Világos.

Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót.

Vörösmarty.

Vadnán a hős király nem sokáig mulatott, haza sietett ő Budára, az ország gondjainak szentelvén azon időt, melyet senki nálánál használni s becsülni jobban nem tudott. – Az idő egy kincsszekrény, melyből aranyat vagy kavicsot meríthetni. – Tündér, kinek egy eszmeszülő percze századot alkot újra. – Üres könyv, tárva nagy gondolatoknak, vagy silány árjegyzékeknek. Folyam, mely a két India drágaságait viszi hátán, vagy homoktérekbe szivárog szét. Az embernek legfőbb kincse, válhatlan társa életének. A lég az, mely föltétele létének, jövendőjének, hatásának. Tükör, mely torzképeket, vagy apollói idomokat vet vissza. A szirt, melyről gonoszsága, vagy érdemei visszhangoznak. – És mégis egy üldözött vad, ki ellen öldöklő fegyvere fenve, kinek hosszasága élte fonala, a melyet elmetszeni siet. – Igaz! – közvetlenebb lény nincs az embernél.

A Fridrik császárhoz küldött követség Bécsben hosszasan időzött, a tanácskozások nyúltak, végre, semmit sem végezhetvén, visszatért. A császár ellen Mátyás, ki az összeütközést örömest kikerülte volna, Nagy Simont küldötte. Három veszedelmes hadviselésnek egyszerre vitele sem ijesztette őt; de Szilágyinak önkényes beavatkozásai mindig újulván, miután a szászok Erdélyben felzendültek, a békétlenek száma Magyarországon félelmesen növekedett, s a királynak inkább, mint valaha szüksége volt arra: hogy tetteit makacs ellenszegülés ne korlátozza, rövid, de szilárd elhatározás után, a hadviselésből megtért Szilágyit, Szegeden, hová maga elébe idézte, letartóztatta, s Világosvárra küldötte.51) – Kevés ideig akarta ő az ősz kormányzót fogva tartani, megtörni kevélységét s újra használni hadi erejét s tapasztaltságát. Már Lábatlan, a várnagy, a királyi szabadító parancscsal útban volt, mikor Világoson nevezetes dolgok történtek.

Egy estén Tábor Miska, becsületes kanász ember, savanyú képpel állott egy magas tölgynek tövénél, s ájtatos tekinteteket vetett a közel sötétlő várfalakra.

Világos magas hegyen állott, a vár nem volt nagy, de keményen épült s egészen védelemre számított falai jóval izmosabbak, mint közönségesen az ily hegyi váraké, melyek védelmi erőt némileg helyzetökben is találtak. Szobái csinosak s derült kinézésüek valának, s mivel Szilágyi inkább vendégként tiszteltetett, mint fogolyként sanyargott: ezek mind butorozás, mind egyéb tekintetben elég kényelemmel birtak. A király különös meghagyásából nehány kedves cselédei az öregnek, s ezek közt Tőke Mihály régi szakácsa is a várba hozattak szolgálatára.

A kilátás felséges volt – miként azt még most is agg romjairól élvezhetni – főleg azon estén, midőn a jámbor kanászt a vendéglő árnyú tölgy alatt pillantjuk meg. Az egész környéken azon utánozhatlan narancsszín fény nyugodott, mely őszi estéken a nap lementét kiséri olykor. Az ég tiszta volt, mint egy zafirboltozat, de a lég rekkenő, csak néha rezgett lanyha szellőcsapás a tölgy lombjain keresztül. – A vár agg díszében, veres födelével, csillogó szélkakasaival s fél árnyékba borult ősz rovátkaival állott, s a napnak bucsúzó sugárszálagai mögötte nyúltak fel az égen. Alant a tágas róna őszi pókszálakkal, mint lenge szemfödéllel volt elborítva; néhány helység csendes nyugalomban ada a szemnek nyugvó pontokat.

