Rabparancsnok.

Volnék mint sas szabad,
Uratlan bérczeken,
– – – – – – –
– – – – – – –

*

De én nem szállhatok,
Lelánczolt rabmadár,
Kit korlátok közé
Önkény hatalma zár.

Bajza.

Nem lehetett a rablólovag meglepetését leírni ezen első összejövetelekor a nővel, kitől szemrehányásokat várt; kinek képzelt ellenkezésére már magának terveket gondolt; kinek végre, véleménye szerint, egészen más szerep vala természetes. Mindenre, a mit a szép Ilkának helyzetéhez mérve, várhatott Komoróczi, el volt készülve. Gondolható, hogy ő azon különösen s csudálatosan engedékeny regényhősökhez általában nem lehetne mérhető, kiknek közelökben az elragadott védetlen hölgy állását hosszasan tarthatja meg. Komoróczinak lelke annyira köznapi s aljas volt, hogy nekie ily esetekben erőszak s a leggyöngédtelenebb botrány kedveszerinti s alkalmazható módnak látszatott, a nekie kellemetlen ellenkezés legyőzésére minden további értekezés nélkül.

Midőn Nankelreutherné elragadtatásakor a legszenvedélyesebb kikelésekben első boszúját kilehelé s látta, hogy egy alávaló rablónak hatalmába került, ki ellen nincs védelem: a hosszú út unalmát arra használta, hogy magát új helyzetében otthonosítsa. – Ezek az emberek – így gondolkodott magában – vagyonomra nem vágytak, mert azt tőlem elragadni úgyis hatalmokban volt, s ha akarták, meg is ölhetének. Miért nem tették? – Itt személyemről van szó; igen, ezt sugalta neki a hiúság: valami hatalmas kényúrnak szenvedélyét izgatta fel csekélységem. – Ez, bárki legyen, két dologra számíthat: vagy arra, hogy könyűkkel s kérésekkel fogom őt megszelidíteni akarni; vagy arra: hogy végre szeretetének jószerével, vagy erőszaktól kényszerítve, engedendek. Minden attól függ, így terveze tovább magában: ezen alávalónak ellenében az erőt mutatni, vele felsőséget éreztetni. – Mit nyerhetek könyűkkel? semmit! legfeljebb, hogy még inkább belém bolondul; – hiszen a férfiak azt állítják, hogy sírva vagyunk a legszebbek. – Nankelreuthernének arczán önbizalom s kevély kéj mutatkozott. Hah! – így folytatá – meg fogtok ismerni, ti gyáva férfiak! Mik vagytok ti velünk szemben? – játszó eszköz, melylyel kedvünk szerint bánunk, ha egyszer gyengeségtöket kiismertük. Nem a legrettenhetlenebb lovag-e a jó Nankelreuther? s minő kicsinynek, igen igen kicsinynek láttam én már e felbőszült medvét, hányat már, mint ölebet hajlongni lábaim előtt? hogy kedvem jött őket felrugni.

Ilka az így agyában kifőzött rendszert azonnal gyakorlatba hozá. Russiánnak kérdéseire vagy épen nem, vagy igen röviden felelt. Ha fáradtnak érzé magát, megállott, és minden unszolás ellenére egy lépést se ment odább, míg magát kényelmesen ki nem pihente.

Ha rablója egy illetlen szót mert mondani, azonnal oly kevélyen pirongatta le, mintha parancsnoka lett volna; s a feddettnek úgy tetszett, mintha a nőt kimélni kellene; mivel ily szilárd lélekkel könnyen megtörténhetett, hogy Komoróczin is azon elsőséget fogja gyakorolni, melyet kisérője felett.

Nankelreutherné halkal, magát kiséretével egészen úgy, mint jövendő parancsnoknét, kezdé tekinteni, s néha oly megvetéssel szólott hozzájuk, hogy csak a dühös Komoróczitól való félelmök okozá, hogy a negédes, elkapott nőn boszujokat nem hűtötték.

Beléptekor a vadnai teremben Komoróczinak megütközését észrevette ugyan; de úgy tetette magát, mintha nem látná.

– Remélem, – ismétlé, büszkén emelve fel szemeit – hogy nehány csendes szoba lesz e várban, s nők szolgálatomra. Russián! tegyen kegyed néhány darab fát a tűzre, – most kezd a hideg kijőni tagjaimból.

