A Csillagász És Gyermeke.

Tecum vivere amem, tecum obeam libens.

Horatius.

Menni, igen, menni akarok, és gondolatim mind.

Klopstock.

Újra egy évet haladtunk; az idő, merész röptében, fontos történetek tanúja volt, melyekben egyik főszerepet Mátyás király vitte. Mi őt, bár itt a regényesség bájszínezetében lejtett el előttünk, meg nem foszthatjuk egészen azon történeti kerítvénytől, mely nagyszerű személyességét kiegészíti; e dicssugáröv híján csak félig foghatnók meg, csak félig értenők. De a történetek viszonyainak regényünk menetelére is majdnem közvetlen befolyásuk volt.

Giskra már a király részén volt, szintoly elhatározottan híve adott szava után, mint egykor Erzsébetnek.22)

A Mahomet zászlóját újra lobogtató ozmanok ellen gyors készületek éledtek az egész országban; Velencze segélyt igért; a péterváradi országgyűlés minden kaputól egy aranyat határozott.23) A seregek gyűltek: egy része Raguza segedelmére sietett, a másikkal a hős király Boszniát hódoltatta meg, huszonhét várossal, s Zápolya-Deák Imrét tevé kormányzóvá.24) Elemér a sas, kit a Rozgonyi s Hédervári hadai közt láttunk, később egy osztályt vezérlett Zokoli Péternek, a történetünk elején említett Zokoli Mihály bátyjának seregében, s Ali bég ellen vívott Futaknál; onnan a diadal után a Pongrácz hadaival Temesvárnál.25)

A Sas neve oly rettentő lett a török előtt, hogy jelenléte a királyi seregek közt a diadalt látszott biztosítani, s a fővezérek mindenkép igyekeztek a királytól a nemes lovagot segédül kinyerni.

Az érdek, melyet e bátor, regényes szellemű ismeretlen hősnek tettei idéztek elő, még nagyobbodott azon állandóság által, melylyel arczát titkolá. Csak olykor magában s meghitt barátai közt vette le a rostélyt sisakjáról.

Végre ezernégyszázhatvanháromban, Jaicza ostrománál26) érte őt egy nyíl oldalban, midőn első a vár rovátkain tűzte fel a zászlót oda. A hős királynak s Zápolya Imrének szemeik előtt a falak ormairól hozták őt le vállaikon az agg vitézek, kiket dicsőségre vezetett. – A királyi sátrak egyikében vette le a sisakot a nemes főről s könnyű bársonyálarczczal cserélte föl, melyet otthon szokott viselni.

A seb veszélyes volt, az életben maradhatás reménye kétes. – Mátyás látni akarta őt; a parancsnak engedni kelletett: nem volt ürügy azt elhárítani. A látogatás másnapra halasztatott.

A kivívott Jaicza falai közt látjuk a sebesültet egy nappal később, törökösen párnákkal kerített s gazdag szőnyeggel borított szobában.

Itt a dagadó kereveten elnyúlva, hősi tűz még a szép szemekben – de a halál lankadtsága a nemes tagokon nyugszik; feje alatt veres tábori vánkos, lepedője fénylő tigrisbőr s takarója könnyű zöld nyári köpeny.

Feje könyökére volt nyugasztva, szemei az ajtón függöttek, s előtte az orvos állott: egy olasz, barna arczczal, fekete szakállal s bokáig érő redős kék selyemöltözetben, melyet derekához fekete kendő övedzett.

Az ajtó megnyilt s a király visszaidézve kisérőit, a szobába lépett egyedül, még a csata hevétől lángoló arczczal, egyszerű barna dolmányában s fodros inggallérral, nyakkendő nélkül, szép keleti karddal oldalán.

– Elemér, – mond a király – miért ezen álarcz barátod közelében? nem vagyok-e meghitteid sorában, kik arczodat födetlen láthatják? Te vagy! – ki lehetne más? – te – –

Elemér hirtelen emelte föl, hallgatást kérve, kezeit. – Mátyás szokott élénk részvéttel sietett a fekvőhöz s ágya fejénél foglalt helyet. – Hallgatok, – mond szeliden – makacs! – S azután részletes gondossággal tudakozódott sebéről, szükségeiről s kezét tartá kezében.

Elemér elfogódott, ajkain a szavak lebegtek, melyeket ki nem tudott mondani.

– Ne szólj! – folytatá a király – lépj homályodból ki; van-e oly vak seregeim közt, ki hűségeden kételkedhetnék? te hű magyar ifjú! ki életedet minden csatában odavetetted, mindenütt első, mindenütt győző! Ne szólj, a szó fáraszt; mit mondhatnál nekem? hiszen én mindent tudok.

