Vadna.

– – – azért vígan laknak rontóid: –
– – – – – – a fene vívók
Osztoznak kímélt javadon.

Vörösmarty.

Míg Mátyásnak időt engedünk meglepetésének varázsát megfogni s élvezni, addig tekintsünk azon országban körül, mely oly soká a visszavonás, egyet nem értés s irigység küzdhomokja egyszerre, mint Istentől ihletve, a nehezebb, legfontosb tárgyban emelte föl szavát összhangzólag, egyszerre, mint nép szavát, mely Isten szava.

Az ifjú László király hirtelen halt meg, s az özvegy országra minden szomszéd vágyott. A Gara-, Ujlaki-, Hunyadi-párt kevélyen, s anyagi erejében, s közellétében bízva, az illendőségnek minden kíméletével fogadta Budán s Pesten az idegen követelők küldötteit, s példás béketűréssel hallgatá ki okaikat, igéreteiket, s fenyegetéseiket. Gara s Ujlaki hitték, hogy a királyság őket illeti. Gara mint László rokona, Ujlaki mint erdélyi vajda, s így hatalmas kis király, kit sokan szerettek s a legtöbben féltek. De hirtelen áradó folyamként növekedett szinte váratlan a Hunyadi-párt, melynek feje Szilágyi Mihály volt, Hunyadi Jánosnénak bátyja. E párt az erő s cselekvés anyagát s ingerét Erzsébettől, Mátyás anyjától vette, kinek roppant kincsei s férfias lelke mindenre ajánlkoztak, a mi a Hunyadi-név dicsőségét emelheté s a fogoly Mátyást felmagasztalhatá.

Így álltak e sokszerű érdekek tekintetében a viszonyok; de másrészről az ország veséiben gonosz ragály dühöngött. A lágy László korában, s még előtte, hatalmas kényurak daczos várakat emeltek, s azokból, mint sasfészkekből, kevély önérzettel vetették meg a királyi hatalmat s a törvény szent és üdvös szavait. Voltak ezek közt, kik nemes lovagi szellemben, bajra, csatára készen honoltak büszke falaik közt, s rajtok egészen, a hajdanszerű férfiúerő s nyiltság mutatkozott. Kardot csak igazságos ügyben, s garázda támadók ellen, mint védőfegyvert vontak; vagy fölidézett viszontorlókként rohantak ki sötét kapuikból; nem mint rablók vagy bűnös, ártatlan fölött egyenlőn dühöngők: hanem mint leventék, szent igazuk érzetében.

De ha voltak ily nemes lovagok, kiket a kor vad szelleme talán a mostani képzetek szerint kényurakká terve, de azokká a szó szebb, s mennyire lehet, nemesb értelmében váltak; mások váraikat, mint biztos menedéket tekinték, melyeknek rejtett boltozataikban ártatlan kiraboltak sínlődtek; zsákmányolt kincsek gyűltek halomra. Őket nem igazságos panasz, nem fölidézett viszontorlás, hanem kárörvendő haszon- s kincsvágy tették, a lovagi tiszteletes névnek álarcza alatt, nyílt zsiványokká s rablókká.

Így, mint jó s gonosz elv, szakadott a hatalmasok serege két ellenséges erővé. Nemes és nemtelen, lovag és rabló, igazságos visszatorló s kaján kincsleső, bátor hadfi s gyilkos gyújtogató álltak szemközt. Nem múlt hold, hét, nap, melyben új rablásnak, egyes hadnak s bántalomnak híre ne szárnyalna egyik végétől az országnak a másikig; örökös mozgásban, s felizgatva álltak a kedélyek, s midőn egyik rész a korlátlan vad szabadságnak kábult-őrült szeszélyében örvendett: a józanabb, hazáját, törvényét s alkotmányát imádó rész csendre s békére vágyott.

De nemcsak a honi kényurak akaszták meg rablásaik által a közrendet, a törvénykezés folyamát s a kereskedést: vad csoportok, a felső megyékben, többnyire csehek tótokkal s magyarokkal vegyülve, külön vezérek s harambasák alatt űzték daczczal s negéddel rablásaikat egész Pestig.

