Az Ifjú Király.

– – fenn hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A csillagpályák között.

Kölcsey.

Ott hagytuk el az ifjú királyt, midőn választását kinyilatkoztatá előtte Podjebrád. A meglepetés, hogyha szabad e kitétellel élnünk, nagyszerű volt, s mindent haladott, mit Mátyás valaha várt s remélhetett. Az ily helyzetek természetéből foly ki azon szótalanság, mely szünetet képezett addig, míg gondolatait rendbe szedvén, újra szólni, nyilatkozni, körültekinteni birt, azon szédítő fokon, hová őt, a foglyot, az elfeledtet, a biztos jövendőnélkülit a pillanat emelé föl.

A múlt nyargalt át képzetén. Atyja, László bátyjának halála, önhelyzete; s ezt az ország, a szeretett hon kétes sorsa követé. Keresztül futotta hirtelen a viszonyokat rendre; a pártokat, a követelő idegen fejedelmeket, a királyválasztást; s itt látta magát a feledtség sötétéből kiragadva, egyszerre egy nemzet összes felkiáltása által újrateremtve. Látta az isteni gondviselést, mely benne atyja érdemét jutalmazta, s a kedves testvér vesztét kárpótlá. Hála emelkedett lelkében azon örök lény iránt, ki biztos, erős kézzel nyúl be az események veséibe, s hatalmas fordítással, egy teremtő igével mindent újra önt; egy eszmét lök a szomjú lelkekbe, s egy gondolatszikrát ver ki a sors szikláiból, mely mindenütt gyulékony anyagra talál, fellobog, felriad a közvéleményben, s mint a medret áttört folyam, szétárad véthetlenül, ellenállhatlanul. De tisztelet s hála emelkedett föl ifjú kebelében azon nemzet iránt is, mely őt, az érdemetlent, ily nagy, ily szép bizodalommal ölelé körül; benne atyját s az örök igazságot becsülé, emelte ki, dicsőíté s koronázá. Valamint a szerénység kötelességévé tette mindezt érezni, minderre magát érdemetlennek hinni addig, míg érdemeket lehete szerzendő: úgy másrészt lelke nőtt, s szívében jóltevő hév áradott. Első pillanatkor, első kiléptekor a homályból ezt gondolá: azon nemzetnek, mely őt felmagasztalá, öndicsőségét, nagyságát és fönségét kell visszatükrözve látni abban, kiben bízott, kinek gyermekkezeibe adá a hon hajójának kormányát, még pedig akkor, midőn a hon ege borult, s öblében villámok csattogtak, s az elem, melyen ingott, mélyéből fel volt verve. Nemes büszkeség tölté meg keblét, s azon szép s föntebb nemű dicsvágy, megmutatni, hogy benne nem csalatkoztak. Mindez villámgyorsasággal váltakozott elméjében, s a lelki csata és önvitatkozás következménye lőn, azon szerény, de szerfölött nemes önbizalommal teljes tartás, melylyel Mátyás fölemelkedett üléséből, aggály nélkül jártatá a fényes gyülekezeten már is királyi tekintetét körül, s érczteljes, bár valami elfogódott hangon nyilatkoztatá ki: mennyire hatott lelkére e váratlan felmagasztalás, s hogy ő tudja: miként ezt egyedül atyja érdemeinek köszönheti; igéré: élte minden pillanata, minden gondolatja, minden tette azon nemzetnek lesz áldozva, mely őt bizodalmával előbb ajándékozta meg, mintsem arra érdemeket szerezhetett; kinyilatkoztatá: bár jó szándéka való, ifjú erejét túl nem becsüli, s számot tart azon lelkes férfiak tanácsára s segítségére, kiknek a hon java szívökön fekszik, kiknek érett javallatait mindig a legnagyobb készséggel fogja kihallgatni; végre hiszi: hogy az Isten, ki őt árvaságában így megtiszteltetni, így felmagasodni engedte, el nem hagyja, s szívének első s legforróbb óhajtását, a hont boldogíthatni, teljesítendi.35)

Rendre üdvözlék a cseh és magyar urak az ifju királyt, s most e nagyszerű pillanatban kezdék őt megismerni s méltánylani. A királyt látták a nemes tartásban, s szerénységgel párosult fenségben; a magyar urak keble tágult, s boldogító remények kezdének azokban emelkedni.