A lovag bámult, s a parancs teljesítve lőn. Ezzel a nő fölkelt üléséből, s intvén Komoróczinak, leemelteté magáról a felső öltönyt, s így kényelmesb helyzetbe tevén magát, a kandalló mellett helyet foglalt.

– Még előbbi szavaimra – kérdé hidegen Ilka – nem kaptam feleletet?

Komoróczi sajátságos tekintetet vetett a beszélőre, ki, a mint vélte, hatalmában volt. Természetében van az oly lelkületeknek, mint az Ilkáé, hogy hatásukat egyelőre el nem hibázzák, bár a játék, melyet játszanak, merész és koczkáztatott.

– Meg lehet kegyed győződve, – felelt Komoróczi, különös elegyével a kevélységnek és aggálynak – hogy csak magától függend itt minden szolgálatot, melyet kíván, s minden kényelmet megnyerni.

– Hatalmammal tehát ezennel élni akarok, – nyilatkozék féltréfásan a nő – s minekelőtte szobáimat és cselédeimet látnám: egy csésze borlevest szeretnék inni; mert Russián uram oly hallatlan rossz ebédeket főzetett, hogy most sem érzem magam jól utánok. Ezek az emberek azt hiszik, hogy vad-almán növekedtem fel az erdőben.

Russián a Komoróczi parancsára eltávozott, boszúsan nézvén a nőre, s egyet azon elfödött gúnytekintetek közül vetvén parancsnokára, melyek ha észrevétetnek, nyílt sértéssé válnak.

Elmenvén amaz, Nankelreutherné maga elébe bámult, s néhány percznyi szünet lőn; végre, kissé oldalt fordítván fejét, megszólalt újra:

– Egyedül vagyunk; – mond, fürkésző tekintetét vetvén Komoróczira – azt hiszem, az illendőség hozza magával, ily goromba hurczoltatás után, a legrosszabb utakon, csikorgó télben, – hogy kegyed végre valahára tudassa velem, kinél vagyok? egy rablófészekben-e? hol köveimet, gyöngyeimet tépik le nyakamról, s hogy hallgassak, tőrrel némítanak el; – vagy egy ábrándos szerelmi hősnél? ki ezen ostoba s goromba utat választotta arra, hogy szívemet megnyerje; valóban kiváncsi vagyok ezen állattal megismerkedni.

Komoróczinak a vér futotta el képét; azonban valami oly eredetinek tetszett e helyzet előtte, s a nőnek szinte vakmerő nyilatkozása oly saját neműnek, hogy a mosolytól meg nem tartóztathatá magát.

– Azon állatot, – mond gúnynyal vegyült tréfával – ki a legrövidebb utat szokja a legjobbnak tartani, s kinek sem kedve, sem ideje sokat édelegni s térden esengni egy nő előtt, kibe szeretett: van szerencsém kegyednek ezennel csekély személyemben bemutatni. Meglehet, – így folytatá mindig vidorabb kifejezésével arczának, – hogy külsőm nem bir azon hódító kecsekkel, melyekkel a vitéz Nankelreuther Nabuchodonozoré; de arról bizonyossá teszem kegyedet, hogy szeretem, bár minden szerelmem mellett sem fogok annyira megbolondulni, hogy férje hajdani druszájának példájaként szénát egyem.

– E szerelmi nyilatkozás – mond kissé élesen s minden tréfa nélkül Ilka – egészen a nyilatkozóhoz illő; de még mindig nem tudom, kitől van azt szerencsém hallani? Kegyed mindenesetre a vár ura, de minő vár ez? Ki itt az úr?

– Nevem Komoróczi, – felelt a kérdett. – E vár Vadna.

A nő összeborzadt, de hirtelen rendbe szedé magát. – Nem bámulhat kegyed, ha e névre elundorodom; Vadna? azon rablófészek, zsákmányolás s gyilkosság tanyája? Istenemre! gyönyörű hely szerelemre! – keresve sem választhata szebbet. – Ilka tetőtől talpig járatta szemeit Komoróczin. – Kegyed kétségen kívül Valgatha, vagy Komoróczi; Castor és Pollux; de kétlem, hogy valaha a csillagok közt öröküljön nevök.

Komoróczi egy lépést tett előre.

