Nankelreuther Nabuchodonozorné.

A miket itt mondál – – – noha kárral esendők,
Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
Másszor is úgy hiszem – – –

Vörösmarty.

Az öreg izraelita feltűré bő öltözetének ujjait, s az asztalka mellé ülvén, fölvette a nádat; de az tánczolt kezében, s a pergamen-négyszegek összezsugorodtak, mivel bal keze nem tartá eléggé lenyomva azokat.

Komoróczi keresztbe font karokkal állott előtte, s kegyetlen kedvcsapongással kötődött a kétségbeesett kalmárral.

– Barátom! – mond – jó lesz, ha pénzedet visszakéred tanítódtól, hiszen betűid úgy inognak, mint te, mikor a kóserborból többet töltesz a garatra, mint illik. – Nézzetek ide, fiúk! nemde valódi póklábak ezek?

Ábrahám vonagló arczczal folytatá munkáját. – Nem, nem! – kiált fel egyszerre – nem lehet! mindenemet adjam oda? nem lehet! s ősz fejét bánatosan eresztette le kezére.

– Írj, írj, jámbor öreg; – mond Nepthali, s egy köny ereszkedett szemébe – ottfenn a boszuló, ezek itt nem emberek.

Ábrahám kínosan folytatá írását. – Itt van! – mond végre kétségbeesett hangon.

– Jó! – szól Komoróczi. – Van-e kiséretedben, a ki zsidóul írni s magyarul szólani tud?

A zsidót a fájdalom annyira elfogta, hogy félig értette csak a kérdést.

– Igenis, – felel helyette Nephtali – én magam Nephtali, a Lévi nemzetségből, – s kevélyen érintett a leemelt kis kerek sipkára, a Lévi nemzetség megismertető jelére.

– Axamith, hallod-e? – szólt a kényúr – vezesd e fajankót a szomszéd terembe. – Ábrahám is meg akart indulni.

– Te itt maradsz, – riaszt rá Komoróczi – s most magyarázd meg nekünk firkádat; de eszeden járj!

A zsidó könybe lábadt szemekkel futotta végig az írást: – Ez – mond – Székes Fehérvárra szól, Izsákhoz.

– S mit szól?

– Nemzetes bicskei Komoróczi Péter úr megfizetvén a kegyed boltjában lerakott áruimat, azokat ezen írás előmutatójának átadhatja – olvasá rebegve.

– Elég, a többi az én gondom. – Bélián! vezesd csak Ábrahám uramat ide balra. – A felszólíttatott a zsidót egy szegletbe vezette.

– Tégy neki, – folytatá Komoróczi kaján mosolylyal – egy kést mellére, – ha történetesen meg akarná azt a beavatkozással erőtetni, fojtsd bele a szót.

– Hallod öreg! – mondá Bélián nevetve – tehát szó se legyen.

– Most híjátok Nephtalit elő; – dörgé a vad lovag; Nephtali belépett – olvasd el, mi van ide írva? – folytatá, elébe tartván az írást – magyarázd meg nekünk:

Nephtali sokáig baktatott a ferde sorokon s kaszibált betűkön; végre daczczal s komolyan ugyanazt olvasá ki belőlök, a mit az előbb Ábrahám.

– Szerencséd, vén csaló! – jegyzé meg Komoróczi – mert Istenemre! függnél, ha egy szó úgy nem áll, miként mondád. – Lépj előre, s írj Budára és Szegedre.

A vén zsidó reszketve engedelmeskedett; de arczának rángó vonásain a legmélyebb gyűlölség, a boszú volt kifejezve. Mikor a két írást bevégezte, alig tudván magába fojtani dühét, majdnem gorombán odanyújtotta Komoróczinak azokat. – Itt van mindenem, nemes vitézek! – mond különös hangnyomattal a nemes szóra.

– Ki vagy-e fizetve, sáfár? – kérdé gúnynyal Komoróczi.

– Ki! – felelt összeharapott ajkakkal Ábrahám.

– Egészen, készpénzül, hiba nélkül?

