Straznicz.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vörösmarty.

A tágas látkört övedző hegygerinczeken aranynyal ömlött el az ég boltja, s miként a királyi csillagzat sugárernyőjét árasztá szét, minden uj életet látszott nyerni.

A Morva vizének kéken csillámló háta képezé a szemle középpontját; mögötte Straznicz s a kékellő hegyek, jobbra-balra síma róna.

A kastély födelének palakövein, az apróbb épületek födélcsucsain, a Morva vizének ingó szőnyegén s körül, a nád övezte, jéggel borult mocsár-hátakon szökdelt s szikrázott az ébredő nap.

Az előbbi estén érkezett meg Podjebrád s Mátyás fényes kisérettel. A város telve volt, s a tomboló, zajgó nép özönébe kerítve, mely lobogókkal, hangszerekkel, ittas örömben virrasztotta a hosszú éjet keresztül. Alig emelte ifjú fejét az ébredő hajnal, Strazniczban s a Morva szélén taraczkok s nehéz ágyúk dördültek meg. A folyó két partja annyira el volt lepve ujjongó néppel, hogy folyását nem lehete látni. Szemben a várossal a magyar táborból a fényes követség megindult. Túl minden házfedél el volt bámulókkal borítva s a városból a nép, mint gazdag köpüből rajként zajongott ki, meg nem szakadva, a Morva partjához.

Egyszerre sokszorozott «éljen» kiáltások hangzottak, mint a növekedő vihar, dörögve, csoporttól-csoportra, seregtől-seregre, a sűrű néptömeg közt Straznicz felől neme a hullámzásnak mutatkozott. Távol a tátongó csoportozatok fölött forgók, kolcsagok s lovagi sisaktollak ingadoztak, s tompa dörgés reszketteté át az egész vidéket. A nép kétfelé kezdett válni: fénylő lovagok talpig aczélban, rézben, ezüstben, magos pikkelyekkel födött csataméneken ugrottak elő; s miként nehéz lovaik, csörgő szerszámaik alatt haladtak a nézők között, azok hátrább meg hátrább vonultak.

Trombitások jöttek, harsogó szereikkel vidoran zengve, s ezeket a Podjebrád seregei követék. Elől lovasok, erőteljes, zömök, barna nép, bőr-felsőruhában, tágas aczélsisakokban; melleiket vasvért födé, míg oldalaikon széles, kereszt-markolatú kardok csüngöttek, s karjaikon rövid bőrszíjjon az irtózatos csatacsillag, buzogány neme, szegekkel borzadozó gombbal lógott.

Jobbra-balra vonultak ezek a Morva szélén, s mint két fal, a folyam üvegében tükrözék magokat prüszkölő lovaikkal s szélnek terűlt zászlóikkal. A nép közt azonban tágas utcza hasadott, kendőket s a fenyő örökzöld lombjait emelték magasra, míg minden szem a strazniczi kastély szürke falai felé volt irányozva. Az ifjú király érkezett, jobbján Podjebrád, balján Vitéz léptettek, mind a hárman fiatal, hófehér méneken, melyeket Podjebrád szokatlan fénynyel készíttetett. Arany csujtár, ragyogó kövekkel elöntve, borította a Mátyás nyergének égszín bársony-takaróját, lovának kis száraz feje a czafrang s pompás kantár alól alig látszott ki, s csak vidor szemei csillogták a készület aranyát s gyémántjait túl.

Az ifjú király érkezett.

Tejfehér, nehéz selyem mente, aranyhímzésekkel borítva s kövekkel kirakva, nyuszttal béllelt, födte a Mátyás deli s erőteljes tagjait, mely alól elevenzöld, metszett bársony-dolmány, elől aranyvérttel födve, tűnt ki.

Podjebrádnak térdig érő, fekete bársonyöltönye hasított ujjakkal s hasonlóúl gazdag hímzésekkel volt ékesítve és drága kövekkel terhelve; ezenfelül az év télies szakához alkalmazott hermelinnel bélelt palást bundaképen óvta tagjait.