Bretizláw is jelen volt a vendégek közt, – most győződött meg, hogy őt gyanításai meg nem csalták. Podjebrád igen jól tuda számítani a jövendőre; neme a fájdalmas érzetnek emelkedett föl kebléből az agg férfiúnak. Így tehát minden álszín, gondolá magában; s az a Podjebrád, ki Mátyással egyelőre büszkeséggel éreztette felsőségét, ki vele, a beszterczei gróffal, a Magyarország kormányzójának fiával, mint közönséges nemes apróddal bánt: egyszerre, midőn sorsa változását gyanította, beteges leányát vétette el, vagy inkább tolta azt rá, s oly viszonyba sodorta, mely az ifju királyt sok bajba fogja keverni.

Az estebéd után Mátyás ellenállhatlan ösztönt érzett, szívét kiönteni rokonkebelbe. Vitéz az út fáradalmai miatt pihenni sietett. A király Bretizláwot kísérte haza. Szótlan fogtak helyet a tág kandalló előtt; de Mátyás, bár soha nem lépve hajszálnyira is túl azon korlátokon, melyeket magas állása szükségessé tett, mégis szeretetreméltó nyájasságával, elmésségével s vidor kedvével oly kellemes folyamot tudott adni a beszélgetésnek, s előtte annyi tárgy fejledezett, hogy majd hajnalig együtt maradtak.

A kis Izabella ájtatosan bámult az ifjúra, s nem lehete őt lefekvésre bírni. Zöld kereveten ült; a kedves gyermeki arcz Mátyásra fordítva, s kezében kis álla, rózsagödrével. Így néz tehát egy király ki! gondolá. – Hm! nekem az apród inkább tetszett; – de mégis szép királynak lenni! – Midőn a király bucsura szorította meg a gyermek kezecskéit, ez oly boldognak érzé magát, de miért? – nem tudta.

Mátyás Bretizláwnak csillagászi s csillagjósi tudományát mindenesetre nem azon szempontból tekintette, mely arra – az akkori babonás hiedelem következésében – valóságos befolyást költött az emberi sorsra. Az ifjúnak helyzetében magyarázható, hogy neki sok okos ideje volt gondolkozni, s a tárgyak illetőleges s valódi hatását összehasonlítani; s így elméjét a tudományok legnehezebbikével, emberismerettel gazdagítani, azon tudománynyal, mely az ifjú keblében kegyetlen kézzel tépi a szép csalódások mennyét szét, s adja birtokába azon keserű tudást: hányadán van a világgal s az emberekkel. Tudta ő, miként jár együtt némely viszonynyal, oly dolgokat használni, melyek meggyőződésünkön kívül esnek ugyan, de hatásukat s befolyásukat az emberek tudatlansága okozza, s melyekkel néha több kezet s lábat lehet mozgásba hozni, mint a legmélyebb okoskodással.

Ilyen volt akkori időben a csillagászok tudománya, s jó lélekkel el lehet mondanunk, hogy rájok nem vala alkalmazható Ciceronak azon mondása, hogy: bámul, ha két találkozó augurt nem lát nevetni egymáson. Már fennebb említettük, hogy Bretizláw csillagászatát neme a vallásos meggyőződésnek tevé tiszteletesbbé azokénál, kik azt mint kenyértudományt gyakorlák. – Ő ihletve fürkészte a csillagok helyzetét; horoscopjait lelkiismeretesen voná; ő bizodalommal számított arra, mit az ég azurjában csak általa érthető jegyekben látott, olvasott. A véletlen, e frigyese a babonának, segített néha őt meggyőződésében erősíteni, s ha olykor jóslatai nem teljesültek, a helyett, hogy tudományának hiányos voltát s ingatag alapját megismerné, magát vádolta. Ő számításainak gondatlan- s pontatlanságában kereste a hibát. Ha néha ily számítási hibácskára talált, bárminő csekélyre, azon hév örömmel ragadta meg azt, melylyel minden szenvedélyes szenvedélye tárgyát szereti kimentve látni, s diadalának örül.

Az ily meggyőződésnek természete átömleni másokba.

Van valami hódító, s rábeszélő a meggyőződésben, melyet puszta hit, s szenvedély nem adhatnak. Mindezekből magyarázható a leghíresebb uralkodók ragaszkodása a csillagászat jóslataihoz, ha ezekben maguk nem hittek is, mert igen tudhatták hatását a buta köznép kedélyére.

Mátyás megismerte Bretizláwban azon embert, kinek nemes lelkület-ihlettsége igen is befolyást gyakoroland az akkori kor szellemében, főleg hadi viszonyokban. Ez okért igyekezett őt arra bírni, hogy Budán udvarában telepedjék le.