– Hiba nélkül! – felelt a faggatott mérgesen.

– Ülj le s bizonyítsd.

Ábrahám, mint a kiben a béketűrés minden kötelei szétrepedtek, alig birt felindulásával. Egy hosszú élet szerzeményét adá a gazdag oda egy rablónak, ki magát lovagnak nevezé; azonban a remegés, vagy annál rábiróbb valami győzött, s ő nemét a nyugtatványnak leírta.

– Így már rendben vagyunk, – mond Komoróczi áludvariassággal, az irományokat egy darabka bőrbe göngyölve.

Nephtalinak arcza tajtékzott. – Most már mehetünk, – szól összeszorított gúnynyal, intve az öregnek.

– Korántsem! – nyilatkozott Komoróczi – nem oly könnyen válunk mi el az ily kedves vendégektől; majd ha áruid mindenünnen szerencsésen ide megérkeznek, akkor távozhattok.

– Váj nekem! – kiált fel Ábrahám – hát gyermekem mivé lesz addig! nekem mennem kell! mit tegyek én itt tovább!

– Ne búsulj semmit, vén csaló! – mond a főnök – lesz itt híg tojás és hagyma elég. Axamith! – vezessétek őket az alsó szobákba; tudom én, hogy szeretitek ti a jó bort, ha nem kóser is, s a magyar kenyeret. Lesz gondom, hogy éhen meg ne haljatok.

Bélián e közben valamit suttogott a Komoróczi fülébe, Nephtalira mutatva.

– Ha ha ha! ne bántsd őt! szeretem az ily berzenkedőket kissé megpuhítani, minekelőtte nyakokra hágnék, – ezt félig suttogva felelvén Komoróczi, kevély tekintetet vete maga körül, s a teremből kilépett.

Egy magas férfiú követé őt, ki az egész szemlét egykedvűleg tekinté végig, s arczán elmélyedés s szórakozás inkább, mint részvét vala kivehető; egy azok közől, kiket a mogorva kényúr titkos kalandjaiban bízott meg.

– Russián! – szól Komoróczi, miután távolabb, egyszerűen bútorozott boltozatos szobában egyedül maradtak. – Tervem sikerült, Zokolinak két vára hamvaiban hever, s kincse ki van zsákmányolva: ma estére alkalmasint itt lesznek a terhelt lovak, rád bizok mindent.

– S a mi részünk? – jegyzé meg komolyan a magas, fondor képü barna férfiú.

– Hiba nélkül ki fog adatni, s a mai fogásért megtoldom.

– Végre tehát boszúdat hűthetéd, vezér!

– Boszúmat! azt akkor hiszem hültnek, ha Zokolit mint koldust látom ajtóm előtt esedezni, addig nem.

– Nem szeretnék bőrében lenni, – folytatá Russián.

– Nem is jó tréfa hüvelyét hordani a jámbornak, – felel a lovag, – bár boszúm az, hogy éljen, s megaláztatását láthassam. Veszem észre tekintetedből, ember, hogy nem értesz engemet: a boszúnak is megvannak a maga sajátságai, fűszerrel élvezi azt, kinek ínyét köznapi boszú már nem ingerli. Előre csak szárnyait akartam megnyírni, a többi következik; sokjával vagyok adós, de nem maradok!

– Szárnyait – felel Russián – tövig lemetszetted, uram.

– A hogy veszi az ember, – viszonzá a vezér. – A föld megvan, s míg Mátyás a kormányon tengeti magát, sokat tehet érte! azonban a csapás nem oly könnyen helyrehozható. Javainak nagy része a két várból állott, s azok puszták most. Egy lovat sem hagyattam ólaiban, s a ki nem futott emberei közől, a romok közt hagyta fogát. Szeretném látni: néhány évig miből fognak a lakomák kitelni? csakhogy ennyire vihettem, a többi az én dolgom.

De térjünk másra: Nankelreuthernével egy tervem van, melynek sikerülni kell. Valgatha mikor volt itt?