Tábor Miska köpczös pórférfiú volt, barna képpel, pödrött bajúszszal: fején zsíros báránybőr sapka ült félre vágva, s abban egy tölgygaly volt szúrva. A vászonnemű rajta zsírtól csepegett: jele, hogy e díszes szokás kanászainkra dédatyáikról szállott. Néhányszor derekára kerített szíjról csüngött rövid ivószaruja s egy avult tok, melyből a rézveretes késnyél látszott ki; szóval, a mi derék sertésőrünk az arcz aggszerűségét, az ing avultabb szabását s a kalaphiányt kivéve, most is szükség esetében a Kacsásban vagy más jeles csárdában, nem egy Aniska vagy Borcsa fejét zavarta volna meg.

A Szilágyi szakácsának vastag szolgálója aligha nem volt egyik oka a fiú andalgásának, mert mihelyt amaz a vár rovátkain mutatkozott, s vigyorgó holdvilág-képét sugározva fordítá a tölgy felé, a mi kanászunk is ődöngő léptekkel a vár közelébe sietett; s a két egymást értők közt néma kéz- és szembeszéd keletkezett; bizonyos, általunk csak sejdíthető jelekkel, de melyeket mindkét részről egyetértő mosoly s jóváhagyó kacsintatok követtek. Ezeknek így történtök után Miska valamennyire hátra vonult, a tölgy sudara mellől rosszul font kosarat vett fel, s egy bamba tekintetet vetvén a vár felé kanyargó útra, ólommal öntött botjára támasztotta állát, s e díszes helyzetben némelykori széles ásítások közben látszatott a nap lementét vagy egyéb valamit várni.

Nemsokára mintegy nyolcz, vagy kilencz földmives ballagott fel az úton: mindnyájoknak kosaraik, vagy zsákaik voltak vállaikon s kezeikben. – Mihelyt Miskát észrevették, azonnal többen ismerően üdvözlék őt, s kanászunk hozzájok csatlakozott, s a rövid karaván víg beszélgetés között érkezett a vár kapujáig.

Miska az árok szélén állott. – Ho, hó! kurjantott, melyre a kapu fölötti toronyőr a keskeny ablakon kidugván fejét, rövid «ti vagytok-e?» után csördülve eresztette le a hidat. – Embereink, kik, mint látszott, a várban ismerősek voltak, azonnal a konyhára siettek, s ott a szakács Tőke Mihály uram, komoly s részletes vizsgálat után átvette az élelemszereket.

Borcsa a szolgáló, a félig nyilt konyhaajtó irányában állott: arcza egészséges pirosságú volt, hófehér fogakkal s fényes fekete hajjal, melynek egyetlen vastag tekercse derekán alól lógott le hátán. Vonásai hasonlítottak azéihoz, ki arczra esett, s az ütés következésében ajkai megdagadtak s orra hegye megtompult; egyébiránt a pernye, mely képét tarkázta, a zsiros kötény, a meztelen széles lábak, nem igen dicséretes ízlésére bizonyítottak a mi szerelmes kanászunknak, ki addig forgott és hajlongott, míg a hasonlóúl hajlongó és kullogó Borcsával a konyha mögötti sütőházba furódott.

Itt látjuk a két szerelmest szótlan boldogságban, tátott szájjal egymásra bámulni, vérveres kezök összefogva s az egyik kar a derékon átölelve.

– Miska! – mond Borcsa – akárhogy mondja kend, – de nem lehet: szakács uram mindig maga zárja be az ajtót. Aztán bejőni csak lehetne, de kimenni?

– Ej Borcsa! mit se gondolj vele, csak benn legyünk egyszer! aztán bujtass el. Egy nap nem a világ, majd guggon ülök, mint a vén dudás kutya a kapunál, s a jövő estén kisuhanok a várból.

– Jó lesz galambom! hiszen egy sütet szalonnát csak ragasztok rád, ha itt leszen; de hová bujtassalak?

– Bohó! ide a kis szobába a sütő mellett, majd elsurranok az ágy alá.

– Oda nem lehet: megugatna a kutya, hiszen itt eszik a cselédség.