A nép e zavarok közben elszegényedett, nyugalomra vágyott, jobb idők után sóhajtott; életét rosszul öltözködve, száraz kenyere mellett átkozódva tengette, míg a fényes várak urai eddig nem látott pompával kezdének élni. Ritka volt már a posztó s szőrszövetekből készült öltözet; mindenütt selyem, bársony mutatkozának; drága kövek fénylettek keleti gyöngyökkel a mentéken; a bokáig érő ázsiai öltözet helyett, mely az első királyok idejében keletiesen födé a férfiú tagjait, a mente, dolmányok rövidebben szabattak; az alsó öltözet bősége mindig apadott, s a sarút magas csizmák s topánok válták fel; itt-ott a német rövid ujjasok hófehér fodrozattal, s hasított ujjú felső öltönyök kezdék a szép ősi viseletet felváltani. Számos idegen hatalmasságok követei, kémei, utazói nem egyszer találtak szokásaiknak, ruháiknak majmolóira.31)

A nőnem, a hajdani szorosb keleti elzártságból kilépve, kezdé szabadságát élvezni; a mulatságok lármásabbak lőnek, s a nőerény csorbái jelentkeztek; hölgyek raboltattak el; kinek egyik vagy másik megtetszett, ha megkérte is előre ősi szokás szerint, a nem adás vagy nem menés esetében fegyverhez nyúlt s hol ármánya rést talált, diadali örömmel vezette rablott kincsét büszke várába; s a dühöngő atya, testvér s férj ellen várának rovátkai mögül nyilakat s forró vizet szóratott. Olykor menyegzőjét ülé kevély önbizottsággal, míg falai körül a vívók fegyverzöreje csattogott, s a halálthörgők jajnyögése hasogatta a fellegeket.

Komoróczi s Valgatha voltak akkor időben a legveszedelmesebb kényurak. Történetünk előtt néhány évvel gazdag birtokaik kebléből rohantak ki, előbb titkon, később nyiltan. A kit útjokban találtak, kinél kincset, pénzt gyanítottak, azt kíméletlenül kirabolták. A kifosztott nyomorult életét is ritkán menthette meg, főleg, ha a dühös Komoróczival személyesen vitte balsorsa szemközt. Mintegy három évvel a Mátyás választása előtt a két rabló, kik nagy egyetértésben éltek, jónak látta magának a hegyek keblében várakat építtetni. Így emelkedett megfoghatatlan sietséggel Galgócz és Vadna, a Sajó két partján. Ide gyüjtötték ők a rablott kincseket, innen kalóztak az ország minden részei felé.32)

Vadna vára.

Komoróczi középtermetű, vaskos férfiú volt; öltözete különös bőséggel birt, s egészen arra látszott számítva, hogy termetének szép idomait elrejtse; arczának szabályteljes vonásaiból is kevés volt látható, mert fejét többnyire fekete bársony, füleit s nyakát elborító süveg keríté, mely alól tömött rőt haja csigázott ki. Felső ajkát s állát oly sűrű veres szakáll födé, hogy a fölött csak szép római orra s egyik életteljes zöldesszürke szeme látszott; a másikat, mint mondá, egy csatában elveszté, s rajta fekete selyem köteléket viselt. Bőre majdnem czigányosan barna volt, s hangja mély és dörgő. Egyébiránt a kifejezés arczában hideg gúnynyal vegyűlt kegyetlenségre mutatott.

Valgatha, ennek méltó czimborája, bár akkori időben a csehek s magyarok közt többszöri surlódások történtek, s így sokan a cseh főemberek közől magyarul beszéltek, csak törte a magyar szót, s beszéde elegy volt a cseh s pórmagyar nyelv között. Külsejéről senki sem ismert volna azon elszánt, több mint vakmerő rablóra, kinek puszta neve a környéket megreszketteté: kis száraz ember volt, összeaszott arczczal s kába kifejezésű, igen világos barna vagy inkább macskaszemekkel, s pár aránytalanul hosszú kézzel, melyekkel beszédét sajátságosan kísérte, nem hasonlatlanul két munkára kelt cséphadaróhoz. Ha lovon ült, derekának szerfölötti hosszasága, rövidke lábainak ellenökre, őt magosnak láttatá. Rablásai közben sötét, éles szabatú arczának kaján kifejezése a vért fagylalá.