Fényes egyházi öltözete Vitéznek meglepő, aggszerű, de kellemes ellentétet képezett az előbbinek hadi tekintetű és fényes készületeivel.

A három főszemélyt mondhatlan sokasága követé a cseh- s morvaországi leventéknek; készületeik az akkori idő szellemében, egészen azon őskori, erőteljes ivadéknak hadias pompa- s fényűzésére mutattak, melynek hiúsága választékos csatakészületben s nemes fegyverekben állott.

Feltünt e németszerű aczélfegyverzet, mely a széles vállra, az emelt termetre s a karcsú derékra látszatott olvadni, rostélyos sisakokkal, szétváló strucztollaktól árnyékolva. Néhol a rostélyzatot vasálarczák, három keskeny nyilattal a szemek- s a lélekzésre, pótolták ki; másoknál a sisak elejéről az arcz éle előtt legörbülő vaspánt nyúlt le.

A gyalog haladó lovagok közt néhánynak csípőin a vas csataszoknya fészkelt, bödönként elálló karimájával, kezeikben hosszú dzsidák voltak szorítva. Mindezek közt a különbséget részint a fegyverzet anyagának változatossága, részint a sisakok hasonlatlan alakja s fénye tevék; de leginkább a síma pajzsok, melyeknek hátát családi czímerek, nemes értelmű jelmondatokkal foglalák el.

A köznépnek öltözete kevesebb érdekkel bírt, s azoknak nagyobb része hosszú bárány- és farkasbundákkal voltak födve. A nőnemnek rövidebb téli bundái alól ólom- s rézpikkelyek, ránczos szoknyák, széles, lecsapott orrú czipők, s fején béllelt bársonyfövegek mutatkoztak.

A király csendesen haladott. A Morva túlsó partjához közeledő követség őt még ki nem veheté.

Strazniczban, körüle s kívüle annyi s oly sok színű, sok osztályú nép gyült össze, hogy egész Morvának lakóit együtt vélte látni a bámuló szem.

Az előkelő nők nyitott, tágas hintaikban álltak, festői csoportozatokban, vagy hirtelen emelt állványokról úsztatták szemeiket a változó, újuló szemlén végig.

A sokaságból Hunyadi Jánosné hintaja bontakozott ki, arany kerékpántokkal, s apró karikákból álló üvegablakokkal, melyek ólom helyett aranynyal voltak összetartva.

A deli nőnek tagjait sötét színű pompás magyar öltözet fedé, mely az akkori divat szellemében, színes virágokkal volt hímezve, s a nyitott télies vidrabunda, mely gömbölyű redőkben folyt le tagjain, vállának gyémántfüzetét láttatá.

Szilágyi Mihály több fő egyházi férfi kiséretében lovaglott a hintó mellett; míg Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanisai László, Zokoli Péter, fényes hadi tekintetű magyar urak, s mások azt követték: a jelenet hátterét az ömlengő nép foglalá el.

Egy hosszú óra telhetett el, míg a kettős sereg egymás közelébe érhetett, s addig a nap a puchlaui hegyekről levonta biborát, s az ég tágas kúpját önté el ragyogó fényével.