– Hej, Borcsa! – mond, jót verve a tenyeres talpas szűzre Miska, – mindig túl akarsz te az eszemen járni; de most kelepczébe kerültél, s engem ugyse! ki nem szalasztalak. Lásd amott a felvetett ágyat; ha alá nem bujhatom, majd a tetején fekszem végig; ott a kutya se vesz észre, s mikor a cselédek ettek, leszállhatok.

Tudnunk kell, hogy a sütőhely melletti sötét szobában minden bútor néhány deszkaszékből, háttámaszszal, állott, melyekben szívalakú lyuk volt; egy hosszú, keskeny asztalból s egy magas festett deszkamennyezetű nyoszolyából, mely, mint avult bútor, valamikor a felsőbb szobákból került e füstzugolyba alá, miként némely kedves emlékezetű családi, vagy más képek kerülnek a háló- vagy öltözőszobácskákból előbb a vendégszobákba, később, főleg régibb időkben, a tornáczra, s végre még rosszabb helyekre. A nyoszolya mennyezete biztos látogatlanságban megtelt a lakatlanság hozzátartozóival: mint porral, számtalan pókhálóval, stb. s valóban, oly szerelmes kedély, mint Tábor Miskánké, kellett ahhoz, hogy ott, főleg oly jó tüdejű, s következőleg oly élénk szusszanású legény, mint ő, nyughelyet keressen.

Borcsa az eszmével ki látszék békülni.

– Hm, – mond – nem bánom; de vigyázz magadra, mert oda fenn a deszkák minden mocczanásra recsegnek; aztán el ne aludj! mert tudom, miként szoktál horkolni, s ha szakács uram észrevesz, majd megoldalgat az abárlóval mindkettőnket.

Miska tüstént a dologhoz látott, s miután egy párt azon csókok közől váltottak, melyeket a szomszéd szobában hallhatni, a röfögők hű őrzője bekacsázott a sötét zugolyba. Az asztalra széket tettek, s ő szokott nehézkességgel, Borcsától segíttetve, a jó remény fokára felkapaszkodott. Felérkezvén, a por közt végig nyult s a lehetségig kényelmes helyzetbe tevé magát; végre a recsegés megszűnt s Miska, mint a macska veréblestében a házfödelen, úgy összehúzta magát. Borcsa hirtelen lekapta a széket az asztalról, s olyan képpel, mintha semmi sem történt volna, indult a sötét szobán keresztül.

Igen a maga idején történt ez, mert épen az ajtóban találkozott Tőke urammal, ki miután az élelemellátókkal elvégezte ügyét, nélkülözni kezdé Borcsát, kihez, szolgálati készsége mellett, őt még szelidebb vonzalmak is csatlák.

Mihály szakács – mert Borcsa, mondják, ki nem jött a Mihályokból – kisded, teljes testű emberke volt, kit semmivel sem lehete inkább megsérteni, mint ha pohosnak nevezték, kivévén, ha valaki a minden szakácsokat lángra lobbantó zsirka névvel merte őt bántani.

– Hol bujkálsz itt megint, semmirevaló? – riaszt Borcsára a szakács. – Isten bizony! eddig a lábashoz égett a rántás, aztán a pecsenyét is a tűz mellett hagytad, félig sülve.

– Be se rántottam még, – mond Borcsa duzzadtan – a pecsenyét pedig Istók a sütő forgatja.

– Ki bízta rá? lámpás szedte vette, nem lódulsz mindjárt helyedre! úgyis rovásod van! – Miért nem jöttél fel tegnap étel után? – folytatá a csirkeölő, vonásait a parancsnoki szilárdságból egy sürgető szerelmes odaengedéséhez igyekezvén átsimítani – héh! – nem igértem-e új szalagot hajadba; aztán a minap is ki adta azt a kötényt neked?

Miska fülelni kezdett a deszka-olümpon.

– Nem kell nekem – mond Borcsa, lopva tekintve a mellékszobába – se szalagja, se köténye szakács uramnak; na bizony, nem szégyenli magát? olyan vén legény s még mindig a bolondját járja.