Elemér nemes nyiltsággal nézett a királyra; szóló volt a tekintet, melyet a hálás Mátyásra függesztett, s ez százszorosan s érthetőbben mondá, mint azt szavak mondhatták: – kétkedel-e még bennem?!

– Tevém-e azt valaha? – felelt, a kérdő nyilt tekintetét értve, a király. – Ha hollétedet nem fürkésztem s tiltottam fürkészni: bizodalmamat fejti az meg. Budán ismertem rád s midőn a Sas nevet ezeríté a dicsőség viszhangja, lelkemben azon vágy ébredt: bár ő volna! és kisért, mint elutasíthatlan rögeszme!

Az orvos nem minden remény nélkül volt, s a következés több heti szenvedés után bizonyította helyes számítását; a királytól ezer darab aranyat s gyémántokkal ékesített képét Szilágyi Erzsébetnek elefántagyarból, nyerte ajándékul.27)

A királynak minden kérése sikertelen maradott, hogy a regényes kalandort valódi személyében föllépésre birja. A makacssággal határos szilárd eltökéléssel mellőzte Elemér az egyenes feleletet. – Ha árulás gyanúja van azon, – mond fönséggel – kit felséged ezen álarcz alatt gyanít: minden, a mit eddig tettem, csak azt bizonyíthatja, hogy árulását megbánta, megjavult s párvonalban áll Garával, Ujlakival s másokkal, kik visszatértök után ragaszkodást, tetterőt és hűséget bizonyítanak; de nem azt: hogy ártatlan!

– Ki merne ezen kétkedni, ha én mint barátomat üdvözöllek? – mond a király hevülve.

– Minden ellensége királyomnak, minden irígye dicsőségemnek. De szabad-e lovagnak esküt szegni? szabad-e arczot mutatni, melyen szenny borong, míg nem áll tisztán, megczáfolva s a közvélemény oldja fel az anathemát?

– S ha ez sohasem történik.

– Él egy hit bennem! – mondá az ifjú, – van örök igazság! De elég, uram király, – mond Elemér kissé ellankadva, – én itt mint ügyvéd szólok.

A király e lelkület szilárdságot minden túlsága s magasztaltsága mellett is nem tudta nem bámulni; kezet nyújta az ifjúnak: – Jól van! – mond. – Hiszem, igen! van egy örök igazság s te tisztán fogsz előttem állani; de bárminő néven: legközelebb szívemhez.

A lovag arcza elfödve maradott, midőn seregei között megjelent mint vezér már: mellén a király képével, oldalán a Harám bég kardjával, kit személyesen fogott el megsebesülése előtt Jaicza falain.28)

*

Hosszú zivatarok után a legterhesebb feltételek alatt béke köttetett Fridrik császárral.29) Mátyás a hon körülményeit ismerte s átlátta: hogy jelenben nagyárú béke is nyereség.

Igy történt, hogy a császár Mátyás királyt fiának fogadta s gyermektelen halála esetében a korona a császárra, vagy fiai egyikére lőn szállandó: végre, hogy a már is sír felé hanyatló Katalin meghalván, a király másodszori nősülésről lemondott.30) A császár, miként a következő ezernégyszázhatvannegyedik év megbizonyítá, nem rosszul számított, mert a szelíd Katalin márczius eleje felé átszenderült azon jobb életbe, hová őt testi s lelki szenvedései közben titkos, édesen kínos vágy ragadá.

A csillagász gyermeke, a kedves Izabella, a beteg királynénak perczeit leste; ágya mellől nem mozdult s a szelid Katalin végóráinak enyhét a szűzien deli, felvirult hölgynek köszönheté, ki egészen kifejlett szépségével mindent felülmult, mit valaha szem elragadót, bájost és hódítót látott s természetes szerénysége tulajdonait nemével a dicsnek övedzé.

A korona már kezében volt Mátyásnak. A koronázás napja márczius huszonkilenczedikére Székesfehérvárba határozva, midőn a király nejének veszélyes állapotjáról tudósíttatott. Sietve röpült Budára Fehérvárról; az ünnepélyt el akarta halasztani, de a nap ki levén tűzve s annyi idegen udvarok róla értesítve, nem teheté. A hű férj megjelenése az utolsó örömsugár volt, mely az angyalian jámbor nőnek lelkében világolt, – de a bájfellobbanást a halál követte. A jobb, bár egyszerűbb sorsra született hölgy nemes férjének vállán lehelte ki életét.31)

Kimúlta szelid volt, mint élete: jobbja a király kezét szorította, baljában a zokogó Izabella keze volt. Egy hirtelen rándulat után húnytak el szemei, – s ő nem volt többé. Az utolsó vonaglásban történetesen két kezét összevonván, a kínosan elfogódott királynak s az ájult Izabellának kezeik egymásra estek.