– Öt nap előtt, most Galgóczon dolgoztat, a falakat erősítteti.

– Nevetség ezzel úgy sietni, ezután fog itt a víg élet kezdődni. Jöhettek-e a rendek okosabb gondolatra, mint erre! hiszen ez kész zűrzavar. Most egy darabig a fényes, váratlan szerencse elkábítja a gyermek-királyt, addig elég időnk lesz annyit gyűjteni, hogy a legszigorúbb fenyíték korlátait nevethessük. – Kázmér alatt sem lenne jobban, – Giskra is erre fog térni, ki nagyon a változás ellen volt s titkon munkált.

– Fenyíték! honnan jöhet az? – mond Russián – hiszen meg sem érkezik a király Budára, már minden oldalról megtámadják. Lesz elég dolga magát védeni, s ily esetben pénzzel mindent kivihetünk, csak az legyen.

– Nankelreuthernével tervemet közlendem veled; szeretném, ha addig történnék meg, míg a király Budára nem érkezik.

– Tombolni fog a német lovag! – jegyzé meg Russián.

Komoróczi megvetőleg nevetett.

Még darabig élénken folytatták párbeszédöket; végre a legelőbb leírt terembe tértek vissza, hol már a vár lakóinak nagyobb része koczka s poharak közt űzte az időt.

Míg itt a felső teremben vigadtak, addig Ábrahám s társai a vár alsó raktáraiban bámultak a magas kőívekre. Földalatti boltok voltak azok, s világítást csak néhány kerek nyilatból nyertek, melyek a vár udvarára szolgáltak, mint kémények.

Búsan foglaltak a rabok a puszta falak mellett helyet. Axamith, kire sorsuk bízva volt, szalmát fekvésre hozatni sem tartotta szükségesnek.

Csak az öreg kalmár járt fel s alá. Lelkének állapotja valóban keserű és ijesztő volt. Minden, a mi kevés óra előtt vele történt, álomnak tetszett előtte. – A zsidók az előbbi királyok alatt szép szabadalmakat s kiváltságokat nyertek, melyek többnyire minden uralkodás változásakor megerősíttettek. A kereskedés, főleg szövetekkel s ékszerekkel, egészen kezökben volt.

Gyaníthatni, hogy Ábrahámnak volt rejtekben vagyona, melyet a Komoróczinak adott irományok nem veszélyeztettek; ezenkívül a legtehetősbek adósai valának, s mivel akkori időben a pénz igen szűk volt, az ilyen tartozásokat többnyire termékekben, régi ezüstben s marhákban szokta Ábrahám felszedni, s mindezeken majd kétszeres volt nyeresége. Vagyoni állapotja tehát, minden levertsége mellett is, nem volt egészen kétségbeejtő; de ő Komorócziban nem bízott, a számtalan példa méltán arra figyelmezteté őt, hogy a vad kényúrnak börtönében fogja életét végezni.

A szűk eledel, mely egy darab szalonnából, penészes kenyérből s víz helyett a legsavanyúbb lőréből állott: a hatalmas rablónak gúnynyal vegyült kegyetlenségét mutatá.

Előitélet, vallási félelem, vagy attól tartás, hogy az ételek mérgesítve vannak, tartóztatták-e Ábrahámot s a többieket az eledeltől: nehéz elhatározni; annyi igaz, hogy azokhoz senki se mert nyúlni, s még másnap dél tájban minden a maga helyén volt.

Végre néhányan az éhesebbek közül az újon hozott kenyeret tépték szét, s midőn annak száraz kérge szomjokat fölingerelte, az italt is megkóstolták.

Étel után siránkozó hangon beszéltek zsidóul egymás közt, s mindnyájokon látható volt, hogy sorsuktól el vannak rémülve, s kevés jót reméllenek. Nephtali, a mindig nyugodt s önérzetében szilárd, bátorítá őket a vallás szavaival s ihletével.