– Vén legény? – felel mérgesedve a szakács, – ki a vén legény? hiszen egy ősz haj sincs a fejemen. – Mihály gazda, mint minden szakács, igen hirtelen haragú volt; de, mint nem minden szakács, hamar ki is engedett mérgéből. Hasztalan! a szerelem ereje nagy, s midőn Tőke Mihály maga előtt látta azon termetes kecseket, melyek szívét meghatották: a fényes hajat, a szürke szemeket, azon hahotára alkotott szelid szájat, mely alól egypár csontőrlő fogsor világolt ki, s az egész nagyra szabott alakot, képe még nyájasabbra változott.

– Na, Borcsa! – folytatá – hiszen majd még szólunk erről; nem voltál te azelőtt oly hátravonult – majd nekem is felvirrad egyszer, – most csak eredj, s láss dolgod után, mert nekem egyébre is jár az eszem, nemcsak a főzésre s pecsenyeforgatásra.

Ezzel mindketten a konyhába ballagtak.

A szakácsnak utolsó szavai a vad kanásznak roppant szeget vertek fejébe! azonban helyzete olyan volt, hogy lármát nem üthetett. Tőke már vagy kétszer ráijesztett a fiúra, mikor észrevette, hogy Borcsára kacsingat s a hol szerét ejtheti, suttog vele. Azonban föltette magában Miska, hogy szerelmesét mind a kötőért, mind a hátravoniságért megtanítja. – Dörmögve magában, s feszengve várta példás béketűréssel az éjtszakát, mint szabadítót kínos helyzetéből, s mint szerelem és bosszú óráját.

Az idő haladott, s Szilágyi uram már elköltötte estebédét. A szakács ráparancsolt Borcsára, hogy – szombatnap lévén – mindent kitakarítson, ha éjfél utánig tart is, s addig ki ne merjen mozdulni a konyhából. – Így hivatalos kötelességét elvégezvén, mécsest vett kezébe s folytatá: – Hallod-e, ma a cselédek itt a konyhában fognak enni, nem a szokott helyen; nekem ott dolgom van, s oda senki se merje ütni az orrát, míg én el nem megyek! – Ma csak fel látsz jönni úgy-e, ha elvégezted dolgodat. – Tőke uram nyájasan megtapogatván Borcsát, mosolygó képpel folytatá: – Na! hiszen ha kissé félben hagyod is dolgodat, nem bánom, nem lesz károdra.

– Ugyan! – mond Borcsa haragosan – ne bántson szakács uram! aztán minek zavarja mindig a cselédeket? előbb a tornáczon ettek, aztán a sütőszoba mellett, most már a konyhában! hát itt hol tálaljak nekik! hiszen hely sincsen, – mi dolga lehet szakács uramnak ott? az az én háló helyem!

– Mi dolgom van? ej, fogd be a szádat! nem a te orrodra kötötték azt, eszed sem ér addig; majd akkor bámészkodol, mikor megtörténik. Aztán nem is mulatok én ott sokáig: bár már egy járást ott is maradhatnék, ha –

– Majd bizony! – mond Borcsa meg nem foghatva: miért kellett a szakácsnak épen ma szobáját elfoglalni; azonban szólani nem mert, nehogy titkát elárulja.

Mihály uram e kétágú párbeszéd után a szolgáló szobájába ment s ott az asztalra helyezvén a mécsest, leült, kerek bőrsüvegét levágta maga elébe, s két könyökére nyugasztván széles állát, a légbe bámult. Egyszerre arcza lángolni kezdett, kezei hadonáztak, s fölkelt, mint egy ökölbajnok, ki vívótársra lelt. – E szótlan gyakorlatok után, a mennyire kitelt rövidke lábaitól, hosszú léptekkel járt fel s alá, meg-megállva! végre tapsolt kezeivel, dörzsölgette azokat, felkapta süvegét, félre csapta fején s hátra tette kezeit. Melyek mind e szerint megtörténvén, ujra leült az asztal mellé, nagyot csapván arra.