Az ifjú király körültekintett; szíve el volt fogódva; s úgy tetszett neki, mintha a bizodalomnak, a szeretetnek ily nagyszerű, ily – hogy úgy szóljak – óriási kifejezése, mely őt a porból, s egy merész s idők viszályain és súlyain keresztül nyúló fogással a dicsőség fényfokára emelte: csak a szótlanságban találna méltó feleletet; mintha azon nagy és igazságos követelések, melyeket ily nemzeti lélek összeolvadása egy czélra, minden nagy szívben fölidéz, sokkal át nem foghatóbbak volnának, mint hogy azokra a jelen bírna méltó ellensúlyt szavakban odagördíteni. Hitte, hogy csak hosszú, tettel, cselekvéssel s dicsőséggel teljes jövendő lenne méltó viszonzás, ily pillanatnak e néma kérdésére: Ifjú! mi királylyá tettünk – árvát, nem ismertet; szólj! mit várhatunk tőled? – Érezte ő a jelenet fontosságát s nagyszerűségét; lelke felmagasodott, egész lényén neme a kedélyes szerény alázatnak szivárgott keresztül, s mintegy magasságában megkicsinyítve, a pillanat nagyszerűségével szemben, lelke szelid nyomás alatt pihegett. Másrészről érezni kellett újra azt, a mit királyságának első pillanatában a Podjebrád asztalánál érzett: hogy miként ott, úgy itt is azon dicső, nagylelkű nemzethez méltónak kell, főleg ily fénypillanatában sorsának, mutatkoznia. Ime! itt azon nemes, lelket emelő gondolat, mely képessé tevé őt, ritka tapintattal s életbölcseséggel a helyzet mélységét felfogni, s tartásában, s szavaiban azon mértéket, azon erőt iktatni, mely nekie itt is egyszerre nemcsak a jelenlevők szívét s bizodalmát megnyeré, hanem azokat szenvedélyes bámulásra is ragadá.37)

Míg a Hunyadiné szép sötét szemeiben a gyöngyök legszebbjei – az anyai szeretet s anyai öröm könyűi csillogtak, s tekintete az érzés némaságával tapadt felmagasztalt, dicsőített fiának arczára, addig Szilágyi, a hadakban férfiúvá edzett magyar nemes, közeledett Mátyáshoz. Minden szem ezen aggszerű vén leventére volt szegezve; ajkait leste a bámuló nép, egy hang nem hallatszott; úgy tetszett, mintha a lehellett fojtódott volna el a marczona férfiak keblében; csak távol az áradozó embertömegnek morgása, hasonló a közelgő vésznek zugásához, döngött.

Szilágyi megállott; nemes arczának kifejezésében elegye volt az örömnek, önérzetnek s felsőségnek, mely tiszteletre gerjesztett.

Rövid előzmény után Szilágyi velős szavakban szorítá össze a hon helyzetét; azon irígyen s kárvágyva szemközt álló pártokat, melyek a zavarban szeretnek halászni, s az ifjú király tapasztalatlanságára merész bontó terveket alakítnak; a Hunyadi János érdemeit; a László halálát érinté s kifejezé, hogy most, minden múltak sérvei után, az egyezség, az engesztelődés s a történtek feledése a közóhajtás; folytatá, hogy mindazon zavarok orvoslását, melyeket a kényurak, a rabló lovagok, a cseh szabad zsákmányosok kevélysége s rombolásai okoznak: a nemzet tőle, Mátyástól várja. Így szólt ő negyedórácska alatt, óriási képet legördítve az ifjú erős lelke előtt azon országnak, melynek királyi pálczáját ma szorította először kezébe. A vállalat, a felelősség, az előtte nyíló nagyszerű cselekvéssel teljes jövendő, eget emelő Átlásként magasodott fel a Mátyás képzete előtt; s mint minden nagyszerűnek erős és kiváló lelkekre: úgy a mondottaknak is nem aggasztó, nem bátortalanító, hanem szívet, kedélyt felmagasztaló hatása lőn, nyugodtan mint ősz, kormány- s parancsnak edzett fejedelem, hallgatá ő végig bátyjának szónoklatát, s miként a terhek s végbeviendők a beszéd hullámaiból fölmerültek egyenkint: úgy alakúlt halkan arczán azon szilárd s nemes kifejezés, mely szó előtt némán oly bizodalmat előidéző, oly nyugtot igérő.

S a nép ittas bámulattal látszék a király arczának derűjében nagy jövendőjét olvasni.

Szilágyi elhallgatott. Úgy tetszett neki, mintha az ifjút hosszabb öllel mérte volna, mint a tapasztalatlant kelle egyelőre. Néma szemrehányást tőn magának, hogy beszéde az agg élet tapasztalásának minden anyagát átöntötte szavakban, s mélyebb, körűlfoglalóbb, nagyobbszerű lenne, mint hogy arra a Podjebrád feledett apródja, ki tegnapelőtt óta király, magához, hivatalához s nemzetéhez méltólag felelhetne, s Szilágyihoz kijelelt, kemény kifejezésű vonásaikban kétkedés tűnt fel.