Ábrahám a hágcsó lépcsőin foglalt hosszú sétálás után helyet; elmélyedve ült ott, s mellette egy szelid ifjú hevert, fejét az aggnak ölébe nyugtatva. Úgy látszott, hogy az ifjúnak, kit eddig szótlansága miatt észre nem vettünk, tagjai töröttek; az öreg hajzatának aranygyűrűjét simogatá s fájdalmas mosolylyal tekintett rá.

*

Néhány nap telhetett így el, s azalatt a várban jöttek-mentek a Komoróczi s Valgatha emberei.

Egy éjjel, mikor már a vár népének nagyobb része lenyugodott és csak a kettőzött őrök voltak a falakon ébren: Komoróczi az előttünk ismeretes oszlopos teremben sétált fel s alá; a magos kandallóban recsegett a tűz. Keresztbe font karokkal járt a mogorva vezér, néha az ablakhoz közeledve. Úgy tetszett, mintha arcza perczenkint nyugtalanabbá válna; végre kürt rivalt s ezt csörgés követte, s az egészet a leeresztő hídnak felcsapódása rekeszté be.

– Jőnek, – mond Komoróczi, nemével a megelégedésnek. – Meglátom, a síma arcz vagy az ily bozontos tetszik-e neki inkább. Istenem! nem volna első példa, hogy nő ily vad képpel barátkoznék meg; egyébiránt én vagyok itt az úr! s azt hiszem, hogy a dolog igen földien fog végződni!

Nemsokára a terem ajtajának szárnyai felnyiltak, s szálas férfias alakja Russiánnak jelent meg.

Komoróczi élénken lépett elébe; de arczán minden felindulás mellett, komolyság s felsőségi szellem, mely parancsolni szokott s engedetlenséget nem tűr, volt feltünő.

– Hozod-e? – ennyi volt az igen rövid kérdés.

Russián egy érthető, szintoly rövid igennel felelt.

– Nos, – kérdé a vezér tovább, kissé kiengedve komolyságának fagyából – hogy viselte magát az úton?

– Jól, rosszul, – felelt a kérdezett. – Az elrablás sem ment baj nélkül, mert házának kapuja keményen be volt reteszelve s lakatolva; szerencsémre régi szokásomnál maradtam, s több segédem volt az elégnél. Az utcza két végét befogták embereim, s míg ott zaj támadott, addig én a madarat kirepítettem fészkéből. Valgathának emberei a külvárosokig portyázván, az őrizetet a kapu alá csalták, s így távozhaték én is foglyommal.

– Ha ha ha!

– Eleinte makranczos volt, sírt, átkozódott, kedves Nabuchodonozorának bosszújával fenyegetett; hatalmas rokonait, sőt Zokolit s Wratizláwot is emlegette.

– Ez utóbbi jó! – jegyzé meg nevetve a vezér.

– Igen; de midőn látta, hogy mindezek semmi czélra sem vezetnek, s én a legnagyobb udvarisággal ugyan, de őt mégis fogva tartom, egyszerre megváltozott.

– Megváltozott? hogyan, csendesebb-e vagy elszántabb?

– Valóban úgy látszik, mindkettő. Ő egy a maga nemében, – felel Russián – én legalább hozzá hasonlót sohasem láttam, s aligha meg nem gyűl bajod vele, jó vezér; mert ő úgy tud parancsolni, hogy néhányszor egész béketűrésem súlyába került, ki nem fakadni ellene.

A nő, kiről itt szó van, s kivel alkalmunk leend e történet folyamában közelebb megismerkedni, valóban sajátságos lény volt.