Ilka kezével intett. – Sérteni nem akarom, vezér! miért tenném azt? hatalmában vagyok, s valóban igen jónak s fiatalnak érzem magamat arra, hogy itt, pár nem kegyes szóért, életemet tegyem koczkára, szóljon tehát; mi czélja velem?

– Szeretni s szerettetni! – mond Komoróczi daczczal.

– Szerettetni? – kérdé Ilka keserűen nevetve – valóban gyönyörű! én pedig kinyilatkoztatom: az nem lehet, hogy egy fiatal nő így szeme szöktében beleszeressen valakibe. Micsoda bolond gondolat ez? kinek tart kegyelmed engemet? – béketűrés, jó ember! az ily megrohanás medvék közé való, nem nők ellenébe.

A lovag közeledett, s tekintetéből úgy látszott, hogy várúri jogait szándékozik követelni.

Ilka hirtelen felugrott, s félkomolyan s féltréfásan emelte rá kezét. – Hozzám ne nyuljon, vitéz úr! azt előre tanácslom; kezem nagyon gyors, s olyant találok koppantani ujjaira, hogy megemlegeti.

Komoróczi megállott. Van némely helyzetnek természetében valami, a mi tartózkodást idéz elő. Ilkának arcza ment volt minden aggálytól, szavainak hangja tréfás, s inkább ingerkedésre, mint elhatározott ellenkezésre mutató. Tökéletesen hatalmában volt a támadónak, s mégis Komoróczi boszankodás helyett elmosolyodott. E neme a vakmerőségnek, mely egy fogolyban urat játszik, igen új, s részint igen nevetséges volt arra, hogy őt ily hirtelen erőszakra birja. Egyébiránt volt talán hősünknek egy utógondolatja s valami számítása egyébre, mint az, a mit Ilka gondolt vagy gondolhatott.

Szerettetni? – kérdé Ilka keserüen nevetve.

– Kegyed, – mond a lovag, – mint látom, nagyon bízik azon benyomásban, melyet kecsei rám tettek, s jókor bitorol egy felsőséget, melynek szárnyait megnyirbálni csak az én jó kedvemtől függ; ez mint tréfa mehet; s megvallom, hogy inkább szeretem a legszebb nőt, kit valaha láttam, ily vidáman, mint gyáva panaszok közt.

– Ah! – felel Ilka – imé egy csinos szó; ez már arra mutat, hogy kegyeden még nincs minden elveszve. Ezen udvariságot itt nem vártam volna; ez az út a lovagi szerelmeshez illő. Ha ha ha! Nem veszi nekem rossz néven, de meg nem állhatom, hogy ne nevessek, ha kegyedet így színről-színre látom, s ezen eredeti külsőt egy olvadó szerelmi hős képzetével kell összefűznöm.

– Nem tudom, – mond Komoróczi némi szeszélylyel, – mi lenne oly visszás külsőmben? Voltak idők, mikor honi hölgyeink a szeretőben a férfiút becsülték, s keveset néztek a külsőre; hol lelket s erőt találtak; egyébiránt Nankelreuther úrral erő, sőt szépség tekintetében is meg mernék mérkőzni.

– Mindig Nankelreutherrel áll kegyed elő, mintha Isten tudja, minő szerelmes lennék férjembe; én becsülöm őt, annyi igaz; ő igen derék lovag, s kegyednél sokkal különb, nem oly bozontos, és nincsen rőt haja, a mit – köztünk legyen mondva – ki nem állhatok. Kegyednek roppant udvariságra lesz szüksége, hogy velem némely dolgokat feledtessen.

– A szakállt a borbély leszedheti, s a veres hajnak dió-olaj sötét színt adhat; még ez nem akadály; – udvariságom ellen kegyednek, Istenemre! panasza nem lehet.

– Ezen átváltozást mindenesetre bevárom, míg e tárgyról tovább szólanánk. – Ilka mosolyogva nézett újra végig Komoróczin – egyébiránt kegyed igen tűrhető.

– Eddig a szobák rendben lesznek, ha tetszik, fölvezetem – szól Komoróczi udvariasan.

– Engedelméből – felel Ilka – a borlevest fogom előbb meginni itt a kandalló mellett, azután mehetünk. Még egyet! gyanítom az ily hősöknek tréfáit s ábrándozásait; de komolyan legyen mondva: én az éjszakát nyugton akarom tölteni; minden zajt s alkalmatlankodást ünnepélyesen kikérek magamnak.