Mátyásnak arcza szembetűnőleg halvány lőn, szemei önkénytelen nedvtől csillogtak, szíve gyorsan vert; de az indulatnak ezen édesen-kínos torladozásán, győzött lelki ereje, s ő megszólalt.

Háláját fejezé ki rövid, de forró s szivet ragadó szavakban. A hon jelen állapotját kikapá világos, kerek képben a Szilágyi beszédéből, s ebből voná el az egyetértés, közremunkálkodás és áldozatok szükségét, hogy a széttépett hon a béke üdvét éldelhesse.38)

Szilágyi s mindnyájan rábámultak: ezen mély belátást s ügyes, lélekteljes felfogását a dolognak, azon készséget, egy hosszú, értelemdús beszédnek minden árnyéklataira önbizodalommal felelni tudni: benne senki sem kereste volna.

Podjebrád beszélt utána, örök békét ajánlván a magyaroknak s vejének, királyuknak. Ezzel szívesen megölelte Mátyást a roppant néptömeg éljen kiáltásai közt, s ezt a jelenlevő cseh s magyar seregek követék. A merre a szem nézett, mindenütt a közelítés, ölelés, kézszorítás vala látható, s minden jelenlevőn a felmagasztaltság vőn erőt, vídám nemes zaj áradozott, s a helyzet szentségétől ihlettek közt semmi rendetlenség nem mutatkozott.39)

Így haladott Mátyás kiséretével a magyar táborba, hol a nép lova körül özönlött; karjait terjeszté utána; sírt, nevetett, áldást, éljent rebegett; részegült volt s őrült örömében. Mátyás kezet nyújtott a közel levőknek; itt egy öreget szólíta meg biztos: atyám! jó öreg! bátya! kedves földi! oly soká nélkülözött szavakban, ott egy leánykának adá nyájas mosolylyal s bizodalmas hugom névvel, szíves üdvözletét vissza. Úgy tetszett, mintha légben lebegne lova, mintha a sokaság fölemelte volna, s mégis valami tiszteletteljes s minden vad tolongástól ment volt ezen nemzeti lelkesedésben. Mátyásnak keble a kéj özönétől fáradtan összeszorult. Így jött ő sátorába, hol egy, még szívesebb, még kedvesebb ölelés várta őt: – anyjáé! ki szólni nem tudott, csak bámulni, csak Istent imádni, csak szeretni.

A nép tiszteletes távolban vonult hátrább, s a Hunyadiné bársony-palotájában asztal terűlt fényes kövekkel kirakott arany s ezüst tálakkal, billikomokkal, korsókkal, méhseres pohárkákkal s kádacskákkal: a sátor előtt pedig máglyák emelkedtek, s a pattogó tűznek füstkigyói magosan löveltek fel; a tűz heve lanyha meleget terjesztett a téliesen béllelt sátor keblében, hol a fürge cselédség járt-kelt.

A seregek egyesei a sátrak előtt pajzsokat tevék fordítva a földre, ezeken terjeszték el élelmi szereiket; több helyen megcsapolt hordókból, aczélsisakaikban hordák a bort körűl, ökrök sültek, ősi szokás szerint; dob, síp, duda, s hárfák hangoztak. A bortól vidult nép tomboló tánczban, s magyaros népdalokban hangoztatá örömét.

Strazniczból és Straznicz felé terhes szekerek, podgyászolt lovak s hintók vonultak. Szembetünő volt a többiek közt egy tágas, aggszerű, de az akkori időhöz mérve elég kényelemmel ellátott hintó, mely a táborból Straznicz felé vevé útját.

– anyjáé! ki szólni nem tudott.