Nankelreutherné, Geréb Ilka, a mint őt leánykorában nevezték, Geréb Andrásnak fogadott gyermeke volt. A legtöbben, s nem valószinűség nélkül, azt hitték róla, hogy Andrásnak tulajdon leánya: mert az éltes férfiú nemcsak bálványozva ragaszkodott az élénk Ilkához, hanem azt el is kényeztette. Tizennégy éves lehetett, midőn gyámatyja, ki több évig özvegységben élt, Csupor Katalint vette nőül, egyet a legcselszövényesb nők közül a vidéken. Eleintén a szép fiatal mostoha elég szeliden bánt férjének gyámleányával, később egész súlyát fondor lelkületének s naponkint változó szeszélyének érezteté az árvával, ki el levén kényeztetve, engedelmesség helyett nyilt ellenkezésben kezde élni mostohájával. – De meghalálozván ez Ilkának tizenhatodik évében, gyámatyja újra a régi előző szeretettel bánt leányával. – Éleskeői Nankelreuther Nabuchodonozor, jeles német lovag, kinek neve honunk történeteiben nem idegen,33) őt megkérte három évvel később, s gyámatyja gazdagon kiházasította. Halála után végre, mely történetünk kezdete előtt egy évvel történt, Ilka a tehetős, gyermektelen Geréb Andrásnak szerzeményeit öröklé végrendelet következésében, a fiat illetők Geréb Dánielre s Imrére menvén által.

A kissé rátartó, kevés beszédű s nyers lovag nejét imádta, ki férjének minden komolysága mellett is kalapot viselt a háznál, s valahányszor a derék Nabuchodonozor az önkénytelen jármot kényelmetlennek találá: neje vidám kedvének, vitatkozási szenvedélyének s női tapintatának egész felsőségét tudta érővé tenni férje megszelidítésére.

A derék Nabuchodonozor kalandos s hadi élete a csinos nőt sokszori egyedüliségre kárhoztatá, lakában a parancsnoki szerephez szoktatá, és türelmét edzé. Cselédei inkább féltek tőle, mint a sokat fenyegető, de ritkán büntető házi úrtól; mert Ilkának keze serény volt, s hamar vette azt segédül, ha puszta szó foganat nélkül maradott.

Külseje a hölgynek valóban kellemes volt: termete magos, szép szabású, bár kissé a hizásra hajlamot mutató; kerekded arcza bájoló vonásokkal birt, a nélkül, hogy azok szabályosak, vagy aggszerűen tiszták lennének.

Két eleven barna szemét, inkább hiúságból, mint számításból, nem kevéssé tudta használni; ehhez a legegészségesebb arczszín, s változatlanul derült kifejezés vonásaiban járult, kivévén, ha indulatokba jött: mert akkor egy kis furiához tuda hasonlítni, a min ő maga is mosolygott később. – A férfiaknak igen tetszett, s hallatlan diadalokat tett; mindazonáltal az élvezet, melylyel a junói s bachanti vegyítékű alak kinálkozott, inkább anyagi, mint szellemi volt, s a nőnek egész valója semmi sem kevésbbé, mint uriasan nemes.

Lelkületében neme a gondatlan önfeledésnek tünt fel néha; ellenben voltak pillanatai, melyekben szerfölött tudott titkolódzni. Lakában a rendet s fényt kedvelte, bár ízlése kevés volt, s néha a derék Nabuchodonozornak erszényét aszályba hozta.

Azok közül, kiknek igen is nagyon megtetszett, már kettővel találkoztunk: a szép ifjú cseh lovaggal Wratizlávval, s a mint később tapasztaltuk, a félszemű bozontos Komoróczival, ki meghódítására a legrövidebb utat látszatott választani.

Nankelreutherné az elsőnek hódolatát azzal a fél meghitt, félgúnyos hetykeséggel fogadá, melyet sokan bátorítónak, de a nőket közelebb ismerők kis foganatúnak vélnek. Komorócziról, kit csak gonosz híréről ismert, nem is álmodott.