E veszteséget Mátyás erős lélekkel, de valódi, színletlen érzékenységgel viselé. A kora kimúltat fényesen temetteté el a király; a nőt a szelíd jóindulatú férj titkon s nem látva senkitől, sírjánál látogatá meg s annak hideg márványára egy szánakodó s igen igen keserű köny csöppent.

Izabella fájdalmát nehéz leírni: valami sejtés fészkelte magát keblébe, neme a kínos előérzetnek; úgy tettszett neki, mintha önsorsát tükrözné a kora elhúnytnak rövid életálma. A leányka szivében sok másként állott már. Holdak teltek el, míg fájdalma enyhült valamennyire s az életöröm a mosolyt visszaköltözteté ajkaira. De nem a hajdani vidor, gyermekien elfogulatlan volt az; valami ábránd, magábaszállt nehézkedett ezen angyali mosolyon s a mennyit annak derült vidámságából vont le, annyival sokítá annak báját.

Mióta Izabella a király keblén mint gyermek nyugodott tréfás lovaglásakor, az idő haladott. A prágai leánykát, ki kis állacskáját nyugasztá kezében s a sötét torony ívei alatt vitatkozott s feleselt atyjával, senki sem ismerte volna meg benne; nem a vidor serdülő hölgyet, ki a leánykor előestéjén a holdvilágította éjjelen, mint lenge szellem lebegett a király lován el. Akkor is már domborodott a hókebel, s a szép termet hullámai bájlók valának s a király szeme e fakadó igézetre olvadt. Szíve – maga sem tudta miért – gyorsabban vert, és soká, igen soká látta ő az angyali arczot vidor félelemmel magához feltekinteni; érezte a selyemkarnak bársonyát nyaka körül, álmaiban lengett körüle a szelíd termet s a kis kezek s keskeny lábacskák.

Izabellának gyermeki szendeségét s odaengedését mondhatlan nemesség váltá fel arczának kifejezésében. A vonások ugyanazok maradtak, de kétesség borulatából kilépve, a hajdan nemes alakjaira emlékeztettek: a sötét, szépvágású szemek, a keskeny egyenes orr s az egész gyönyörű arcz, gödröcskéivel, kerek állával, derült homlokával. Őt nem lehete bámulás nélkül tekinteni!

Kedélye, bár nyájas és szelíd, sokkal komolyabb volt, mint azelőtt s szívében egy kétes, talányos indulat honolt, melyről magának számot nem tudott adni; ábránddá tevé ez őt olykor, de mélyeit nem merte fürkészni; úgy tetszett neki, mintha alant az érzés örvényében feneketlen ür ásítna.

Azon estén, midőn a Mátyás nyergében láttuk, rajta nagy változás történt. Eleintén vágyott világ végeig így ülni, a nagy király keblén nyugvó fővel s szívéhez szorítva tartván azon férfiút, kit annyira szeretett, imádott, a nélkül, hogy azt tudná s akarná. De alig haladott a nemes mén kissé odább: a minden gyöngédebb lelkű hölgygyel született illő érzete s neme az átalló elfogódásnak készté őt, a királyt visszatérésre kérni. Ezen önkénytelen mozdulat keblében őt magát meglepte s egy belső vitatkozása a vád- s czáfolatnak hallatá titkos szózatát keblében. Először életében volt Mátyás több, mint lelki rokon; – először tetszett neki, hogy illő tőle elválnia, hogy ölelése pirító, – hogy – – – ah, de erre eszme, szó, kitétel nem volt!

Ugyanazon érzés lepte meg az ifjú, még soha nem szerelmes királyt, s elválásuk a ház kapujánál sokkal komolyabb, sejtőibb szellemű s szótlanabb volt, mint azt a vidám tréfa s kedvcsapongás megfejtheté, melylyel a lovaglás kezdődött.

Valamint Mátyás keblében e regényes helyzetnek s mondhatlan bájú jelenetnek édes emléke sokáig megmaradott s csak országos gondjai közepette kezdett hátravonulni: úgy a gyermekleányka sem feledheté azt. Alig várta, hogy lágy vánkosai közé heverhessen, hogy mécsesét elfujhassa s az ablakon bemosolygó szelíd holdnak sugárainál ébren álmodja újra az egész jelenetet keresztül.