Ritkán látta az ember e két gonosz szellemet együtt váraikban. Hosszú közidők alatt jelentek meg néha, az addig egybegyűlt zsákmányt felosztani, új tervekről tanácskozni, vagy egy veszélyes kaland fáradságait kipihenni. Roppant nép volt szolgálatjokban, s egész Pestig s Budáig orgazdáik, minden fontosb helységében a honnak.

Váraikban kemény őrizet volt, s többnyire mint helyettesek legpróbáltabb czimboráik, kik egészen gonosz parancsnokaik szellemében folytatták ármányos cselszövényeiket; egyelőre titkon, később kevesebb vigyázattal, míg külsőleg nemét az álnok szenteskedésnek tűzék ki, s a vasárnapokat és ünnepeket féltékeny pontossággal ülték meg.

A királyválasztás utáni napokban Vadna várában egy ünnepély volt. Pazar lakoma adatott egy boltozatos tág teremben; a czimboraság legelőbbkelői össze voltak ott gyűlve; mintegy negyvenen lehettek, durva, naptól barnult nép, könnyű, bár többnyire prémzett öltönyökben. Kinézése e kalandoroknak vad vidorságra s aljas szeszélyre mutatott; arczaik többnyire kerekek, pirosak voltak, s termetök zömök inkább, mint nyúlánk; szóval a cseh eredetet igazolá külsejök, némi kivételekkel, melyekről alább szó lesz.

A terem, puszta meszelt falaival, egyetlen nagy, úgynevezett boglya-kemenczéjével, mely alkalmasint csak ideiglen készűlt, kitünteté újdonságát.

A lakomázók a telt hosszú tölgyasztal körül ültek szalma-székeken, s vígan poharaztak mindnyájan, míg a cselédség, udvarlás közben is vasvérttel mellén s karddal oldalán, sürgött a vígadók közt.

Az első helyet egy rőthajú koros férfiú foglalá el, kijelölt nagyszabású vonásokkal. – Vígan czimborák, – mond – éljen a gyermek-király! – Istenemre! jobbat nem gondolhattak a bölcs hon oszlopai, mint hogy e fiúcskát hívták meg a trónra; úgy-e, Axamith?

– Igazán mondod, Bélián! – felel egy mogorva képű ifjoncz, szőke göndör hajjal, az asztal végén – ha ők, a hatalmas kényurak, azt vélik, hogy ezután könnyen folyand dolguk, mi is hasonlót remélhetünk. Én csak Garától s Ujlakitól tartottam; a vén Szilágyit fel sem veszem; több gondja van erszényére s a törökre, mint ránk.

– Urunk, Komoróczi – szól egy másik rabló, szemben Axamithtal, mintegy ötven éves, kinek hosszas képe, kiálló sasorra rácz eredetre mutatott, pödörve hosszú, lecsüngő bajuszát – jól tud az udvariakkal bánni, s néha ajándékokkal köti be szemeiket. A Cilly gróf tudott erről szólani, míg élt; s azt hiszem, Gara s Ujlaki is hagynának magokkal beszélgetni.

– Hiszem én is; – viszonzá az asztal elején ülő, hosszú veres szakállát végig fésülvén ujjával – mert azt gondolom, az oláh királyka nincs egészen ínyök szerint; s ha maguk nem kaphattak a trónra, alkalmasint azon lesznek, hogy azt másnak szerezzék meg.

– S erre pénz kell, úgy-e Bélián? – mond az ifjú hadfi közel a szólóhoz, kövér, tágas arczát fordítván Bélián felé.

– Pénz fiúk, és annak bányája itt van, – felelt a kérdett.