Egyszerre a Morva felé özönlő néptömegből egy fényes ifjú lovag közeledett ahhoz. Sötét hajhullámok képét még derültebbé, elevenebb fiatalságúvá tevék. Szándékosan lassítá lépteit, szemei mindig a feléje gördülő hintóra voltak szegezve. Végre mellette haladott az el.

Két hölgy foglalá el a hátulsó ülést; mindkettő fiatal és szép. Az egyiknek arcza födetlen volt, s tagjait égszín, hermelinnel béllelt palást födé, fején sajátságos alakú bársony-süveg ült, gazdagon gyöngyökkel terhelve. A másiknak képe a lenge kétszeres fátyol köde alól mint árnyalak tünedezett ki. De az ifjúnak szeme e kétes vonásokban ismerőst talált, lakóját lelkének, kinek bár elmosódott határozatlan vonalai éltek csak elméjében: ő azokból a képzelet ereje által lényképet festett ki, s a kép színei égő ecsettel voltak festve, angyalian, tisztultan minden földi salaktól.

– Ez Serena! minő igazán az Isten él s ő keblemben! suttogá édes kín közben Zokoli, mert ő volt.

Az egyik hölgy, kinek arcza lovagunk előtt ismeretlen volt, hosszú tekintetet vetett rá, egyet azon kedves bámuló tekintetek közől, melyek bár a személy iránt semmi részvéttel nincsenek, örömmel futnak meglepő szépségű alakon végig, azt inkább szobor- s múló jelenetként nézve s kémelve, mint élő lényként. A tekintet, mely a délczeg lónak gyönyörű izmait s fényes készületét nézegeté, semmivel sem volt figyelmetlenebb, mint a mely a lovag arczán csúszott végig; Serena ellenben a fátyol leplei alól tündöklő szem kristályait csak perczig nyugtatá rajta, s miként arczának hideg, kevély kifejezéséből olvashatá Zokoli, önkénytelen s azonnal más tárgyakra fordítá. Képzelődés játéka volt-e, a mi az ifjúnak szemeit kápráztatá, vagy valóság? nem meré magának megfejteni; de nekie úgy látszott, mintha a Serena arczát gyönge pír borítaná el, s ajkait megvetőleg vetette volna fel egy pillanatra.

Szemei a hintóra voltak szegezve.

Zokoli szégyenülve kapta le izzó tekintetét Serenáról, keblébe keserű érzet fészkelte magát, önérzete ébredt föl, s e hideg részvétlenség őt aggasztá és sérté egyszerre. A hintó elhaladott. – Pillanatra azon ötlet merűlt fel a Zokoli elméjében, hogy bárminő valószínű ürügy alatt, a hölgypárt szólítsa meg, vagy a tolongás közben Strazniczig kiséretével, kínálja meg, a mi akkori időben, főleg ily alkalmakkor, idegennel szemben is, a kor- s lovagi szellemmel egészen összhangzásban volt.

Ha Serena őt hidegen tekintette volna csak, mint ismeretlent, a ki alig hizelghete magának azzal, hogy pillanatnyi megjelenése a romok közt, arczát oly mélyen véste volna Serena emlékezetébe, mint ezé élt az övében: ő alkalmasint visszatérne; a dolog, természetes, udvariassága miatt megfejthető s a maga helyén leende.

De a hölgy nézésében nem volt hidegség, hanem kellemetlen meglepetés kifejezése. Mintha mondaná: itt vagy megint te, kinek tekintete már egykor kedvetlen benyomást tőn rám, – nézzünk félre, nehogy megszólítson. Gondolatának ily fordulata határozott: Zokoli megkeményíté magát, sarkantyút ada lovának. S nemsokára látjuk őt függő mentében, fényesen, mint ragyogó napot, azoknak sorában, kik a királyi sátorban tágas félkört képezve állottak, várva a jelenlevő s mindegyikkel nyájasan beszélgető ifjú királynak megszólítását.