Úgy rémlett előtte, mintha sebes száguldtában az ifjú, mikor fejecskéje oly közel esett ajkaihoz, egy könnyű csókot nyomott volna homlokára. – – Ez máskor is történt: mert Mátyás Izabellát mint gyermeket tekinté; mégis egy titkos érzet susogá, mintha ily csókot mások előtt a szemérem tiltana elfogadni. Kedves képzelődései közben aludt el. Nem volt még tiszta keblében az iránt: mit érez, mi lepte meg; s éjjel az est jelenetei jöttek elő álmában s ott hevert újra a király karjai közt. Körüle vész dühöngött s ő szorosan s mindig szorosabban ölelte át a lovag derekát s a ló nyargalt majd sötét völgyeken, hogy a kövecs szikrát szórt lábai alatt, majd széles folyókon keresztül, melyeknek hullámai összevertek feje fölött; s ő rettegve haladott félájultan, félkábultan, mindig ölében a deli ifjúnak s úgy tetszett neki, mintha a király ajkai érintenék az övét s egy soha nem érzett kéjözön futna minden idegén keresztül s midőn hevült képzete mintegy elalélva nyöge fel az édes, ismeretlen gyönyör alatt: fölébredett.

A selyempamlag félig letüremlett, hókeblével a kelő nap első biborsugári enyelegtek s a lányka ajkai havas karjába voltak csókra tapadva.

Ezen éj óta gondolkozóbb lett. Ha a király látta, a mi igen ritkán s rövid időre történhetett csak, arczát láng borította el s önkénytelen alakultak álmainak tündérképei lelkében. Néha gondolta, hogy futnia kellene s őrizkednie önmagától; csak azon otthonos nevelés s örökös foglalatosság, mely neki ritkán engede rést képzeleteivel bíbelődni, teszi megfoghatóvá, hogy még mindig nem tudott nevet adni érzetének. Vonzódását a királyhoz növekedni látta; de annak, mi a szerelem, természetét nem ismerve, gyermekien engedte oda magát egy indulatnak, mely szívében névtelen párosult azon szenvedélyességgel s képzetének azon regényes irányzatával, mely őt oly sajátságossá, oly érdekessé tevé. Szeretett, nem tagadá magától, sőt néha felvillant elméjében, hogy ő a királyt nem ismerte eddig; hogy a minek őt most látja, az egészen más s nagyobbszerű, érdekesebb, mint egykor volt gyermekkori barátja előtte. – Igen, igen! – mond magában – ez az elme érettsége, most fel tudom a nagy férfiúnak érdemét fogni, most méltánylani tetteit; lehet-e őt nem bámulnom, szeretnem? – De szeretet s szerelem közt a szűzien tiszta hölgy még nem tudta a különbséget. Az ifjuság akkor időben országos harczokkal volt elfoglalva s bár a szép Izabella gyakran jelent meg az udvarnál, többnyire csak a beteges királyné belső szobáiban mulatott. Ha néha nagyobb gyülekezetben volt is, sokkal kevésbbé ismerték őt, mint hogy a Budán megforduló ifjak közül valamelyik elhatározottan vonulna közelébe, bár őt igen is sokan vették észre s bámulták. Voltak azonban órái, hol indulatának természete őt aggodalomba hozá; hol a királyné helyzetét, mint nőét, összehasonlítá sorsával; hol eszmék merültek fel agyában, melyeket hirtelen idézett vissza, mintegy elrettenve azon érzés hevétől s természetétől, mely szívében élt már. Ez a titkos sejtés megvan a lélekben: a mi helytelen, annak valami jóslói előérzete van, mely lelkünket visszatartóztatja; csak az élet viharába kitaszítva, veszti el később ezen érzékeny rúgósságot.

Izabellánál a király viszonya nejéhez, a nélkül, hogy tisztán tudná: miért, egy néma tiltást képezett, melynek minősége kétes borulatban derengett előtte.

A királyné halála után hat holddal látta csak Mátyást, ki bármiként iparkodott az egykori gyermekded modort elővenni, nem tudta magát abban feltalálni. A szépség, az erkölcsi tisztaság s a hölgyi báj gyakorlák hatalmukat; s a király rejthetetlen tisztelettel s tartózkodással közelített azon lényhez, kit egykor ölében ringatott s az édes, bizodalmas te néven szólított. De egyrészt a királynak akkori színletlen keserűsége nejének halálán, másrészt neme a helyes érzetének nem engedé, hogy Izabellával sok időt töltsön. El lehet mondani, hogy Mátyásnak azon kínos órákban, midőn a szelíd teremtést mint neje őrangyalát látta patyolat-redőiben az ágy melletti zsámolyon térdelni s Katalinnak sóhajtásait lesni, valami földien túli hatotta meg keblét? szentségtörésnek tartotta volna, földi kéjt élvezni azon éginek közelében, kit legangyalibb foglalatosságában csak imádnia, csak bámulnia volt szabad.