– Az én látogatásomat csak elfogadja a szép Ilka?

– Senkiét éjtszaka! minő szemtelen ajánlat? kövesse meg kegyed magát, s ha jó születésű nőnek valóban önkénytelen látogatásával tiszteltetik meg várában, viselje magát úgy, mint illik. Furcsa követelések! – kiált fel Nankelreutherné, boszúsan morogva magában.

– Jó! – viszonzá a vezér – a nap ne menjen haragunkon le; kegyed ez éjtszaka csendesen fog pihenni, szolgálatjára alkalmas nőt rendeltem.

– Ez már okosan volt szólva; de én minden éjtszaka csendesen akarok lenni. Ha már kénytelen vagyok nappal, akarva nem akarva, a kegyed közellétét s látogatásait tűrni; igen természetes, hogy a nap huszonnégy órájának fele az enyim legyen; én az éji felet választom.

– A jövendőn nem töri fejét az okos ember, – jegyzé meg Komoróczi sajátságos hangnyomattal – én csak a mai napról rendelkeztem, s remélem, kegyed béketűrésemet túl nem feszítendi, mert vannak óráim, melyekben nem igen értem a tréfát.

Míg így beszélgettek együtt, egy csinos nő, szép nagy virágú cseréptálban a párolgó, tojással fölkevert borlevest behozta, s kis asztalkát vonván elő, azt Ilka karszékéhez helyzé, s egy szemtelen tekintettel egyetértőleg pislogott Ilkára, melyben neme a gúnynak s tréfának vegyült. – Minden további előzmény nélkül Nankelreutherné fölegyenesedett, s a tőle kitelhető legbüszkébb tekintetet lövelve a nőre, azt oly gyorsan s oly erővel csapta pofon, hogy fekete, sisakalakú csipkefőkötője, a Komoróczi feje fölött ívet képezve, öt lépésnyire esett a földre. – Ezt vedd emlékül! – mond Ilka – szemtelen tekintetedért, szolgáló! s tanuld képedet rendbe szedni, ha uri asszony előtt állasz; – ezzel távozást intett kezével.

– Kegyed meg fog nekem bocsátani, – folytatá Komoróczihoz fordulva, még mindig indulatosan, de kissé lassított hangon, – hogy várúri tisztébe avatkoztam. Ha igaz, a mit mondott előbb, hogy kényelemre semmi sem fog itt hibázni: kinyilatkoztatom, hogy én sohasem érzem kényelmetlenebbül magam, mint vakmerő s szemtelen cselédek közt.

A szolgáló félig dühösen, félig megrettenve nézett a nőre, fölszedte összezúzott főékességét, s valamit a sehonnai nőről s majd megtanításról mormogva magában, hirtelen eltávozott.

E költői igazságtétel után Ilka igen jó étvágygyal kezdé a levest enni; evésközben néha Komoróczira tekintett.

A komor rabló meredten bámult az evőre. – Istenemre! – kiált fel, kiengedve ámultából – kegyed itt szoros rendet tart, s remélem, mivel annyira szereti az engedelmességet: maga is várúri felsőségemet s azon rendet, melyet én itt szabok, méltányolandja.

– Nem gondolom, – felel a nő, a telt szarukanállal kezében, – hogy engem párvonalba kiván egy nyomorult cseléddel tenni? bízza csak őt rám, majd helyre igazítom fejét, s jót állok róla, hogy sem alázat, sem illendőség ellen nem fog véteni.

– Arra akarom figyelmeztetni szép vendégemet, – jegyzé meg a vezér, – hogy vendég, s talán az ily kézzel fogható helyreigazításoktól önkezecskéit megkimélhetné, melyeket a hideg úgyis, gondolom eléggé megveresített.

– Vendég az, – vág közbe Ilka büszkén, – a ki önkényt jő. Én itt vagy rab vagyok, vagy úr! s ezt tudni akarom. Ha raboskodnom kell, szóljon kegyed, s meglátja, hogy igen hirtelen fogom magamat olyanra határozni, miről nem is álmodik; ha pedig csak tőlem függ itt akarni: akkor úr vagyok, s mind a magam, mind a kegyed méltósága azt kivánja, hogy ezt egyikünk se feledje. Ha ezen természetes állását a dolognak valaki fel nem éri észszel, nem az én hibám.