Míg a félig ittas férfiak így beszélgettek, s később a beszéd folyama aljasb tárgyakra ment által: addig a szomszéd teremben lárma s zaj hallatszott. A férfiak felugrottak.

– Mi baj? – kérdé Bélián egy bejövő ifjú szolgától.

– Pán! – felel ez kárörömmel – Ábrahám zsidó van itt, Budára utazva, ki akarta kerülni várunkat, de mi megkértük, hogy térne be ide málháival.

– Ábrahám! – kiált fel Bélián, örömtől ragyogó arczczal. – Ide tudtuk tehát valahára keríteni a vén bűnöst! Csitt, tettetést, urak! a feje lágyára akarok tapintani; hadd jőjjön.

A lakomázók e közben a szomszédterembe mentek zajos ingerűltséggel, s ott csomókba állottak beszélgetve, nevetkőzve egymással. A roppant Bélián kényelmesen foglalt helyet egy széken az egyik ablak közelében.

A teremnek falai mellett oszlopok emelkedtek s tarták az ékbe futó boltozatokat, melyeknek összevonuló góth gerinczeit egy-egy pajzs fejezé be; az oszlopok mögött a fal bágyadt kékre volt durva festékkel kenve. Minden itt egészen újnak látszott, a síma padlaton kezdve, az embernyi magasságra a teremet körűlfolyó faborítékig.

Az ablakokból regényes tekintet bontakozott menedékes bérczekre, melyeket a magosb helyzetű Vadna vára mintegy koronázni látszatott. A Sajót csak az árka szélein összetüremlett jéghasábok jelelték ki! a vár alatt út kanyargott, s a csillámló hónak közepette mint tágas szürkés vonal húzódott a közel völgyek felé. A nap már búcsúzó félben volt, s lombatlan tölgy-sudarakon keresztűl ragyogott veresen s bágyadtan a terem magos, de keskeny ablakain át az egybegyűltekre, kiknek félig németes, félig magyaros öltözetük inkább ingyen ruházott haramiákra, mint őskori lovagokra mutatott.

Végre az ajtó megnyílt s egy magas, testes alak kacsázott be. Fejét hegyes bársonysüveg födé, felborzadt prémzetű. Tagjairól majdnem törökös öltözet folyt le; az alsó, redőkbe vonva, bokáig ért s vastag durva kendővel volt derekához szorítva; a felső, posztó s téliesen bélelt kaftán, valamivel rövidebb; egész készülete, s az állán kétfelé való összecsapzott szakáll egy tekintetre megismerteté Ábrahámot a jelenlevőkkel, ki akkori időben leggazdagabb zsidó volt az országban, s annak hosszában és széltében számtalan sáfárjai által és személyesen nagy kereskedést űzött.

Őt nyomban egy bátor, elszánt tekintetű ifjú követé, hollófekete fodor hajjal s göndör, rövid szakállal, egészen keleti arczéllel, melyet ép színe még emelni látszatott.

Ábrahámnak vonásai, melyek mintegy személyesítni látszottak az egész Izrael népen feltünő családi hasonlatosságot, halványak voltak, s azoknak kissé fondor kifejezésén keresztűl nem lehete meglátni valami elegyét a meglepetésnek s ijedtségnek, melyet azonban emberünk mindenképen igyekezett a bizodalmasság s alázat kifejezése alá rejteni.

– Ah, Ábrahám gazda! – mond Bélián – ez igen szép, hogy valahára láttatod magadat e csendes falak közt. Mutasd elő árúidat; a király elfogadására sok holmira van szükségünk; idébb, idébb; de hiszen üres kézzel jösz, hol málháid?

– Nagytekintetű vitéz urak! – mond Ábrahám körülnézve – szót sem érdemel, a mi velem van; alant az udvarban lovaim s embereim; s a mit hoztunk, mind meg van már rendelve.

– Ah, gyerekség! – mond Axamith – mi látni akarunk mindent; vásárban a hamarább jötté az elsőség.