Minekutána Mátyás az idősb férfiakkal, ritka tapintattal, rövid ugyan, de nem üres párbeszédet tartott, az ifjabbakhoz is közeledett. Megszólításaiban azon nemes szerénység volt, mely önméltóságából semmit sem engedve, épen nemessége s természetessége miatt egyenesen a lélekhez szól, s valamint más terhelő aggálytól ment meg, úgy a szivet oldja fel.

Mátyásnak arczát hirtelen vidorság lepé meg, midőn a tisztelkedők sorában Zokolit pillantá meg; önkénytelen közeledő lépést tőn feléje, de a következő pillanatban lassítá azt, a nélkül, hogy arcza nyájasságából legkevesebbet vesztene.

– Örülök, Zokoli, – mond – hogy itt látlak, ily épen, egészségesen, s az elsők közt, kik irántam részvétet mutatnak; szólj, ifjú levente! miként vagy? mondj nekem valami kedves újságot ismerőseimről.

Zokolit e bizodalmas megszólítás, azon baráti egykori tegezés, azon aggálynélküli fenséggel párosult nyájaság, melylyel őt Mátyás fogadá, örömmel tölté el.

– Felséges uram! – felelt, a mi honunkban a legkedvesebb, legvidítóbb újság, azt felséged mindnyájunk arczáról olvassa; s ez az: hogy felségedet láthatjuk, határainkban üdvözölhetjük, s alkalom nyílik előttünk, tiszteletünket s hév ragaszkodásunkat kimutatni!

Mátyás a Zokoli vállára tette egy pillanatra kezét. – Légy üdvöz! – mond a legszívesebb hangon.

Ezzel a Zokoli mellett álló fiatal lovaghoz fordult, egy-két nyájas kérdést intézve hozzá; – és így tovább.

A fényes ebéd ideje következett. Tisztelkedésöket végezve a jelenlevők, az elfogadó sátorból kivonultak, s az élénk táborban széledtek el. A távozók utolsói közt volt Zokoli, ki az előlépést az idősbeknek engedvén, szerényen vonult hátra.

– Te maradj egy pillanatra még! – mond a király.

Zokoli mélyen hajtá meg magát. – Kevés percz mulva egyedűl maradtak s a sátor ajtókárpitjai összevonultak; a király két kezét nyújtá Zokolinak. – Nem akartam, – mond egészen azon szíves barátságos hangon, melyen azelőtt szokott serdülő korának legkedvesb barátjához szólni – nem akartam elválni tőled, minekelőtte nem beszélnék tanúk nélkül veled. Mondd, barátom vagy-e még? – igen, igen, a te becsületes szemeid nem hazudnak; te az vagy?

– Az vagyok, – kiált fel szenvedélyesen Zokoli, – felséges uram! és leszek utolsó lehelletemig!

– Légy körülem! ne távozz egy pillanatig udvaromból; ah! nekem minden oly új, oly aggasztó; emberre van szükségem, kinek keblén örülhessek s bánkódhassam, ki előtt lelkemet tárhassam ki; légy oldalam mellett!

– Felséges uram! – felel Zokoli a legszívesb, de komoly hangon – igen, barátja, s leghívebb alattvalója maradok; de ne magyarázza balra, ha udvarában állandó lakom nem leend. Barátja leszek! Istenemet hívom bizonyságul. – Hiszem, hogy oly magaslelkű királynak, mint felséged, kegyencze nem lehet; mert a jó fejedelemnek kegyencze az egész hon. De az emberek olykor balul itélnek, s nem akarom árnyékát is okozni azon álhiedelemnek, hogy én valami ehhez hasonló legyek. Adjon időt nekem felséged megérdemleni, megfejthetővé tenni irántami, boldogító vonzódását: akkor közeledni fogok, de mint hű alattvalója, s mint magyar, ki előtt a király s a hon egy!

Mátyás egy mély, részvétteljes tekintetet vetett a szólóra. – Értelek, – mond nyugodtan, igen, te barátom vagy! legyen egy szent kötés közöttünk, nem tudva a világ söpredékeitől, nem érthető a gyáva mindennapiságtól; legyen s maradjon azért kiki helyén, a király és barátja!