Komoróczi kezdé kissé béketűrését veszteni; de a nő szavai úgy voltak intézve, hogy rést nyilt kikelésre nem engedtek, bár képén igen észrevehető volt neme a számításnak s rejtélynek.

– Meglátjuk, meddig birja e szerepet játszani, s valóság-e, a mit cselekszik, vagy negéddel vegyült álszín? – ezt gondolá a vezér magában. – Vágyok tudni, – mond fenhangon s nevetve, – mit tenne kegyed, ha valóban a körülmények s önalkalmazása azt nyilatkoztatnák velem, hogy rab itt s nem vendég?

Nankelreutherné letette a kanalat.

– Valóban az? – kiált fel indulatosan. – Kegyed merészlett engemet ide mint rabot hurczoltatni? s elég vakmerő azt hinni, hogy én ily körülmények közt csak egy pillanatig mulassak várában?

Komoróczi rámeresztette szemét.

– Teringettét! – kiált fel kifakadva s ezen eredeti eszme hallásától meglepetve – már azt az egyet szeretném látni, miként viszi kegyed véghez, hogy innen akaratom ellen elmenjen? ha ha ha!

– Nevethetsz, borzas, a hogy tetszik, – mond Ilka egy pillanatra szokatlan komolysággal. – Az életből ki, s a várból ki egy út vezet. Éhen meg nem halok! – ez ostoba neme a halálnak; s én kínozni se mást, se magamat nem szeretem; de esküszöm! – ekkor Komoróczi felé lépett s kezeit emelte föl – hogy készebb vagyok meghalni, mint itt a kegyed rablófészkében csak pillanatig is azon eszmével kibékülni, hogy Komoróczi uramnak rabnője vagyok. A ki meg akar, az meg is tud halni! – Úgy sem nagy tréfa itt élni e mogorva falak közt, a kegyed iszákos s vérengző czimboráinak társaságokban. A méreg megesz, ha rá gondolok, mennyit mulasztok el itteni időzésemmel. A király megérkeztét Budára nem láthatom, s a fényes mulatságok, táncz s lakomák helyett itt kell rossz borlevest ennem, melyet meg is hűtött a kegyed sok beszéde. – Ezzel haragosan felborította a tálat, hogy a benne levő levesmaradék a padlón folyt szét, s az edény cserepekben csörömpölt a deszkázaton. – Megvallom, – folytatá, élénken járva fel s alá a hosszú teremben, – béketűrésemet elkezdem veszteni. – Ekkor a nő egy oszlop mellé állott, sírva mérgében.

– Kegyed – engesztelé Komoróczi – igen indulatos, hiszen egy szóval se mondottam, hogy rab; ismétlem: úr! sőt királyné e várban, ha akarja, s még a király megérkeztét is láthatni kegyedtől függ.

– Hogyan?

– A szerető hölgynek egy ily durva, veres hajú, bozontos medve sem tagad meg semmit. Szeretném tudni, mi lehet az, a mit Komoróczinak kedvese ne élvezhetne, s ne láthatna?!

Ilka kedvetlenül fordította el tőle fejét. – Azt gondoltam, – szólt hidegen, – hogy valami okos gondolat éri kegyedet; elhiszem ismétlés nélkül, a mit állít: azon az áron kétlem, hogy e korhadt királyságban, melynek határain egy prüsszenésem végig hallatszik, királyné lennék addig, míg szebb nem jőne. Köszönöm mind a díszes koronát, mind az ország jövedelmét.

– Így nem leszünk soha tisztában – veté közbe Komoróczi kedvetlenül.

– Piszokban! akarta kegyed mondani; – szól hirtelen a nő – de szóljon, mit akar? én nem értem, mert ez nem útja hajlandóságomat megnyerni; már az előbb mondám, hogy erre idő kell! Kinek néz kegyed engemet?

– Hosszú idő kell?

– Azt a körülmény határozza el. Lehet alkalmazásában oly valami kibékéltető s erőszaktételét mentő, hogy megszerethetem kegyedben az udvariságot.

– Ez igen czifrán volt mondva.