Rövid szünet után egy fehér, sertésbőrbe kötött könyvecskét vett elő, s gondosan megtörülgetvén, nagy teketóriával kinyitá. – Hm, hm, mond morogva – míg azok eljőnek, nézzünk itt egy kissé körül. – Ezzel megnedvesítvén ujjait, forgatni kezdé a lapokat. – Tél, igen! tél. – No mit mond erre? – Az komor és hideg tél – kezdé halkal olvasni – veszi eredetét az napnak az éktelen vadakban való lépése által, mivel nekünk legrövidebb napot okoz. – Most jő a java.

Noha tél unalmas,
Ködös hideg havas,
Elég haszna van neki:
A pór is kenyerét,
Nyári keresményét
Ekkor gunyhóba tölti.
Nem fél, boszú érje,
Balha szúnyog csípje,
Legyezőt félre teszi.52)

– Hm! – mormoga magában – ez ám a vers! mintha a tésztametélővel faragták volna. Teringettét! nem tudnék-e én ilyet penderíteni? például az őszről. – A szakács gondolkozott; Kanász Mihály hegyezé füleit.

– Na, nem rossz! – mormogott foga közt – így – igen: vigyázz, hagymáz, jól van! – he he!

Most magadra vigyázz,
Mert leüt a hagymáz,
Vagy pedig hideglelés.
Adj innom, takarj bé,
Hallasz minden felé;
Doctor dolga nem kevés.

– No még egyet! aztán jövő évre oda adom, hogy írják a könyvbe. – Őszre gyümölcs terem – igen, ez is igen szép! hadd lássuk.

Almát körtét szilvát,
Módjával habzsold hát,
Egészséged ha kedves.53)

– Hát ez a diákos miféle! – Aha! itt a jóslás jő. – De hol is maradnak oly soká? – míg ezen elbaktatok, addig csak előtévednek. Tőke Mihály folytatá olvasását:

«Az aspictusok ez esztendőben rosszul biztatnak bennünket a békességgel: mert háborút jelentő aspictusok jőnek elő: kétség kivül, mivel az gonosz emberek az Istennek ő ostori alatt meg nem hunyászkodnak, hanem csak egyaránt az bűnben bugyborékolnak. Ugyan is martius közepén az: – – – mi a tatár szarkalábak ezek? – összejőnek: – az melyekből az astrologusok nem sok jót porgonosztálnak – furcsa szó! – lássuk tovább: Aprilisben pedig – – –54)

Miska az olvasás közben pislogó szemeivel nagy küzdésben volt a rajta erőt venni készülő álommal: mert máskor már tizenegy felé eget földet feledett s hatalmas horkolása a földet rengetteté, mely alatt aludt. Végre csakugyan félig szunnyadva, félig ébren, csak káprázva tűntek fel a tárgyak előtte, s ezt mély – de mivel itten, szokása ellen, nem hanyatt, hanem csak oldalt lehete feküdni – horkolás nélküli álom követte.

A szoba ajtaja megnyilt, s néhány cseléd, a mennyire hirtelen a félhomályban meg lehete őket látni, tíz vagy több is, csendesen s vigyázva belopódzott.

– Bezártátok-e az ajtót? – kérdé a szakács suttogva.

Egy a bejöttek közől igennel felelt.

– Van-e, ki Borcsát szóval tartsa? mert az ily pletykacselédtől tartanunk kell.

– A vén Örzsit, a kulcsárnét küldöttem hozzá; – mond az előbb szóló, közép idejű férfiú, kinek a mécsestől világított vonásai, alakja s az egész tartása cselédi lényre gyaníttattak – igértem neki valamit. – No, hiszem, ettől nem egy könnyen szabadul!

A bejöttek az asztal körül helyet foglaltak. A szakács legfelül ült, leemelvén süvegét, arczán nevetséges méltóság s felelősséget negédlő szellem mutatkozott.

– Halljátok mindnyájan! – így kezdé – mondjátok meg nekem, hívei vagytok-e Szilágyi uramnak?

– Azok vagyunk! – felelték néhányan.

– Ugy bizony! – folytatá fél suttogó hangon, kissé kiesve szerepéből az elnök – csendes-e künn minden?