Ábrahám elfojtva megindulását, nagy alázattal folytatá: – Örömest szolgálok, de mondom, csekélység, a mit magammal hoztam, s nekem sietnem kell; hanem ha a nemes vitéz uraknak valami ajándékkal kedveskedhetem, igen szerencsésnek fogom tartani magamat. Nephtali! – folytatá hátratekintve s a vele érkezett komoly ifjúhoz intézve szavait – hozd fel a zöld bőrbe takart szekrényt, ott a szürke lónak bal málhájában megleled mindjárt felül.

– Nekünk nem kell ajándékod! – vág közbe Bélián, ki itt parancsnoknak látszatott, kevélyen. – Árúidat megfizetem, a hogy tartod; de választani akarok; mindent hozzatok ide fel.

– Képzelem az ily választást, – mond daczczal Nephtali. – Ábrahám feddő tekintetet vetett rá.

– Mi volt ez? – kiált fel Axamith.

– Véleményem! – felel nyers hidegen az ifjú izraelita.

– Éretlen beszéd; – mond Ábrahám, rázva fejét – megbocsátnak ezen ifjúnak itt, ki mindenütt veszélyt remeg.

– Remeg? – kérdé Nephtali gúnynyal – lát, de nem remeg.

– Függeszszétek egy szegre a jámbort! – jegyzé meg Bélián nevetve – vagy ne bántsátok! jobbat gondoltam; most hozzátok a málhákat fel.

Ábrahám még mindig szabadkozott; azonban itt sokan voltak egy ellen, jobbnak látta engedni. – Ha parancsolják, – rebegé – ám legyen, én lemegyek s felhordatom a szekrényeket.

– Itt maradsz! – riaszt rá a parancsnok. – Zdenko! eredj le s hozass fel ide mindent.

Egy fiatal rabló, a legkajánabb kifejezésű arczczal, ki eddig némán gyönyörködött a vén izraelita ijedelmén, azonnal kivált a többi közől s kiment; Nephtali követte.

Az öreg zsidónak veríték kezdett gyöngyözni homlokán; mindazonáltal igyekezett a lehetőségig egykedvűséget mutatni.

Nemsokára durva pokróczokba kerített, s kötelekkel hálózott málhákat hoztak a terembe, s Ábrahám emberei közől többen bejöttek, intésére a málhákat bontogatván, köztök Nephtali is.

Az egyik csomó már nyitva volt, s Ábrahám egy vég posztót vett ki. – Itt – mond – egy darab szép zöld posztó, taval hasonló darabbal szolgáltam a nádor ő nagyságának, ára igen jutalmas.

– Hadd halljuk! – szól Bélián.

– Egy vonás forint rőfe, – felel a zsidó, – igyekezvén a posztónak oly fekvést adni kezében, mely annak eleven színét a legjobban kitűntesse.

– Árúd nem drága, – jegyzé meg az imént szóló. – Nekem s ezen uraknak itt alkudozásra nincs időnk; azért jól ügyelj szavamra: akár rendelték meg árúidat, akár nem, az mindegy; innen azokat tovább nem viszed; – azonban a mit érettök kívánsz, ki fogom neked fizetni.

– Hogyan tudjam én azt hirtelen összeszámolni? – mond a zsidó, elkeseredett tekintettel jártatván szemeit egyik málháról a másikra, míg emberein az ijedtség halványsága vala feltünő, az egy Nephtalin kívül, kinek szeme szikrázott.

– Mondj többet, mint a mennyit érnek, jámbor! – kiált fel némi gúnynyal a vezér – neked tudnod kell, mibe kerültek?

– Az nehéz; de nem is mernék sokat mondani.

– Bátran, – felel a felszólító, – épen jó kedvemben vagyok, feleletet várok.

A zsidó fésülte szakállát kezével, s nem tudta, higyjen-e vagy nem a biztató szavaknak? – Ha ez az ember igazat szólana, s egyszerre jó áron megmenekedhetném árúimtól? – így hízelgett neki a haszonvágy, melytől nem vala ment, bár őt igen bizodalmasnak tarták közönségesen. – De megcsalnak, rászednek; ezt tevé az okosság hozzá. Váj nekem! gondolá magában: mindig kerűltem ezt a zsiványfészket, s most benne vagyok! – Mindez, a körülmények szorongó voltához képest, elég gyorsan megfordult elméjében.