– Én jobban ki nem tudom magyarázni. Szerelmes nehezen hiszem, hogy tudnék oly emberbe lenni, ki ily kevés tiszteletet mutat irántam, s ki csak erőszaktól s kénytelenségtől várja azt, a mi önkényes hódolatnak s kölcsönös szerelemnek lehet eredménye. Ha engemet jó születésű nőként tekint, s nem mint szolgálót, minő bizonyítványait adá eddig azon szerelemnek, melyet örömest akarna velem elhitetni? mikor látott? s hol? én nem emlékezem, hogy valaha ismertem; bár veszélyes nevét elégszer hallottam férjemtől, kinek nagyobb vágyása nincsen, mint kegyednek nyakát szegni.

Komoróczi fölvetette ajkait.

– Valóban ezzel a kegyességgel van irántam a vitéz Nabuchodonozor?

– Hát még most, ha megtudná, hogy itt vagyok.

– Lesz gondom, hogy azt meg ne tudhassa. De kegyed azt kérdi: mivel bizonyítottam be eddig szerelmemet? ez igen furcsa kérdés. Kell-e annál nagyobb bizonyítvány, mint ittléte, s azon általam is megfoghatlan béketűrés, melylyel illetlen kifakadásait már egy hosszú óra óta egykedvűen hallgatom el?

– Kegyed – felel Ilka hidegen – egy azok közől, kikkel nehéz vitatkozni. A szerelemről mindenesetre saját képzeletei vannak. Ha ittlétem bizonyítványa szerelmének, úgy nincsen okom azon kétkedni; egyébiránt várjunk az időtől, az leginkább képes azon indulat természete iránt engemet fölvilágosítani, melyet kegyed szerelemnek nevez.

E közben az ajtó megnyilt, s a kevés idővel azelőtt megbérmált nő, főkötő nélkül, s némi aggálylyal betekintett azon. – A szoba kész, asszonyom! – mond a lehető illendőséggel.

– Fültek a télen a szobák? – kérdé Ilka.

– Igen, – felelt Komoróczi.

– Nem gőzösek?

– Egyáltalában nem. Gondolhatja, szép vendégem, nem hagynám szobáimat fűttetlen itt, az erdő ölében; nekem számos vendégeim járnak, váram ritkán üres.

– Nem kétlem – jegyzé meg Nankelreutherné gúnynyal.

A szolgáló csendesen állott az ajtó előtt, különös tekintetet vetvén az asztalra s az a körül heverő cserepekre s leves-maradékra. – Estebéd is van készen – mond kétkedve, mint a ki él a gyanúpörrel.

Nankelreutherné egy, övén függő erszényt nyitott fel, s ezüst pénzdarabot nyújtott a nőnek. – Itt, – mond – leányom, gondoskodásodért; nálam igen jó dolgod lesz, ha hű leendesz, s az illő tisztelet korlátai közt maradandsz.

A nő az odanyújtott pénzt vonakodva fogadá el, kissé félre tartott fővel, s az Ilka másik kezének minden mozdulatára ügyelve. – Parancsolja kegyed, hogy itt várjak s felkisérjem? – folytatá.

– Tedd le mécsedet, – felel a kérdett, – s add ide bundámat, mehetünk mindjárt, igen fáradt s álmos vagyok.

Komoróczi intett a szolgálónak, s maga szaladott szokatlan készséggel a bunda után, s azt egész udvarisággal feladta Ilkára; mely kedvezésért jutalma egy mosolygó tekintete volt a nőnek.

– Jó éjtszakát, vitéz úr! – mond ez nyájasan – holnap reggel remélem kegyedet láthatni; beszédem is van még, s tudom, nem azért vagyok itt, hogy magamba maradjak egész nap. – Most mehetünk, leányom!

Míg Nankelreutherné vezetőjével a szép góthterem gazdagon faragásokkal terhelt ajtaján kilépett s a folyosón jobbra fordult: addig Komoróczi csendesen állott meg helyén; végre nagyot, szinte durván nevetvén, azon karszékbe vetette magát, melyben Ilka ült, lábával félre lökve a széttört tálnak cserepeit.