– Minden csendes! – felel egyik a bejöttek közől – a szokott őrök a falakon mászkálnak; s aztán tudja, szakács uram, hogy ebbe a kis hátulsó udvarba az ördög se jő; itt nincs mit őrizzen, mert ide kívülről csak a madár ha beszállhat.

– Jól van; – fejezé be Tőke – így tehát szólhatunk tovább. A várnagy Budára ment a királyhoz; miért? nem tudom, az őrizet ötven emberből áll, mi alig vagyunk tizenketten: erőszakról tehát itt szó sem lehet, hanem ármánynyal kell élnünk, most erről tanácskozzunk. Beszéljenek ketek rendre.

– Szakács uram! – mond az asztal végén ülő lovászalakú ember, majdnem vigyorgó arczczal – tudnék én egyet, de ész kell hozzá.

– No csak ki vele, – szól egy hosszú, száraz ember, alkalmasint kocsis, mint a mellette kigyódzó ostorból gyanítjuk. – Ha ész kell hozzá: köböllel van szakács uramnak; teringettét! a turós haluskát a király se főzné meg jobban.

– A dologra! – vág közbe Tőke, kit ezen szólás kissé kellemetlenül rázott ki méltóságából.

– Én – mond folytatva a véleményadó – az őrizet étkébe bolondítót kevernék: hadd mászszanak a falra, mint az ürge a pórázon; aztán majd könnyen bánnánk a vén kapuőrrel, kibe az ördög bujt, mert szólani sem lehet hozzá, úgy megugatja az embert.

– Hm, hm, hm! – dünnyögött elbámészkodva a tanács.

– S mit mondanak erre ketek! – jegyzé meg a szakács azon gúnynyal vegyült kicsinylés nemével, mely észbeli fönségének öntudatából megfejthető.

– Hm! a mint veszi az ember, – ha meggondolja – aztán megbolondul az őrizet! – de minket is agyonüthetnek, – hátha észreveszik? – De ki szerzi a bolondítót? – a gondolat nem rossz, stb. – Így adák a vélekedők érzéseiket a szakácsnak tudtára, ki a suttogatásból zajjá változott tanácskozást egy csapással az asztalra, szünteté meg.

– Bolond gondolat! – mond Tőke uram; a suttogó hangot igyekezvén újra a tanácskozásba hozni.

– Bolond hát! – ismétlék a legtöbben.

– Főleg, – jegyzé meg a véleményadó – ha az őrizet megbolondul.

– Nem ér az semmit! – felelt a szakács – jobbat gondoltam én annál; tudják ketek, hogy az őrizet emberei ki nem állhatják kulcsár uramat, mert csak vasárnaponkint ad nekik egy-egy meszely bort, azt is a lőréjéből. Na! mi igaz, igaz! – a bor rossz, s aztán az ily hadfiak a táborban jó italhoz szoktak. A kulcsár a mi részünkön van, mert a nagy jutalom rá is fér, miként ketekre. Én beszéltem vele, s ő két hordó bort legjobbikából átad nékem! majd én egyenkint, mintha kulcsár uram tudta nélkül történnék, leitatom az őrizetet.

– Én is épen ezt gondoltam, – mond az egyik a kupaktanácsból.

– Szakács uram! – jegyzé meg egy ifjú suhancz, ki még eddig semmit sem szólott, s pikkelyes dolmányáról, pödrött bajuszáról s csinosabb voltáról ítélve, Szilágyi Mihálynak inasa lehetett! – Jó lenne néhány itczét ide hozni kóstolóra abból a borból, mert tartok tőle, hogy a kulcsár majd a rosszából ad; hiszen úgy őrzi borát, mint sárkány a kincset.

– Majd bizony! hogy felidd eszedet? – ihatsz akkor, ha elsül a dolog, – jegyzé meg a szakács, míg mások az ifjoncz ötletén nevettek.

E pillanatban sajátságos recsegés hallatszott a tanácskodók feje fölött, mindnyájan föltekintettek; de az asztalon pislogó mécses a felsőbb részét a szobának még sötétebbé borította, mivel fénye kis kört képezett.