Bretizláw az ifjút szerette; de mégsem tudá magát hirtelen azon ajánlás elfogadására határozni. Nehezen vette magát a hatvan évű öreg arra, hogy élte révnapjait, azon nyugvó, pihenő napokat, melyek egy háborgós élet után oly jóltevők, az udvari zajjal fölcserélje; de Mátyásnak szíves unszolásaira időt kért a megfontolásra.

Végre távozott a király, s lakosztályába érkezvén, két apródot lelt ajtajánál elég álmosan, de nagy készséggel parancsait fogadni, s belső szobáiban szolgálatára rendelt magyar urakat, kik Vitézzel érkeztek. Mindez ujságával meglepő s némileg terhes volt nekie.

Másnap reggel Vitéz tevé udvarlását. Az öreg a király indulását sürgette: mert óhajtá, hogy a Dunajég olvadása előtt érkezzenek Budára. Tudta, hogy a követség, mely a királylyal Straznicz előtt szándékozik találkozni, gyorsan halad; egyébiránt is a király anyja, a még öregségében szép és nemes tartású, s még fenségesebb lelkületű Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet, remegő anyai gonddal kötötte lelkére a siettetést.

De mégis idő kellett erre. Az elindulás Vitéz érkeztétől harmadnapra volt határozva. A közidőnek nagyobb részét készületek töltötték be, s a tisztelkedő törvényhatóságok fogadása, kik hosszas szerencsekívánataikkal üdvözlék Mátyást.

Régi nevelője mindig oldalánál volt; értesíté az ifjút, gyaníthatólag, mit fognak nekie mindazok mondani, kik személyéhez közelítendnek, s miként kellessék felelnie, magát alkalmaztatnia, hogy eszéről jó véleményt ébreszszen s királyi méltóságát fentartsa. Mátyás példás béketűréssel hallgatá ki a tanácsot, még akkor is, ha ez jobb meggyőződésével ellenkezett. Nekie eleinte mindjárt arra volt szüksége, hogy azoknak bizodalmát s jó indulatját megnyerje, kik iránta a leghívebbeknek mutaták magokat; s Vitéz egy volt ezek közől. De állása is a magas egyházi férfiúnak, mint hajdani nevelőé, nyert azon szenvedélyes ragaszkodás által, mely szinte atyai indulattal párosult; s ez a király nemes szívében gyöngéd figyelmet s méltánylást idézett elő.

Vitéz eszmélve kisérte az ifjúnak minden, a tisztelkedő követségekhez intézett szavait. Bár azok általán véve azon elvből indultak ki, melyet ő tárt fel Mátyás előtt, mégis megütközéssel vegyült csudálkozással hallotta őt ellenállhatatlan nyájassággal felelni minden egyes bejöttnek, s szavait mindig úgy intézni, hogy azok a dologhoz szorosan mérve, bámulatos bizonyítványai valának a vele született gyöngédségnek s tapintatnak; s valami oly lekötelezővel birtak, hogy mindnyájan a legnagyobb megelégedéssel távoztak tőle.

Vitéz mintegy megnemesítve látá eszméit a Mátyás szavaiban s ez némi büszkeséggel dagasztá keblét.

Elvégződvén a nem minden unalomtól ment tisztelkedések, még egyszer ment el Mátyás Bretizláwhoz, kinek elhatározását nem tudta, s kitől sokkal nehezebben vált el, mint Prágától. Ő, mint láttuk, nagyon szerette a tisztes férfiút, kinek közelléte minden tekintetben jóltevő volt kedélyére.

Izabella vígan jött a király elébe.

– Felséges uram! – mond – mi megyünk Budára, elkisérjük oda felségedet, s talán – tevé csíntalanúl hozzá – ott is maradunk.

– Ha ezt az örömet tenné nekem atyád, édes kis Bellám, igen nyugodtnak érzeném magamat, – felelt az ifjú vidáman. – Ő tehát jő, számolhatok rá?

– Minden bizonynyal, – felelt a gyermek, tapsolva kezeivel – már készületeit teszi, s látcsöveit, mozsarait, szelenczéit rendezi, ez mind jó jel.

*

Míg ezek Prágában folytak, Zokoli Mihály a követséggel óránkint közeledett Strazniczhoz,36) s már alig lehetett félnapi járatra oda, midőn egy utazó csapatot értek utól, azok közől melyek Cseh-, Morva- és Magyarországnak minden vidékéből a király látására siettek. Az egész társaság lóháton utazott. A férfiaknak bundájok alól fekete mellvértek sötétlettek ki; úgy tetszett, mintha ismeretlenek akarnának maradni, mert az első magyar lovagok hozzájok érvén, sisakrostélyaikat azonnal leeresztették.