– Na – riaszt rá a parancsnok – annyi idő kell neked ezen pénzmennyiséget kimondani? Szólj, zsidó! a mi itt van, a mienk. Bontsátok fel urak a málhákat; az árúk az enyémek, a pénz a zsidóé. – Felelet! mit számítgatsz oly soká?

– Négyezer aranyforint! – mond Nephtali – lovastól, – málhástól.

– Tégedet nem kérdeztelek, ficzkó! majd szólunk később együtt.

– Nekem Ujlaki, Gara és Giskra uraktól úti levelem van, – felel kevélyen Nephtali – Giskra úr kegyes uram – –

– Hallgass! – kiált Axamith. – No! Ábrahám?

A zsidó még mindig tanakodott magában; végre úgy tetszett, mintha az elfojtott bosszúnak s ijedtségnek kifejezését arczában egy örömsugár követné; fölegyenesedett s körülnézett, s mintegy vérszemet kapván, felkiáltott: – Nem kell a köteléket bántani! az árúk meg vannak rendelve, Komoróczi uram maga rendelte meg azokat, s parancsolta, hogy Budára szállítsam.

Mihelyt e név ki volt mondva, azonnal az egész csoportozaton szembetünő változás vala észrevehető; mintha a remegés és kétkedés sora a vár lakóinak arczokra térne.

A ravasz zsidó ezt azonnal észrevette, s a lehetőségig színlelvén egy nekie igen is terhes egykedvűséget, védőleg emelte fel kezeit, bátran foglalván helyet az egyik málha előtt. – A parancs az, hogy sietve Budán legyek, – folytatá – én tehát kérem mindnyájokat, hagyjanak szabadon. Gondolom, rossz néven fogja Komoróczi uram venni, ha meghallja: hogy tulajdon emberei feltartóztattak.

A parancsnok e közben felkelt ülő helyzetéből, s egy fürkésző tekintettel nyugtatván szemeit a zsidón, csendet intett. – Honnan ismered te Komoróczit? – kérdé Bélián, közelebb lépvén Ábrahámhoz.

– Láttam többször Giskra táborában, – felelt a kérdett – sőt Budán házamnál is volt szerencsém hozzá. – E szavak után neki bátorodva tekintett Béliánra, s arczán azon fondor kifejezés ült, mely sikerűlt csel után mutatkozik s daczczal, követeléssel teljes.

– Hol találtad urunkat? – folytatá a vezér, kettőzött hangnyomattal.

– Ez titok, uraim, – felelt a zsidó, – ki nem hagyván magát forgatni eszéből.

– Jó, – mond Bélián gúnynyal – mi könnyebbítünk rajtad, s árúidat magunk fogjuk odaszállítani; ha urunk rendelte meg azokat, úgy ki fog az sülni Budán, s akkor nem lesz bajod: ellenkező esetben – – eszeden járj, vén csaló! Komoróczi nem szokott tréfálni.

A zsidó kissé megrettent, azonban egész erőből igyekezett állását megtartani.

– Jó, – mond – én a kíséretet elfogadom; de tanukul szólítom fel kegyeteket, hogy én azt nemcsak nem kértem, hanem ezennel kinyilatkoztatom, hogy arra szükségem nincsen, s hogy az egyenesen Komoróczinak parancsával ellenkezik, ki a legnagyobb vigyázatot s titkolódást tevé kötelességemmé: azért a hogy tetszik, kísérettel vagy kíséret nélkül, de bocsássanak, mert nekem nincs időm itt mulatni.

– S az ajándék? – jegyzi meg egyik a körülállók közül, kinek mogorva tekintete inkább a málhákra, mint Ábrahámra volt függesztve.