Tábor Miska oly mélyen aludt, hogy az egész tanácskozásból egy kukkot sem hallott, azonban a természet jogait követelé, az otthon mindig hanyatt fekvő kanász itt is hanyatt fordult: ez okozá a recsegést, melyet az együtt ülők meg nem tudtak fejteni; de készűltek a dolgot közelebbről megvizsgálni, s néhányan föl is emelkedtek ülésükből. Miska uramnál e közben a hanyatt fekvés szokott következése is jelentkezett, s ő hallatlan kényelemmel oly hosszan nyujtott, s magasból alantra lejtő, s néha viharként megdördülő horkoláshoz fogott, hogy mindnyájan azonnal tudták, hányadán van a dolog, s az egész tanács egyszerre, s főleg az elnök, szinte dühösen a Borcsa szűz nyoszolyájára veték szemeiket.

De az üres volt. Végre a szakács egy újabb recsegés következtében, kissé feljebb tekintett; az első, a mit észre vett, a már rettegett vágytársnak ivószarúja volt, mely csengetyűként lógott le a mennyezet párkányáról.

– Csitt! – mond a szakács hirtelen – ez a gazember úgy alszik, mint a gözű, – vagy tetteti magát. Mindegy! de megtanítom bujósdit játszani. A sütőszobában egy szegen függ a ruhaszárító kötél, hozzátok be! Először a lábára csavarítjuk; mert nem jó vele tréfálni! ismerem a ficzkót; majd úgy huzzuk le ide közünkbe.

Míg ezek benn történtek, künn a falakon jártak az őrök fel s alá; a kapuőr, meghitt biztos embere Lábatlan várnagynak, mély álomban nyugodott, s az egész várban a föntebb leírt sötét szobát kivéve, néma csend volt.

A nagyobbik udvar elég tágas négyszeget képezett, melynek oldalaiból az épület zsindelylyel födött, s kerekre gyalult faoszlopoktól támogatott folyosója rúgott ki. Közepén mély kút volt, s a hold egyik oldalát világította, míg a másik sötét szürkületben borongott.

Az őrizet emberei, kiken az őrködés sora volt, a szokott éber órák közét a kapu melletti őrszobában töltötték s mindnyájan aludtak, egy ifjú bérlettet kivéve, ki nem régiben szegődött a várba, s a kemény lóczákon való alvást még meg nem szokta. Többszöri hánykódás után végre fölkelt s félálmosan kibotorkázott az őrszobából: összetört tagjait ásítva nyújtóztatá ki s egy bámész tekintetet vetett a teli holdra, mintha a reggelt óhajtaná, vagy a lócza nyomásai ellen keresne enyhet az októberi lég hűvében.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha a szomszéd kisebb udvarban neszt hallana; azonnal tudnivágy inkább, mint ármány sejdítése ingeréből, odalopódzott, s a mindig növekedő nesz után tartva, a sütőszoba ablakánál megállapodott fülelve.

Benn a kötél már előhozatott, s a szakács, székre mászván, hurkot vetett a kanász lábára, ki mondhatatlan kényelemmel folytatá hallatlan hatású horkolását, mely fellegbe röpíté a sok évű port az ágy mennyezetének korhadt deszkáiról.

Midőn Tőke a hurkot jól összeszorította, Miska megrántá lábát, s a horkolás azonnal megszűnt.

– Kezembe vagy, akasztófa! – kiált a szakács – korbácsot ide! – – jertek, segítsetek!

Miska hirtelen felriadt álmából! a szakács a kötelet átadta egy közelállónak, s azon keresztényi jó szándéktól űzetve, hogy a leczuppanó Miskának üstökét megragadhassa, a nyoszolya felé hajlott; e pillanatban nagyot lökött a kanász testével, a korhadt deszkák engedtek, a szokatlan teher alatt szerterepedvén iszonyú recsegéssel, Miska az ágyba zuhant; de a szakácsra nézve, ki az esést kifelé várta, szint oly reménytelenül, mint veszedelmesen: mert a leszakadó mennyezet, ékes terhével, épen a szakács fejét, nyakát és vállait nyomta a dagadó vánkosok közé, a többi vivók szerteszét ugorván, a lámpát feldöntötték, s a kapálódzó s nyögő szakács helyett az ordító Miskát vonták kifelé az ágyból.