Az öreg Bretizláv szokott nyiltszívűséggel üdvözlé a királyt. Megjelenésekor Izabella egy ablak közelében ült s midőn jöttét hallá, arcza lángra gyúlt, keblét emelkedni érzé; de összeszedte magát s tisztelettel teljes udvariassággal kelt föl székéből.

Mátyás szívig ható tekintetet vetett rá s megállott, szótlan bámulva a hölgyre, kit a fájdalom sápadtsága s a mély gyász ezerszerte érdekesebbé tettek, mint valaha volt. E pillanatban érezte a király legelőször életében, hogy szeret, s neme a büszke öntudatnak dicsőíté szerelmét; mert meg volt arról győződve, hogy sem szebb, sem nemesebb tárgyat szíve nem választhatott. Mindez, úgyszólván, rövid percz alatt villant elméjén keresztül; a jövőben azon hézag mélye ásított fel körüle, mely őt a nemes angyali hölgytől választá el.

Mióta Izabella a királyt nem látta, megbarnult az; arcza férfiasabb volt, mint eddig; álla körül selyem-gyűrűkben kezde borulni ifjú szakálla s tekintete mind szilárdságban, mind nemességben nyert. A leány odahalt volna tekintetében, annyira meglepte őt ezen érdekes külső; de egy ritka tapintat, mely neki sajátja volt, megtaláltatá vele a helyes mértéket s a nélkül, hogy a régi, gyermekien-bizodalmas s meghitt modorba esnék vissza, nemes, jól nevelt s nagyok társaságához szokott illedelemmel fogadta s mulattatá nagy vendégét. Mátyás, akaratja ellen, a hosszú estét Bretizláwnál töltötte s Izabellától igen igen nehezen tudott megválni.

Midőn végre eltávozott, a leányka keblét szokatlan nyomás feszíté, kínos és édes mégis. Úgy tetszett neki, mintha akkor ébredne, mintha szólnia nem lehetne, s az éjet jobb lenne átvirrasztani.

Terhelve érzé magát, szeretett volna egyedül lenni; végre karszékébe ereszkedett, ajkai körül halk reszketegség mutatkozott, szemei könyűkkel teltek el: – ő szeretett!! s mennyei mosolya édes könyekben úszott.

Bretizláw hosszú tekintetet vetett leányára s kezét ragadta meg. – Izabella! – mond komoly hangon, – gyermekem! te nyugtalan vagy. – Vannak az emberi szívnek újdon, a fiatal elme által föl nem fogható mozdulatai, melyeknek nem bir szavak által életet, alakot adni. Azon indulat, mely ifjú kebelben ködfoltocska, fellegpont a távolban; de méhében vihart rejt, az aggkor előtt ismeretes. – A poroszlop alatt a síma rónán az ellenségnek elmosódott kétes alakjai nem észrevétlenek a gyakorlott vezér előtt. – A virágos partok szélein loccsanó hullámgyöngyökben a közelgő vésznek nedves sörényét s víztornyait látja a hajós tapasztalt szeme. Hallgatnom lehetne, kellene, talán még; de életem fölött magasb hatalom gyakorolja hatását: én sorsodat s az enyémet a csillagokból olvasom s szólnom kell. Ne csüggedj, leányom! nem örömtelen a tiéd, – folytatá mély sóhaj után az öreg. – Hol utaidban ellenek tornyosodnak, ott az ég csillogó szemei roszszul szerkeződnek s intenek! ezt megérteni a vizsgáló hatalmában van: mert nem mindig kikerülhetlent jósolnak a magas égi testek.

A hölgy szemeit atyjára mereszté: mit fog hallani, mi az, a mi előtte áll? nem tudta.

Atyja szivesen szorította meg leányának kezét, ki hallhatólag érzé szivét dobogni.

– Emeld arczodat hozzám! – mond az öreg – nézz szemeiddel oly nyiltan, oly bizodalommal az enyémbe, miként szoktál mindig. – Igy, Bella! – Egy komoly szóm van hozzád.

A leányka majdnem reszketett.

Bretizláw oly arczkifejezéssel, melyből látható volt, mennyire bizonyos annak valóságában, a mit mondand, nyugtatá néhány perczig tekintetét gyermekén. – Izabella! – szólt végre, – te szeretsz.