Gyámatyja, ki fiatal nejétől függött, nem lehete némileg nem nevetséges előtte, mivel bármi igazságtalan volt mostohája iránta: atyja soha se merte, vagy akarta őt azon igazság-érzettel s férfiúi szilárdsággal védni, mely atyához illő, Ilka kezdett hűlni iránta. Nem jött ezen hidegség hirtelen, s fiatal szíve egyelőre mindent gondolt, a mi atyjának gyengeségét mentheté: de a természetben van, hogy: a mi való, az el nem vitatható, s a lélekre önkénytelenül hat. – Egy gyenge atyának gyermeke vagy el fog aljasodni, ha lelke köznapi, vagy szívébe neme a keserűségnek fogja magát fészkelni, ha lelkülete nemesb. Lelki ereje ezt hallgatásra bírhatja, s megzabolázhatja; de az mégis megmarad; s néha, főleg meglepetésekkor, önkénytelen tör ki. Ha ehhez egy mostohának helytelensége járul, kit a könnyen hajló gyermeki szív mint anyát tisztelne, ha benne azt találná; de kihez nem vonul, ha magát visszataszítva érzi: s akkor e kettős hatásnak a fejlődő lelkületre mérhetetlen befolyása van.

Ilkában természetes könnyelműség volt, mely atyja házánál nem kevés táplálékot nyert; mert sok történt ott, a mi a könnyelműséget menthetőnek s napirenden lévőnek láttatá vele, akkor, midőn gyermekded elméje még nem tudott okoskodni. A magábaszálltság kora beköszöntvén, Ilkának sokról fonák képzetei lettek, a mint az igen természetes; mert fejlődő lélekben az első benyomások örök bélyeget hagynak; de mivel mind e mellett a leánykában lelki erő volt, bár az egészen ferde irányt vett is: lelkülete különös, s egészen saját fordulatot nyert.

A helyesről, kötelességeiről, helyzetéről tiszta fogalmai nem lévén, azon ellentiségéből a tapasztaltnak a tanulttal, mely gyámatyja körében mutatkozott, ő szeszélyes rendszert alakított elméjében. Minden jót a kellemes érzéseket előidéző dologhoz csatolt képzetében; s a mi őt boldogítá, azt tartá jónak, helyesnek. Lehet, hogy volt lelkében egy titkos szózat, mely olykor fogalmai ellen a jóról, lehetőről, fölemelte hangját; ez oly természetes; de tudjuk, a hol a jó csak belső vitatkozás következésében nyeri a helytelen fölött az elsőséget; ott abban nem igen bízhatunk; s hogy annyi körülmény van egy szenvedélyes hölgy életében, mely az elmének időt sem enged olyanokat tenni, mik hosszas fontolgatás eredményei.

Ilka mindezek következésében lelkületének fővonalát, természetes könnyelműségét s szenvedélyességét megtartván, gyámatyjának nem legboldogabb, s igen változatos egű házkörében nemét a tapintatnak tevé sajátjává. Ő hirtelen belé tudta magát találni a körülménybe; egész nevelése nélkülözésekkel s öntagadással levén összekötve, ez neki könnyebb volt, mint bárki másnak. Nála a jelen uralkodott, a jövővel ritkán gondolt, s a multat könnyen feledé; nemtelen indulat nem volt szívében; czélja többnyire helyes, bár az utat annak elérésére sokszor elvétette; e mellett kitételeiben nem ritkán pórias, s némely tekintetben igen merész volt. Őt a jelen nyereségétől a legveszélyesb következmények sem rettenték el.

Ilyen volt, midőn Russián kezéhez kerítette. – Komoróczi még néhány kérdést tőn alvezéréhez, a ki midőn épen készült azokra felelni, hirtelen kinyílt az ajtó s Nankelreutherné a legízletesb úti öltözetben, mely bő ujjú, gazdag prémezetű mente neméből állott zsinóros topánokkal, élénken lépett be.

– Igen különös, – mond kevélyen, a két meglepett beszélgetőhöz intézvén szavait, – hogy ily hidegben kegyelmetek a szellős csarnokban hagyják az embert állani, az összecsődült háziak szemtelen tekinteteinek kitéve. Remélem, hogy e rablófészekben csak lesz néhány meleg szoba számomra, s szolgálatomra nőcseléd.

Ilka ezt oly parancsoló s kikelő hangon ejtette, hogy Komoróczi egyelőre nem talált szavakra, s mintegy önkénytelen vitt a nő elébe egy tág széket, melyben az, minden további kinálás nélkül, helyet foglalt.34)