– Itt a török! – ordítá Miska, alkalmasint egy félbeszakadt álomnak tündérképeit tovább fűzve – fel a falra! a várat vívják! – kiáltott, mint a ki eszét vesztette.

A többiek, egymást taszigálva, s néha Miska helyett öklözve s rugdalva, oly borzasztó lármát ütöttek, hogy a szoba ablakánál fülelő őrnek az ijedtség szállt inaiba; hirtelen s félálmosan azt hitte, hogy az ellenség rést törvén a vár alapjain keresztül, itt ütötte fel a boltokat, s hogy a sütőszoba már tele van törökkel. Ezt meggondolni s hanyatthomlok a szomszéd udvarba szaladni, pillanat műve volt.

– Az ellenség! a török a vár előtt van! – ordított.55)

A zajra mint bódultak rohantak elő, páni rettegés foglalta el az elméket, s egyik a másikat ijesztvén el, az egész őrsereg fegyverhez kapott s az udvarra tódult. A csapat vezére maga is, első pillanatban a dolgot valónak vélvén, a falakra szaladott, s ott semmit sem látván, azt hitte, hogy az ellenség a tulsó oldalon lappang.

– Fel! – kiáltott – menjünk eleikbe, utánam! – A vár hidja leeresztetett s az őrizet kirohant.

Azalatt Borcsa, ki a konyhában a kulcsárnéval együtt beszéd közben elszenderült, az iszonyú zajra fölébredett, s a konyhából kisuhant. – Szerencséjére még a mécses égett, s azt kezébe vevén, egyenesen a sütőszobának tartott.

Már akkor a benlevők közől többen kiszaladtak az udvarra, s így Borcsa bemehetett. A mécses meglepő jelenetet világított: egy csomó ember volt ágyához tolulva; a szakács nagy bajjal bonyolította ki a deszkák s vánkosok közől fejét, s a kanász az asztal alól, hová a zavarban rejtezett, mint a vészben hánykodó hajós a világító-torony lobogványára, pillantott a belépő Borcsára; azonban nem akarván elmulasztani az alkalmat, négykézláb a Borcsa lábai alatt kisuhant, az inaira fűzött kötelet, mint hosszú Ariadne fonalát vonszolván maga után az udvarra: ott lefejtette azt, s egy zugolyba megvonult, a történendőket várva.

Végre a zaj csillapult, a szakács magához tért s halkal az egész történet fejtekezett előtte. Egyszerre egy nagy gondolat szállta meg agyát.

– Itt vagytok-e mindnyájan, pajtások? – kiáltott, kirohanva az udvarba – az őrizet idehagyta a várat, azon néhány őr, ki a falakon mászkál, ellenünk nem állhat: zárjuk be a kapukat, a vár a miénk!

Valóban a kupak-összeesküvés tagjai nagymesterök körül gyűltek mindnyájan. A mit kezeik közé kaphattak, fegyverként ragadták fel; a kanász is előkullogott zugolyából; botja híján, mely a szobában maradott, egy közelálló vasvillát vett kezébe; Borcsa már, piszkafával fölfegyverkezve, a többiek közt volt.

A kapu bezáratott. Néhány percz mulva az őrök nyakon kapattak, a kapuőr pedig, gombolyagba kerítve, átkozódott az udvar hideg kövezetén.

Az öreg Szilágyit a zaj csak későn ébresztette föl, mert ő a legbensőbb szobában aludt. Fedetlen ősz fővel, s fehér köpenyeggel, melyet vállára kerített, sietett a tornáczra.

A szakács méltóságos léptekkel haladott a hágcsókon fel, süvegét leemelte, s egy hosszú nyársat, melyet hirtelen felragadhata, lábaihoz tevén urának, büszkén kiáltott fel: – Uram, szabad vagy! a vár a miénk!