A hölgy arczát vér borította el, különös érzés merült fel keblében: neheztelés neme volt az, némi könnyebbüléstől követve, mint ki előtt egy képet takarunk fel, melyet szándékosan födve tartott; melynek tekintetétől fél s mégis ellenállhatlan vágyat érez a leplet szellőztetni; s ha más teszi azt: minden neheztelés mellett egy titkos óhajtást teljesített. – – Úgy tetszett neki, mintha nehéz kő gördülne szivén keresztül s kínos futó nyomás után újra valamivel szabadabban lehelne. A szó ki volt mondva, a rejtély fejtve, a sötét elűzve; keblében világlott, atyja olvasta benne, a mit a leányka érezni igen, de megnevezni nem tudott, nem mert.

– Te szeretsz! – ismétlé atyja. – Szereted azt, kit szeretek én is, a legnemesebb férfiút; te szereted őt s ő imád tégedet! igen – ő is, Bella!

Szive le volt nyomva a hölgynek; de fájdalmán keresztül egy kéjérzet zajlott, melynek édét, büszkeségét és boldogságát nincs toll, mely leírni tudná.

– Ő szeret! – folytatá a csillagász, – e tudomás emelje föl kedélyedet. Érzésed nemes, mint az övé; őt a szerelem szintúgy meglepte, mint tégedet; de ti mindketten egy örvény szélén álltok. Én ismerem őt; ő szeretni fog mindig, – s épen azért, mivel őt és téged ismerlek: mertem s kellett szólanom. Bella! ily férfiú szerelmének birtoka adjon erőt neked róla lemondani.

A leányka kis szünet után, mely alatt gondolatait rendezé elméjében, atyjához közelített. – Atyám! – mond elfogódott hangon, de határozottan, – értelek! megbocsátom neked, hogy a mi álom volt keblemben, azt te a nyilatkozó szónak hatalmával valóvá teremtetted; megbocsátom, hogy azon édes nyugalmat, mely lelkemben honolt, elűzted onnan s egy örvényt nyitottál előttem, melynek mélyébe szédelegve tekintek.

– Izabella!

– Hadd elvégeznem, a mit mondani akarok s ne vádolj! Hidd nekem! tudom én most, hogy szerelem volt az, a mi keblemet édes hatalmával vonzá azon ifjúhoz, kit megismerni, méltánylani, csodálni te tanítál; de ezen érzés szivemben a földi salak kérgétől ment volt; több barátságnál: szív-, lélekrokonság volt az s azon szenvedélyes csatlakozás, mely egy jobb életben létezik lélek és lélek, szellem és szellem, angyal és angyal közt. A földi fürkésző, találgató szónak hatalma rántott le mennyemből, melynek dicsősége felé néha egy merész pillanatot vetettem; de fénye szemeimet elvakította, nem! én soha abba nem tekinthettem volna. Igaz s te így akartad: mert szólottál. Atyám – én szeretek! Szerettem már régen; de épen mivel indulatomnak neve nem volt, álltam bátorságban.

Bretizláw meglepetve bámult leányára, kinek arcza sugárzott.

– Szeretek! s lehet-e nem szeretnem? Te tudod atyám, hogy zsenge koromtól óta szerettem őt. Valahányszor örültem, képe állott előttem; s ha nagyról, szépről hallok, ő az s tettei! S te magad is, jó atyám! nem tértél-e beszédedben mindig vissza hozzá, mint a vándorcsillag a naphoz? s nem volt-e jövőd minden reménye kapcsolatban azon ifjúval, kit szeretek? mint fogoly – mint apród – mint király, mindig bámultabb! – Ah! taníts ily férfiút feledni! Mi köze érzésemnek mindazzal, mit földi körülmények s viszonyok tolhatnának szerelmem óriása elébe? kit gyermekből, árnyékból teremtél egyetlen szóval oly nagygyá, oly oszlopszerűvé, hogy neked s magamnak remegni kellene tőle, ha nem volnék Izabella s nem neveltél volna többnek, mint hölgynek.

– Leányom! – mond komolyan a csillagász, szavaid végét várom s késem feleletemmel; mert, Istenemre! különös szövedéke ez a mélységnek s ábrándozásnak. Mint szemrehányás hangzik az előzmény! Jó, én nyugodtan akarom elvárni a befejezést.