Ábrahám, mint minden cselszövényes fő, azonnal észrevevén a felsőséget, melyet a többiek fölött a pillanat hatalma engede nekie, s melyet szerencsés ötletének köszönhetett; számítani kezdett, s úgy tetszett neki, mintha az előbb félelemből igért ajándékot is megkímélhetné. – Urak! – mond – az ajándékkal ezuttal adós maradok; de első alkalommal teljesíteni fogom igéretemet. Minden árúim már Komoróczi uram által levén megrendelve, félek azokat megcsonkítani.

Míg Ábrahám mindinkább visszanyerné lélekjelenlétét, s így szavalná el kitérő mentegetőzéseit: a körüle kört képező férfiútömeg mögött a teremnek egyik vastag oszlopa megnyílt minden zörej nélkül, s abból egy világos-zöld köpenybe burkolt férfi lépett ki; az oszlop azonnal bezáródott, oly szorosan, hogy azon a legfigyelmesebb szem se vehete ajtót vagy rést észre.

A férfiúnak fejét felül keskeny, alant szélesebb tekert fekete csákó födé, melynek tetején barna sastoll ingadozott, elejét gazdag boglárok boríták.

Néhány perczig állott már a kör mögött észrevétlenül, keresztbe font karokkal; egyszerre ketten a hadfiak közől, alkalmasint a tág köpönyeg suhogására, visszafordultak. A rejtélyes férfiú köpönyegének szárnyát pillanatra félre vonta arczáról s kezeivel hallgatást intett. Az őt észrevettek némán maradtak.

Bélián végig hallgatta Ábrahámnak beszédét, s úgy látszott, nincs tisztában: mit kellessék tennie. Végre megszólalt s a zsidó feszülve függeszté rá szemeit.

– Jó ember, – mond fél tréfásan, fél komolyan, – oly nevet említesz itt, melynek hallása mindnyájunkat engedelmességre s parancsának teljesítésére szólít fel, s én hajlandó vagyok szavaidnak hitelt adni, ha valamivel, legyen az egy jel, vagy pár sor írás, be tudod állításod igazságát bizonyítani.

A faggatott feleletre készült, s arczán könnyen látható volt, hogy nincs egész aggály nélkül, bár a kivívott elsőséget nem örömest akarta markából kiszalasztani.

E pillanatban lépett a köpönyegbe burkolt férfi a körbe, levetvén a borítékot magáról. – Mindnyájan felkiáltottak: – Komoróczi!

Ő volt. Térden felül érő, barna bőrdolmányban, gazdagon aranynyal hímezve mellén; hasított ujjai alól világos-kék posztó látszott ki, s övében különös markolatú török handzsár s rőfnyi kés fekete tokban, ezüsttel kiverve, volt szúrva; tág, térdig érő, csizmák s török kard egészíték ki inkább haramiához, mint leventéhez illő öltözetét.

Megjelenésekor mindnyájoknak arczán szembetünő változás mutatkozott: Bélián leemelte süvegét s nemével a kevély, önerejében bízó hódolatnak tekintett főnökére; a többieken majdnem szolgai alárendeltetés és vak függésnek alázata mutatkozott; de senkire sem hatott a váratlan megjelenés oly villámszerűen, mint Ábrahámra; arcza majdnem viaszszá sárgult; ajkai görcsösen remegtek, s fogai önkénytelen vaczogtak.

Ábrahám kétes esetekben nem könnyen veszté el lélekjelenlétét. A zsidók közt majdnem Istenként tiszteltetett, s így okunk van hinni, hogy őt nem egyedül a vagyon elvesztése rémítette el. Nephtali hidegen maradott, bár arcza kissé halványabb lett.

– Bélián! – mond némi szeszélylyel Komoróczi, a megszólítotthoz fordulva – bámulok rajtatok, hogy e becsületes izraelitának itt hitelt nem adtok első szavára. Mindaz, a mit mondott, igaz; árúit én rendeltem meg, s igen örülök, hogy azokat itt találom. Budára most nem érkezem menni; hordjatok mindent a raktárba, már úgy is ki van fizetve, úgy-e Ábrahám gazda?