Ilka csendesen haladott a folyosón, melyet zöldre festett gömbölyű faoszlopok támogattak, s tekintetét figyelemmel jártatá szét a tágas, ormótlan szirthátú várudvaron, melyet a tele hold nappalian sugárzott körül; szembe vele vig dalolás s kurjongatás hallatszott, míg alatta lótopogás s a lovászok egyes szitkai a tágas tele ólakat gyaníttatták. A kapu közelében őrök mutatkoztak, s a felettei őrtoronyban a kürtös szobácskája egészen világos volt. Nemsokára csiga-hágcsóhoz értek, s ennek végénél kissé balra fordulván, a nőcseléd egy ajtót nyitott meg, mely előszobába vezetett; ebből balra nyilt az Ilka számára rendelt szállás, mely három szobából állott.

A szobák csínja meglepte őt, s nem mondhatjuk, hogy kellemetlenül. Az elsőnek fala hófehér új meszelésre mutatott; bútorai magos almáriumok s ládák voltak néhány sárga, metszett szőrbársony-karszékkel, és magas kemencze; két nyoszolya gyönyörű ágyneműekkel s gazdag paplanokkal vala látható; közepében tágas fürdő-medencze ónból, melybe két rézcsap szolgált; az ablakok kárpitjai veresek voltak s leeresztve; egy közepén függő mécses a tárgyak körül pihenésre édesgető félhomályt terített.

A következő szobában egy ágy volt csak, a bal falazat közepéhez fővel állítva, gyönyörű veres kárpitokkal fellegezve, melyek alól a fehéren dagadozó párnák s a bíborpaplan igen kinálatosan tűntek ki.

Hosszú, törökös kerevetek egymásra halmozott párnákból, nehéz selyemszövetből; az asztalok megrakva mindennel, mi akkori időben nőkényelemre ismeretes volt, mint: aczél-tükör, szaru-szelenczék, ezüst korsók, sok szinű selymek, hímzésre, neme a húrral felkészült hosszú nyakú hangszernek, s több apróság; végre szép kerekes guzsaly az asztal közelében.

Az asztalok megrakva mindennel…

Az ablakok redőzetei itt is veresek voltak, s leeresztve. Két szemben álló asztalon, a fal hosszában háromágú, nehéz ezüst gyertyatartók állottak, vastag, sárga viaszgyertyákkal, melyeken sárkányok s kigyók voltak festve, s lobogványuk igen kellemesen világította ki e helyet, melyet egyrészt a benne találhatókért, másrészt nagy kandallójáért, vígan lobogó tüzével, talált Ilka legalkalmatosbnak a maga számára.

A harmadiknak egyszerűbb bútorozása azt annak láttatá, a mi volt: cselédszobának, külön kijárással.

Nankelreutherné leemelteté bundáját válláról s azonnal a szobák vizsgálatához fogott.

– Nincsen-e valami titkos kijárás itt? – kérdé az ajándék által félig kibékült nőtől.

– Tudtomra nincsen, – felelt ez, – de ha parancsolja kegyed, szoros vizsgálatot tarthatunk, mert magam se régi cseléd vagyok itt.

A tanács elfogadtatott, s Ilka a szolgálatjára rendelt nővel lelkiismeretesen minden szegletet megtekintett, megvizsgált; de semmit sem talált, mi őt aggodalomba ejthetné: egyébiránt gyaníthatta, hogy udvarias meghívása Komoróczinak a jövő reggelre, azt arra fogja bírni, hogy éjét háborítatlan hagyja.

– Itt fürödni is lehet? – kérdé a nő vidáman, az üres fürdőmedenczére tekintve.

– Igen, mihelyt parancsolja, asszonyom! csak a csapot fordítom meg, a medencze azonnal megtelik.

– Ez okosság; – jegyzé meg Ilka – most ágyamat tekintem meg; eredj csak, leányom, szedd le az ágyneműt rendre, én kissé kényes vagyok nyughelyemre.

Minden megtörtént, s Nankelreutherné a szomszéd szobában levő nyoszolyákról is kölcsönözvén vánkosokat, ágyát kedve szerint megvetteté magának.

Ezután vizet eresztett a medenczébe, s miután a legnagyobb kényelemmel levetkőzött, gyönyörű tagjait a habzó tiszta nedvbe szállítá, s a legszokottabb otthonisággal megfürdött, elébb gondosan bezáratván az ajtókat. Fürdés után ízletes hideg estebédet parancsolt; végre lefeküdt, s a nőnek ágya lábánál kellett helyet foglalni; a szobakulcsokat feje alá tette, s kezére könyökölve parancsolá, hogy a szolgáló meséljen; a mit az a lehető ügyességgel teljesített.