Izabella folytatá: – Ismered-e Mátyást? Nem, te nem ismered őt, mert nem remegnél s hagytál volna engem lelkem sugallását követni s ifjú szép álmát fonni odább. Tőlem sem félhetél, mert én, miként ő, nemtelen szerelmet nem érezhetek. Arczában olvasok, a mióta tudom, hogy szeretek; rejtélyes jelek voltak nekem tekintetei, lelkes szavai, édes mosolya! – most nyilt könyv a szem, a homlok, az ajkak. – – Ne rettegj tőle, atyám! de ne is szólj neki, ne gyújtsd meg keblében a szövétneket, miként az enyémben meggyújtottad azt. Szerelmemnek ura vagyok, ezt esküszöm neked, míg annak szent titka az enyém; – de ismétlem, őrizkedj Mátyással megtudatni, hogy szeretem! – mert ha ő azt tudná, gyanítná: – minket a korona, te s az egész terjedt mindenség nem választana el többé, ha Mátyást ismerem?! pedig ki ismeri őt, ha én nem?

– Leányom! értettelek-e? – nem, nem értettelek; Bella, ki szerelmének ura, miként állíthatja, hogy megszűnnék az lenni, ha Mátyás előtt tudva leend szerelme?

– Meg! – felel Izabella kevélyen.

– Meg! s kész volnál mindent feláldozni szerelmednek?

– Mindent!

– Úgy nem ismertelek, gyenge leány! úgy nem vagy az, kinek hittelek.

– Nem ismertél? Oh atyám! nem te mondottad-e mindig, hogy az emberek szerelme a csillagokba van írva, s hogy a földi erő, mit Isten kötött össze, föl nem oldozhatja? nem ezt mondottad-e? – s most akarod, hogy tegyem a lehetetlent! – Tudom, mit felelhetsz nekem, hogy a csillagokban kétkedtem néha. Igen, a hit a csillagokban kétes; de a hit a szerelemben nem csal soha; a hol a hit megszűnik, elhalt a szerelem. Emlékezzél önszavaidra! ki tanított a dolgokat úgy tekinteni, miként én tekintem? nem volt-e magasztaltság egész életem? s most tagadjam meg azon eszméket, melyek velem nőttek s véremmé váltak? – Megbocsáss, ha vannak az életben pillanatok, melyek ihlettsége közben a halandó földiség egész kicsinységében tűzi ki magát előnkbe; megbocsáss, ha arra emlékeztetlek, mit a büszke férfiú oly sokszor feled: ember vagy, atyám! halandó, határozott elméjű ember, kinek lelke azon indulatok ezrei közt, melyek keblünket körülhullámozzák, egyetlent, egyetlen-egyet sem képes egész mivoltában, egész mélységében felfogni, kikapni az életből; – és te a szerelmet akarod ismerni? te korlátokat akarsz szabni egy indulatnak, mely örök, végtelen, mint a mindenség gyűrűje; az egész természetet folyja, s övedzi körül, azt összetartja; mely a minden, az Isten maga!

– Leányom! csillagaitok közelléte még nem jósol szerelmet: az enyim is közel van a nagy királyéhoz. A mi belőled szól, nem természetes, nem való, – fellengő magasztaltság az! – s ábrándozásaid azok, melyek nem ismerik a korlátokat! A lélek ereje jő Istentől; kiben ész s lelkület van, az tud határokat vonni indulatinak s szokott azoknak hódolni. Ezt tudni a való szabadság! mert önalkotta kerítvény közt kéjelg annak lehellete, ki erejét ismeri, s abban bízik; ki magáért felelhet, az az erős, a szabad!

– Szabad? mondád atyám! – a szavakból annyi telik ki! – de hát nem szabad-e többé, a ki szeret? – lehet-e nemes kebelben nemtelen szerelem? s férhet-e nemes szerelemmel a szolgaság eszméje össze? – Vesd az égnek szemére, hogy távola kéken mosolyg; a növényt kárhoztasd, hogy a nap éltető sugaraitól hegyei bújnak ki, hogy vígan és zölden emelkednek a légbe föl, nyúlnak ágakká, virágoznak, gyümölcseiket a nyár heve aranyozza; vesd keblednek szemére, hogy lehel – a szívnek, hogy szeret! – Ne vádolj fellengéssel engemet; a pillanat hatalma szavaimba önté a magasztaltság erejét; de szívem a régi, érzésem való. – Gondold helyzetemben magadat. Képzeld a nagy királyt s engemet, az egyszerű csillagász gyermekét – tedd hozzá, hogy királysága minden fényével a legkedvesb, mi szívemhez szól! – megfoghatsz-e? bámulod-e? ha ily férfiútól szerettetni, ily férfiút szerethetni üdvözít! túlemel magamon! őrültté tesz! – Szeretetében az egész honnal osztozom! – szerelme! – az az enyém! egy és oszthatlan – az enyém egyedül, kirekesztőleg! Érted-e ezt, atyám? – hiszen te mondád! s e kincset, sajátomat, ne tudjam becsülni! óvni! védni!