Az agg izraelita, mint a nyárlevél reszketett; de azért rémülésének daczára még egy kísérletet koczkáztatott.

– Uram! – mond – a kegyed igérete nálam készpénzt ér! tehát annyiban veszem, mintha a négyezer forintot, mely igen csekély összes bére árúimnak, már kezemhez vettem volna; mert nem kétkedem, hogy azokat első parancsára meg fogom kapni.

– Hogy hogy! – kiált fel Komoróczi a kielégített kegyetlenség szeszélyével. – Rövid az emlékezeted, Ábrahám szolgám! hiszen nemcsak árúidat vettem meg és fizettem ki; hanem minden raktárad tartalma, utóbbi egyezésünk következésében, az enyim! – A zsidónak a szó elhalt torkán. – Hozzatok asztalt ide s íróeszközöket!

Az agg izraelita mint a nyárlevél reszketett.

Azonnal egy oldalteremből kis kerek asztalt hoztak be; néhány pergamen-tekercs volt azon, roppant tentatartó, s ebben két írónád.

Ábrahám a készületeket látván, darabig késett a felelettel; de minden mozdulatából kitetszett, hogy bátorságát egészen elvesztette.

– Itt vannak írlapok, – mond Komoróczi nyugodtan – írjál Budára, Fehérvárra, Szegedre, s hol főbb raktáraid vannak. Embereim fogják írásaidat elvinni, melyben megbizottaidat értesíted, hogy árúid az enyimek; s azokat küldötteimnek általadják; írj.

A vén izraelita szakállát kezdé tépni. – Váj nekem! – kiált kétségbeesett hangon, két térdre ereszkedve – koldus leszek mindenestől! Könyörületet kérek; fizetek, a mi tehetségemben van váltságul, csak mindenemet ne kívánja kegyelmed.

– Hogyan, Ábrahám? – felel Komoróczi – te szavaimat meghazudtolod, s tulajdon váramban? midőn azt akartad, hogy e férfiak itt szavaidnak hitelt adjanak! tudod-e, hogy szoktam én az ilyen megsértést büntetni?

Nephtalit, Ábrahámnak mindenét koczkáztatva látván, neme az őrültségnek fogta körül. Váj! váj! – kiáltott – tízszeresen váj rátok tolvajok! gyilkosok! legyetek feketék, és nőjjön fű a küszöbötökön, átkozottak! legyenek útaitok sötétek és siketek, s a halál angyala kísérjen benneteket! nem tudunk semmit alkuról, minden a mienk, nem másé!

– Budai izraelita vagyok! – kiált fel nekibátorodva Ábrahám – az izraelita közönségnek ott kiváltságai vannak Zsigmond és László királytól és Hunyadi Jánostól; ismernek engem a hon oszlopai: Gara a nádor, Ujlaki a vajda és Szilágyi s az ifjú király Prágában. Legyen irtva nevetek az élet könyvéből! vész, robaj! hallj engem Jákob Istene! büntesd ezen embereket itt, kik mindenből ki akarnak fosztani.

Komoróczi kegyetlen mosolylyal nézett a zsidókra, felbőszültségöket, átkozódásaikat a többiek félig bámulva, félig nevetve hallgatták végig.

– Hogy a Jákob Istenével mentől előbb közölhesd panaszodat, – jegyzé meg Komoróczi hidegen, – hozzatok kötelet! – Nézd szolgám e kemény vasszegeket, melyek itt az oszlopokból állanak ki, nem leszesz te első, ki ezen a Jákob lábtóján vándorlasz az égbe, bár kétlem, hogy újra lejöhess rajta. – Válaszsz, gazdám, itt az íróeszköz; írj vagy függj! nekem mindegy.

Leírhatlan volt a zsidóknak dühe, midőn Komoróczi e szavakat kiejté.

– Kegyelem! – kiáltott újra Ábrahám – írok, igen, mindent megírok, látja kegyelmed! – mond görcsösen mosolyogva – én teljesítem parancsát.