Zokoli, a ráváró nagyszerű jelenetekkel s Serenával elfoglalva, keveset ügyelt maga körül; de az egyik lovagnak karcsú alakján megállapodván szeme, úgy tetszett neki, mintha abban Borisra ismerne. Ugyanazon perczben fordult az is Zokoli felé s fejével barátságosan köszönt; de vaskezének ujját hallgatás jelével azonnal sisakrostélyához illeszté.

Az alkalom fiatal leventénkre nézve igen csábító volt, s mind a mellett, hogy Boris hallgatást intett, Zokoli szándékosan hátramaradván, közelében megállott.

– Lovag! – így szólítá meg a deli cseh ifjút – szeretnék kegyeddel szólani, hol láthatjuk egymást?

A megszólíttatott körültekintett, s fölemelvén valamennyire sisakrostélyát, hirtelen csak ennyit sugott: – Keresse föl kegyed Strazniczban Moravecz polgárt tíz órakor éjtszaka; ott találkozhatunk. – Ezzel sarkantyúba kapta lovát s elszáguldott.

Zokoli nemét a vidor reszketegségnek érzette minden idegein átzajlani. Látni fogom, ezt gondolá magában: Serenát! Serenámat!

Néhány órai haladás után végre a Morva-folyó partjához értek. A király még nem érkezett Strazniczba, hol minden lak a roppant kiséret számára volt kiszegődve.

A követség, ősi szokás szerint, a folyó partjának hosszában, szembe a várossal, tábort ütött.

Straznicz térhelyen fekszik, akkortájban körüle nagy kiterjedésű, részint nádas, részint gyékényes és kákás mocsárok s iszapok vonultak el, melyeknek zöldes vizén gyenge jéghártya látszatott.

Aggszerű kastély tűnt ki, három szárnyú, a város többi épületei közől. A főhomlokzat alatt, mely a tágas udvarnak fenekét képezé, kapú nyúlt be; az oldalszárnyak czifra aranyozott rostélyzat által voltak összekapcsolva, s így az egész négyszeget képezett.

A többi lakók, a nem igen széles utczákban, többnyire alházak voltak, zsindelylyel s néha palakővel födve. – A távol kékjében a puchlaui hegyek valának kivehetők, mint egy fellegbe burkolt óriási ív, mely a lég oszlopaival folyt össze. – A rónát Straznicz körül foltonkint terjedt hószőnyegek födék el; de a folyam vize jegetlen nyargalt, csak néha sodrottak árjai zúzfoszlányokat magokkal.

Az ellentét, a vidék télies komorsága s a magyar követség táborának vidor színezete s fénye közt, igen élénk volt. Közel a parthoz a pompás királyi sátor emelkedett, mely inkább bársony-csarnokhoz, mint sátorhoz hasonlított, s tetejéből három széles zászló lobogott: veres, fehér, zöld. Jobbra Szilágyi Erzsébetnek, s balra Szilágyi Mihálynak sátrai látszottak.

Zokolinak gazdag szövethajléka valamivel lejebb terjeszté kék és sárga szárnyait, s mindig tele volt vidor ifjakkal, kik billikomokkal, koczkával s víg beszélgetéssel űzték unalmokat. Így telt el a délután s az est, hanga és zajos felkiáltások közt, míg végre a lobogó máglyák előtt lehete csak a cselédeket látni, mert az urak már lenyugodtak, a hosszú út fáradságait kipihenők.

Zokoli fáradt volt ugyan, de Borissal találkozni égett. Egyet pihentebb vezetékei közől felkantároztatott, s a folyam hosszában lovagolt fel s alá. A számos sajkák a tulsó parton voltak, s minden kiáltása sajkások után, sikertelen lőn. Az idő haladott.

Az ifjú nem soká törte fejét, hanem sarkantyút adván lovának, a gyors jéghideg folyamba ugratott. A ló azonnal úszni kezdett s lovagunk előre hajolva fogta meg szép fodorserényét szürkéjének, míg az bátran taposta a hullámokat, s mindig közelebb és közelebb ért a túlsó parthoz. A deli paripa átúszván, a magas partra kapaszkodott s egy pár ugrás után a merény sikerült. Zokoli leugrott lováról, melynek hátáról csorgott a víz, s megrázván magát, újra felült és gyorsan vágtatott a városba, melynek ablakaiból világ pislogott. Az utczák gyorsan haladó emberekkel voltak ellepve, s az egész lótás-futás élénk pezsgésre mutatott.

Az ifjú nem soká törte fejét.