– Jó! ki tagadja a szerelem hatalmát; de korlátlan-e az? – nem ismer-e a természet maga rendszert, mely határ és szabály? – Szeress! Hölgy, mily te vagy, csak az élettel szűnik szeretni, de – – –

– Azzal sem! – és sohasem! – vág közbe Izabella. – De te meg nem foghatál, nem értettél engem. – Ha Mátyás megszólal; ha megtudja, hogy szeretem; ha előmbe lép azon ifjú, kié vagyok, ki Istenem, kit bálványozok, – s kezemet ragadja meg, s lelkes szemeit az enyémekre függesztve kérdi: Bella, én lelkedben olvastam, szívem hölgye! életem élete! szeretsz-e?

– Te hallgatni fogsz!

– Hallgatni? – tehát igaztalan lenni, ha a hallgatást Mátyás tagadólag veszi; – s mindent megmondani, ha ő azt annak tartja, a mi valóban: néma vallomásnak, – s ha annak veszi, pedig úgy fogja ő azt értetni: mit akkor? – Ha szerelme föllobog: ha látom, hogy üdvét tőlem várja; ha hatalmamban áll azt, kit lelkem teljességéből szeretek, boldogítni!? – hidegen s keserűen vonjam-e magamat vissza? hallgassak tovább is, míg ő eped, míg szótlanságom a halál: – egy szavam az üdvösség!?

– Így ismered te a szerelmet – s te csak most kezdesz szeretni! – én meg nem foghatlak!

– Most tudom hogy szeretet, a mit éreztem; de nem most kezdek én szeretni s ha igen: nem mondottam-e, atyám! hogy az Isten a szeretet, ki mindentudó! – s te bámulsz, hogy midőn az Isten szállt keblembe, én őt megismerém, – fénye, dicsősége felragyog körülem s mennye, angyali karaival, tárva áll előttem?

– Mit akarsz tenni, leányom? – kiált fel Bretizláw majdnem indulatosan – szenvedélyességed elrémít engem!

– A szerelem birtokom még, ezt mondám már atyám! – Ha Mátyással szólsz: szűnik az lenni; lényem átolvad az övébe, én akkor övé, – ő leszek. Szivével érzendek, agyával gondolkozom, lelkével akarok! – Mit tudok többet neked mondani? – lelkem mélyét tártam fel előtted; – tehetek én arról, ha annak betűit nem érted, sorain káprázó szemeid eltévednek? de légy nyugodt s érts meg! Én távozom: teljesül, a mit akartál; – megyek, mert csak ez tarthat meg indulataim birtokában. – Lemondani róla? nem – én soha le nem mondok.

Az öreg csillagász megölelte leányát. Hogy távozni fogsz, azt vártam tőled; – szólt valamennyire könnyebbedve, – mindazokra, miket mondál, felelhetnék neked; de arra oly pillanatot szántam, melyben az első benyomás hevén túl leszesz s lelked nyugodtabb. Akkor aligha magad azoknak, miket állítál, egy részét nem fogod túlságosnak vallani, a másikon pirulni.

– Atyám, – felel Izabella mély önérzettel, – mit e pillanatban hiszek és vallok, azt hiendem holtig! – Gondolod-e, hogy érzésemben egy árnyéklat legyen, melyért pirulnom kellene? – Szerelmem szentség! ez dicsőségem s büszkeségem! – Ha nincsen erőm Mátyástól elválni, ha ő maga parancsolja s kéri szeretve maradásomat: ne kárhoztass! – Miért akarod te a hölgyszívet ismerni? – Igen! épen az, mit a férfiúi büszke negéd gyöngeségnek kárhoztat bennünk, az a mi erőnk; mi szeretni születtünk, nekünk nem szeretni annyit tesz, mint magunkat megtagadni, mint élve nem akarni lenni! – De ha erőmbe kétkedel: tedd szerelmemet próbára! – Ki nemes szerelemnek nemesen fel tud mindent áldozni, oh, hidd! nem gyenge az; ki az előítéleteken elkezdve, azon álszokásokon keresztül, melyekről az eszme s nézet minden égaljban más, egészen a valóságig, az életig mindent fel tud áldozni! – ha ez gyenge: úgy hol az erő? – ki az erős?

– Okoskodni tanultál tőlem, Izabella, nem szálat hasogatni; – mond Bretizláw hidegen s majdnem gúnynyal; – szíved magvába láttam, lelkemre! nem tudom: gyöngéd érzet vagy érzelgő ábrándozás, szerelemdüh vagy lelki nemesség, a mi belőled szól? de annyit tudok, hogy nagy ideje távoznod! – Készülj: még ma indulsz!