebestyén seregével induljon Vadna vára felé: ott van Komoróczi s Walgatha, Giskrának legerősb vezérei, de kikben a Giskra hős lelke s vad hűsége nem él; rombolja fészkeiket szét s menjen tovább, várról várra, míg tiszta lesz az ország. Legyen szigorú, mint Giskra; de igazságosabb; büntessen, de ne kegyetlenkedjék.42) – Te pedig, öreg, a békelevél helyett kösd hős kebledre harczlátta vértedet! borítsd a tisztes ősz főt a fényes sisakkal, vond ama nemes fegyvert elő oldaladról, mely oly sokszor látta futni a hon ellenségeit! ma még összegyűjtöm a tanácsot: holnap indulhatsz! első leveledben a győzedelem hírét veszem! – A törökre, vén oroszlán! – ismerem én embereimet; jobb kézbe nem adhatom a vezérséget; eredj! – köztetek leszek! itt és ott, és mindenütt, miként illő a királyhoz. – Isten veled!

Annyi fönség volt az ifjú Mátyásban, mikor ezt mondá, hogy Szilágyi önkénytelen földre sülyeszté tekintetét. Parancs volt ez, meg nem szokott az öreg nyakas kormányzótól; de királyi parancs, milyennek lenni kell, mely ellenmondást nem ismer: mert a meggyőződés világa árad belőle.43)

Mátyás egyedül maradt szobájában; minden aggály megszűnt; a királyi gondok terhét e nagy, e nemes elhatározás tova űzte. – Istenem! sóhajtott fel lelke mélyéből – te adtad a kormányt nekem, engedd, hogy azt nemzetem javára s dicsőségére bírjam, vagy vedd el tőlem s tedd érdemesb kezekbe!

Néhány perczig némán tekintett maga elébe; végre felkiáltott: – Látnom kell őt! – s csengetett.

Zokoli Mihályt hivatá, ki nemsokára belépett.

– Tudsz-e újságot, barátom Mihály? – mond Mátyás, elébe lépve vidáman.

– Felségedtől várom azt!

– A törökre, vén oroszlán!

– Rozgonyi indul a cseh rablók ellen; Szilágyi a törökre; válaszsz!

– Uram király! – felelt Zokoli – én parancsára várok s mindenütt kész vagyok vívni felségedért.

– Rozgonyihoz mégy! holnap reggel a levelet te viszed el neki.

Zokoli meghajtotta magát, s arczán öröm lobogott.

– Neked nagy káraid vannak, – folytatá a király részvéttel – szólj, segíthetek-e?

– Váraim ki vannak rabolva, – felelt a szép ifjú hős – uram király! kincseim a zsiványok kezében; birtokom kormos falakból áll s vetetlen ugarból, melyet a cseh lovak patkói gázoltak el; – de kardom megvan! s királyom nem szégyeníti meg ajándékkal azt, kinek pályát nyitott érdemre s dicsőségre.

Mátyás még az nap délután tanácsot tartott. Helyes fogalma, velős ékesen szólása s azon lelki erő, mely arczáról sugárzott, szint azon hatást tevék a tanácsra, melyet Szilágyira. Élénk lelkesedéssel fogadtatott el a király terve.